(Minden tekintetben összejön az élet, de a hirtelen jött boldogság némi bizakodásra ad okot azzal kapcsolatban, hogy még nincs veszve minden. Mindenki füllent, közbelép Pat, s mielőtt még összeomlanék, visszatáncolok a szakadék széléről, hiszen van okom boldognak lenni. Kérdés, hogy meddig…)
„Még igen nagy tapasztalattal is nehéz a kérdésre válaszolni, vajon egyedül, avagy kötelékben élő lény-e az ember.” (Nádas Péter)
május 11. szombat
– Akkor én most elmegyek. Hosszú lesz nélküled a hétvége… – mondta fájdalmas sóhajok közepette Susan, miközben gurulós bőröndjét vonszolta végig a padlón.
– Nekem is nagyon fogsz hiányozni, Drágám! – lódított Sam. Hangjában tonnányi irónia bujkált.
– Hamarosan majd te is megtapasztalhatod, milyen hétvégenként továbbképzésekre járni – kontrázott a nő. – A hátam közepére sem kívánom, ráadásul senkit nem ismerek azok közül, akik jönnek. Csak tudnám, miért pont engem küldtek…
– Talán mert te vagy az egyetlen valamire való munkaerő abban az iskolában? Ja, és ne feledd, már igazgatóhelyettes is vagy! – tette hozzá a férfi, erre menyasszonyának arca még a zöld citromnál is savanyúbbá vált.
– Örülnék, ha nem emlékeztetnél erre mindig. Éppen ezért most őszinte leszek veled. Megbántam, hogy elvállaltam a dolgot, de hát… már nem adhatom vissza. Na, de most már aztán tényleg megyek, mert a végén még lekésem a vonatot.
– Biztos ne vigyelek el? – kérdezte Sam.
– Biztos ne. Ha már egyszer kaptam jegyet a sulitól, az a minimum, hogy ki is használom a lehetőséget és élek vele – Susan úgy hazudott, mint a vízfolyás. – Szia, Drágám! Holnap este jövök.
Egy rövid csókot követően már el is váltak egymástól.
Sam bezárta az ajtót és egy hatalmasat fújt. Örült, hogy végre kiszabadulhat az álcázott boldogság gyűrűjéből. Nem esett neki jól sem az ölelés, sem a csók, szeretett volna minél előbb túl lenni a kötelező körökön.
De nem csak ő – a nőt már várta egy kocsi a ház előtt. Hatalmas, fekete luxusautó volt, olyan, mint a reklámokban. Csillogott-villogott, akárcsak a tulajdonosa, egy harminc egynéhány éves pasas, frissen vasalt ruhában, agyonzselézett hajjal és hófehér mosollyal. Még jó, hogy Sam nem nézett ki az ablakon, mert azon nyomban elfogta volna a hányinger, hiszen mindig is utálta az ilyen alakokat.
A Csábító és az Áldozat egymásra találtak. Hosszú, forró csókot követően beszálltak a kocsiba és elrobogtak. El, messze… Oda, ahol senki nem keresné őket, egyedül Sam, hiszen csak ő tudta annak a szállodának a helyét, ahová járni szoktak, mikor még minden rendben volt kettejük közt – az elmúlt közel négy évben…
Egyik pillanatról a másikra változott meg minden. Susan állandóan a jó kislányt játszotta, de végül beadta a derekát annak a kollégájának, aki kezdettől fogva ostromolta, Samet pedig egy török lány végtelen szépsége ejtette rabul – mondjuk, ő már megszokta, hogy néhanapján lángra lobban, még hozzá elég könnyedén, de ez most más volt, mint a többi. Nem úgy, mint Miss Flower esetében, az tényleg hiba volt. Hatalmas, megbocsáthatatlan, világméretű hiba.
* * *
„Manapság a szerelmet már sem a házasságban, sem a külső kapcsolatban nem lehet feltételezni és felfedezni. Legfeljebb illik úgy tenni, mintha még hinnénk benne.” (Miskolczi Miklós)
A jegygyűrű a padlón hevert.
– Hé, hát ez meg hogy kerül ide? – vette fel Sam.
