(Szó szerint is szar ügybe keveredem. Ennek hatására meglátogatok egy régi barátot – na nem azért, hogy dicsekedjek –, aki olyan történettel kápráztat el, hogy nehezen hiszek neki. A csoportot Diana és Roy szexvideója tartja lázban, engem pedig egy váratlan hívás.)

„Ha olykor meg is feledkezem róla, gyorsan kiderül: a legjobb tanítómester a tapasztalás. Mindinkább tudom: bölcsebb nem bízni a kétségesben.” (Vavyan Fable)

február 14. péntek

Jessica a múlt hét folyamán beteg volt, így minden óránk elmaradt vele. Alapjában véve ez örvendetes tény lenne, ha nem jutott volna eszébe az a forradalmi ötlet, miszerint a hiányosságokat nulladik órákban pótoljuk.

Mondanom sem kell, mennyire örültem ennek… hát, semennyire! Még szerencse, hogy kedden ejtettük meg az első pótlást, ha hétfőn történt volna, két dolog lett volna esedékes részemről: ad egy – tökön szúrom magam, ad kettő – simán faképnél hagyom és nem megyek be.

Ha jól emlékszem, azt mondta, nem kell aggódnom az év végi vizsgán… remélem, ez a szakításunk után is fennáll. Nagyon remélem.

Szóval kénytelen voltam hajnali ötkor kelni, hogy időben felébredhessek, majd egy laza tisztálkodást és könnyű reggelit követően bevágjam magam a kocsiba és eltépjek az egyetemre.

Pontban ötkor megszólalt az ébresztőm, egy laza Death Angel-féle gyalulást választottam, amivel sikerült felébresztenem Susant, aki egyből ránézett az órára.

– Te normális vagy? Hajnali öt óra van! – mondta félálomban.

– Bocs, de ha elfelejtetted volna, ma nulladik órám lesz. Öcsém, általános iskolás korom óta nem volt nulladik órám…

– Akkor ne dumálj, hanem ébredj – utasított. – Ismerlek, milyen vagy… ha visszafekszel, nem bírsz felébredni.

– Okés, megyek mosdóba.

– Várj, még ne! – ezzel fogta magát – valamint szája elé a kezét – és kirohant a szobából, egyenesen a mosdóba. Már több mint egy hete minden reggel ez ment és még én ne ébresszem fel hajnali ötkor! Na, szép dolog, mondhatom…

„Igaz, hogy a balszerencse csak balszerencse marad, de ha az embernek akad egy pár jó társa, aki szabad elhatározásából segítségére van, az nem kis vigasz e sáros földtekén.” (Erich Kästner)

Apró reggeli közjátékunknak köszönhetően legalább vidáman indultam el, erre pedig a rádióból szóló, jobbnál jobb zenék csak rátettek egy lapáttal.

Az időjárás február közepe lévén nem volt éppenséggel kegyes, de indulás előtt egyáltalán semmi kedvem nem volt a jégkaparóval szórakozni kora reggel, így bíztam a fűtés erejében. Mivel a kocsi a rövid úton is viszonylag hamar felmelegedett – és nemcsak a forró zenéktől –, hamar elszállt minden bánat a fejem felől, egyetlen egyet leszámítva.

Történetesen már csak annak nem örültem, hogy újabb napot kell összezárva töltenem egy rakás olyan emberrel, akiket ki nem állhatok. És ez így lesz még pár évig, ami nem kimondottan vigasztaló tényállás. Sebaj, érték már ennél nagyobb katasztrófák is az emberiséget… Persze ezen sem morfondírozhattam sokáig, hiszen alighogy véget ért volna az Iron Maiden The Evil That Man Do című klasszikusa, megérkeztem az egyetemre.

A kijelölt parkolóban leraktam a kocsit, felkaptam kabátomat a hátsó ülésről, majd bezártam az autót és indultam be az épületbe. Ezzel még nem is lett volna baj, de hirtelen fura érzés uralkodott el rajtam, miután bezártam a kocsit és egészen a bejáratig kitartott. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor egy elmondhatatlanul erős hasmenés tört rám, mert elkaptam egy olyan vírust, amitől több mint egy hétig feküdtem otthon betegen, és csak a vécére tudtam kimenni.

Mindez újra lejátszódott a lelki szemeim előtt, de alighogy ráléptem volna az első lépcsőfokra, ami a bejárati ajtó felé vezet, ismerős melegséget éreztem a nadrágomban.

– Ó, hogy nem baszod meg! – mondtam hangosan. Még szerencse, hogy nem voltak körülöttem.

Valóban, ez minden szempontból szerencse volt, ugyanis hasonlóan a néhány évvel ezelőtti esethez újfent becsináltam. Mivel a szégyent muszáj volt elkerülnöm, azonnal telefonáltam Susannek.

Hála az égnek – vagy pedig az ő gyorsaságának –, nem kellett sokat várnom, szinte azonnal felvette. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha másképpen történik.

– Drágám, a segítségedre van szükségem. Azonnal hozz nekem egy nadrágot. Mindegy, hogy milyen, csak nadrág legyen és lehetőleg tiszta.

Párom még mindig egy kicsit kómás volt, így álmos hangon kérdezett vissza.

– Mi van? Miért kell neked egy gatya?

Muszáj volt megmondanom neki, mi történt.

– Azért, mert azt, ami rajtam