Megforgatta és alaposan szemügyre vette a tárgyat, mert nem hitte el, hogy menyasszonyáé. Pedig nehezen lehetett másé, ezt ő is belátta az első pillanatban.
A férfiban olyan dolgok játszódtak le egyik pillanatról a másikra, amikre álmában sem számított.
Na, most aztán tényleg jön a „ha te így, akkor én is így!” – gondolta magában. Fogta magát, felöltözött és elhagyta a lakást. Előkapta telefonját és vadul nyomkodta a betűket.
– Szia, Szépség! Van egy kis időd számomra?
– Persze. Miért?
– Hosszú. Gyere a parkba és mindent elmondok.
Ezek után villámgyors mozdulattal zsebre tette a gyűrűt és alaposan megforgatta fejében a jövőjére vonatkozó gondolatait.
* * *
– Biztos benne, csal meg téged?
– Figyelj: Chris látta egy másik hapsival, este tíz után ért haza a „suliból”, és derült égből villámcsapás módjára el kellett utaznia valami továbbképzésre. Majd négy éve vagyunk együtt, eddig egyszer sem fordult elő ilyen. És mindezek tetejében még a jegygyűrű is, hallatlan! – darálta Sam, Emel pedig tanácstalanul nézett.
– De hát te is csalod meg őt. Velem – mondta.
– Ennyi erővel ez simán fair, gondolj csak bele.
– Ez nekem nem való. Lenni borzalmas játék, akarok kimaradni – aggódott a lány, de hirtelen témát is váltott. – Értem jól, hogy menyasszonyod negyvenegy éves?
– Tökéletesen. Tudom, hogy fura, de nagyon hosszú történet a miénk.
– Én nem akar tönkretenni ti szépséges élet. Ez nem egy film vagy könyv, itt van szó komoly dolgokról! - fakadt ki a szépséges lány, mire Sam átkarolta és próbálta megnyugtatni.
– Hidd el, nem teszed tönkre. Tudod, ki tette tönkre? A Csábító, vagy, hogy a hóhérba hívjam! Nem tudom, ki lehet, de borsos árat fog fizetni érte, az biztos.
– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte aggódóan.
– Semmit – jelentette ki Sam. – Pont ez a lényeg! Nem teszek semmit és kész. Ja, de egy valamit mégis, bocs… Tudod, én lelki kasztrálásnak hívom. Kivárok, ha így jobban tetszik. Kíváncsi vagyok, mikor törik meg és vallja be magától. Egyébként meg nem érdekel, hogy őszinte legyek. Csinálják csak nyugodtan, amióta van ez az igazgatóhelyettesi melója, bevallom, egyszer én is félreléptem, de már megbántam. Nem miatta, hanem magam miatt, ezt érdemes kihangsúlyoznom. És most itt vagy te. Te, akivel végre boldog vagyok! Nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára… Talán akkor, amikor megkértem a kezét.
– Ez lenni nagyon durva – csodálkozott a lány. – Te hagyod komolyan, hogy csinálják?
– Persze. Nem vagyok szívbajos, amit miatta végigcsináltam és kibírtam, megtanított sok mindenre és megerősített sok mindenben.
A forró, májusi nap piros foltokat rajzolt mindkettejük arcára, testük már-már ráolvadt a padra. Mindezt elkerülendő felálltak és megfogták egymás kezét.
– Szeretlek – mondta Sam és megcsókolta a lányt. Ennyi elég volt ahhoz, hogy mindenről elfeledkezzenek, és csak ők legyenek ketten, egymásnak. – Tudod, mi jutott most eszembe?
– Mi? – kérdezte a lány.
– Az egyik kedvenc U2-számom, az Angel of Harlem.
És elkezdte szavalni a dalszöveget:
– „It was a cold and wet December day, when we touched the ground at JFK…” meg ilyenek. Szeretem a hőségben dúdolgatni, olyankor mindig egy kis hűvös költözik a szívembe. Ismered a dalt?
– Nem. De fogom meghallgatni, biztos gyönyörű, mint te szavalat – mondta az Angyal örömtől párás szemekkel.
– Az. És Bono legalább el tudja énekelni, velem ellentétben – mosolygott Sam. – De mindennél fontosabb most az, hogy te itt vagy velem.
Ebben a pillanatban tényleg úgy érezték magukat, mint egy végtelenül klisés és nyálas filmben, de attól még az ő pillanatuk volt, amit senki nem vehetett el tőlük.
„Nem minden bolhából lesz elefánt a porcelánboltban.” (Hendrik Groen)
– De rég hallottam már a hangodat! Minden rendben van felétek? – kérdezte Pat a telefonban.
– Nem igazán… – feleltem. – Helyzet van.
– Csak azt ne mondd, hogy megint szerelmes vagy!
– Ráhibáztál! – vallottam be. – De ez egy nagyon hosszú történet…
– Ha nem olyan nagy probléma, meghallgatnám – váltott hangnemet húgom annak ellenére, hogy jól tudja, nem szeretem, ha ilyen.
– Akkor készülj fel, húzós lesz!
Mindent elmondtam neki. Mindent, ami az elmúlt pár napban történt köztem és Emel között.
– Ez komoly? – kérdezte olyan hangsúllyal, mint ha nem hinné el, amit mondok.
– Halálosan. Mármint halálosan komoly és halálosan szeretem.
– Figyelj, ez tisztára olyan, mint valami nyálas és giccses film. Te nem ilyen vagy. Még mindig nem hiszem el.
– Hidd el, hogy a helyzet hozta ki belőlem. Én ilyen gyönyörű lányt még életemben nem láttam. A lábai olyanok, mint a legszebb álom, és… és, á, nem tudom elmesélni úgy, hogy el tudd képzelni. Látni kell és kész!
Hirtelen sem hittem el, hogy ezeket mondtam, de százezer fokon égtem a szerelemtől, esküszöm, durvábban, mint kamasz koromban, pedig az sem volt kutya.
Most azonban húgomnak persze hogy el kellett rontania izzásomat.
– Ha megint azt mondod, hogy csak azért, mert baromira dögös, én esküszöm, hogy megütlek!
– Nem fogom azt mondani. Habár igaz, mégsem azért – próbáltam győzködni, nem sok sikerrel. – Ha tudni akarod, hogy mennyire komolyan gondolom, gyere be holnap a városba és találkozzunk!
– Te, ő és én? – kérdezte Patricia.
– Majdnem jó vagy nyelvtanból, le a kalappal, Hugi – próbáltam viccel elterelni a témát, de nem jött össze. – Félretéve a tréfát, jobb későn, mint soha, nem igaz?
– De. Csak a közhelyeidet hagyd otthon, ha megkérhetlek! Különben is, három hónap múlva szülök, egyáltalán nem hiányzik ez nekem – búcsúzott el tőlem, én pedig már alig vártam a másnapi találkozást. Esküszöm, tiszta szívemből. Az pedig, hogy Susan mit művelt és kivel, egyáltalán nem tudott érdekelni.
„Az a feeling, hogy bármikor bejöhet valaki az utcáról lefűrészelt csövű puskával, elveszi a kedvemet a vendéglőzéstől.” (Vavyan Fable)
május 13. hétfő
Másnap tehát találkoztunk, Húgom megismerhette újdonsült barátnőmet, akiről csak szépeket és jókat mondtam. Mertem volna mást?
Egy rövid beszélgetés és némi kávé magunkba döntése után útjaink különváltak: Emel minél előbb haza szeretett volna érni, mert akadt némi elmaradása a vizsgák előkészítésével kapcsolatban, így Patriciával megbeszélhettük a dolgokat.
– Tudod, nem hittem el neked, de ez a lány tényleg csodálatos – mondta. Bíztam benne, hogy őszintén.
– Ugye? Látod, hihetnél nekem végre – bizonygattam az igazamat. – Tudom, hogy Heather, meg minden, de az tényleg baklövés volt, már én is beláttam, nyugi.
– Megjött az eszed, bátyó?
– Úgy tűnik. Csak azt nem értem, hogy miért mindig a tanárnőimet sikerül kifogni. De most komolyan…
– Ez valami becsípődés nálad? – kérdezte nevetve.
– Lövésem sincs. Azt hiszem, valami specialistával kéne beszélnem erről, de hülye lennék kiteregetni a szennyest egy idegennek.
– És tényleg szereted? – most teljesen komoly volt a kérdés.
– Igen. Nem úgy néztünk ki?
– De, csak… tudod, elég gyors a tempó. Vagy te nem így gondolod?
– Figyelj, megbeszéltük, hogy ha még komolyabbra fordulnak a dolgok, lassítunk. Most egyelőre ott tartok, hogy valamilyen módon megpróbálom nem kinyírni magamat Susan miatt.
– Bűntudatod van? – kérdezte Pat.
– Egyáltalán nincs, csak baromira felkúrta az agyamat azzal, hogy megcsal!
– Mi van? Hogy ő csal meg téged?! Inkább te őt, nem?
– Nem – mondtam és rögtön fel is vázoltam neki a jelenleg fennálló helyzetet. Mondanom sem kell, rendesen meglepte a dolog.
– Persze… Ugye ezt te sem gondolod komolyan? – azt hitte, viccelek.
– Mi más jutna az eszedbe, ha… várj, nem is így kérdezem. Milyen más magyarázatot tudnál adni a viselkedésére, a szétszórtságára és az egyéb megcsalásra utaló jelekre, nem beszélve arról, hogy egy idegen faszi kocsijába szállt be a házunk előtt!? Figyelj, ha Orwell lennék, azt is mondhatnám: a következtetés – tudás.
– De nem vagy Orwell – kontrázott. – Majd akkor hiszem el, ha látom.
Meg kell mondjam, nem tudtam elképzelni, miért nem hisz nekem. A saját, tulajdon édes testvérem nem hisz nekem, ez hallatlan! Jó, igaz, hogy nekem is voltak baklövéseim és nem egy félrelépésem is, ez pedig már a sokadik, de akkor is!
– Ma este hazaér a „továbbképzésről”, úgyhogy szerintem gyere el hozzánk vacsizni, aztán beszélgessetek egy kicsit és faggasd ki. Tudod, olyan csajosan… – javasoltam, húgom szemeiben pedig megláttam a jófajta hülyeségemet elismerő tüzet, ha úgy tetszik csillogást.
– Benne vagyok. De ha nem mond semmi konkrétat, én tényleg megütlek, úgyhogy készülj fel!
Hatalmas félelem lett rajtam úrrá. Na, nem a húgom szórakoztató fenyegetésétől, sokkal inkább attól, hogy mi van, ha tényleg benéztem a dolgot.
Na, jó, ezt ugye én sem gondoltam komolyan?
„Aki pedig a magánéletét kiteregeti, szerintem nem bölcs ember.” (egy idős férfi)
Pat kertelés nélkül rátért a lényegre.
Csak a szomszédos szobából hallottam, miről beszélget Susannel, viszont annyi is elég volt. Elég volt ahhoz, hogy teljesen elboruljon az agyam! Minden igaz volt, kezdve attól, amit Chris látott – és amiről először azt hittem, szívatás – egészen a telefonhívásig meg a „továbbképzésig”.
Ha nem lettem volna benne nyakig egy teljesen új és számomra teljességgel tökéletes kapcsolatban, biztosan zokon vettem volna a dolgot, de így csak keserűen nevetve néztem magam elé, mást úgysem nagyon tehettem. El kell fogadni, el kell engedni…
Nem tehettem mást, felhívtam Emelt.
– Minden igaz, az egész megcsalás. Én itt befejeztem ezzel a nővel, már csak azt nem tudom, mit tegyek…
– Gyere át és… és légy vigasztalt velem. Sütöttem süti – mondta Szépséges Szerelmem a vonal túloldalán, én pedig konkrétan rohantam át hozzá, hogy megkóstoljam a… a süteményét. Nagyon finom volt, na! A „sütöttem sütit” duma nálam mindig bejön, akármilyen akcentussal mondják…
A menet végén mindketten örömittasan, derült arccal terültünk el az ágyon.
– Tudod, mennyire hiányzott már ez? – néztem a mellettem fekvő, teljességgel tökéletes testű lányra.
Egyszerűen csodás volt. Csodás volt minden, már-már annyira, hogy el sem akartam hinni.
* * *
„Nem vagyok hívő, de hát a nem hívésnek is vannak határai. Nem lehet határtalanul hitetlen az ember, tekintve, hogy mindennek megvan a határa.” (Émile Ajar)
– És még én nem vagyok normális, mert otthon kereslek! – tajtékzott a Csábító.
– Nyugodj meg! Megeskettem a húgát, nem fogja neki elmondani. Nem mintha, nem lenne teljesen nyilvánvaló a számára… Szerintem csak lelkileg kasztrál, és arra kíváncsi, hogy mikor török meg. De abból nem eszik! Kikészítem, ha addig élek is…
Még Susan számára is furcsa volt ez az ármánykodó hangnem, de nem tehetett arról, hogy elcsábították. Ha tudta volna, hogy Sam is… akkor valószínűleg komolyabb fegyverekhez folyamodott volna, de ugye amit valaki nem tud, az nem is fáj neki.
– Ez tetszik nekem… – mosolygott a férfi. – Na, feküdj, mert csak fél órám van. Zavarjuk le ezt gyorsan, ha azt akarod, hogy jó legyen mindkettőnknek!
És megfogta a nőt, végtagjait az ágyhoz kötözte, majd újfent előkerültek azok a bizonyos szado-mazo eszközök egy sötét szekrény legmélyéből.
Ha a hangszigetelt falak beszélni tudnának… az emberek valószínűleg fizetnének azért, hogy hallják, mit mondanak.
május 16. csütörtök
A következő napokban is muszáj volt úgy tennem, mintha még mindig veszettül odalennék érte. Nem mondom, rendkívül nehéz volt, de mivel alaposan felhalmozódtak teendőim az elmúlt hetekben, mindig találtam valami kibúvót.
Egyik este – éppen olvastam, mi mást is csináltam volna – Susan úgy bújt oda hozzám a kanapén, mint valami macska, halkan dorombolt a fülembe.
– És mit csináltál, míg nem voltam itthon? – kérdezte, bennem pedig majdnem elindult valami. Hangsúlyozom: majdnem.
– Semmi különöset, Drágám – felteltem. – Csak lementem a városba, körbenéztem a művészeti fesztiválon, főleg a kézműves vásáron és vettem egy-két apróságot.
Úgy nézett rám, mint egy kislány, szemében ott csillogott az elérhetetlen iránti vágy.
– És miket? Meglepetés?
– Meglepetés. Sajnos várnod kell karácsonyig, sajnálom – erre átölelt, legalábbis azt hiszem, már ha azt a szorítást ölelésnek lehet nevezni.
A meglepő cselekedetnek köszönhetően pont az intim részemre esett kezemből a könyv. Ha egy vékonyka kis kötetről lett volna szó, az még semmi, de Joyce az Joyce. Ennyire még olvasás közben sem fájt az Ulysses… még jó, hogy nem egy Proust-kötetet választottam akkor éppen. Bár, ahogy a mondás tartja: ha az egyik Joyce, a másik mindig Ő.
Hirtelen nem tudtam mire vélni még-menyasszonnyom cselekedetét, egyszerre minden olyanná vált, mint régen, de ettől még nem kajáltam meg semmit. Mondjuk, a lelkesedést – legalábbis az ilyenfajtát – elég nehéz megjátszani, legfeljebb a hálószobában könnyű, nemde?!
– És nagy meglepetés lesz? – kérdezte Susan.
– Azt garantálom, Szívem! – mondtam cinkos mosollyal. – Azt garantálom… – olyan erővel szorítottam a zsebemben lévő, megtalált gyűrűt, hogy el sem tudom mondani.
– Kár, hogy karácsonyig még több, mint fél év van hátra… – mondta hatalmas sóhajtás közepette. Tény, hogy én is szívesebben lettem volna Emellel, a szentnek nevezett ünnep pedig baromira messze volt még, de nekem minden perc várakozást megért a dolog.
Ennyire nagy lenne a baj?
(nyitókép)
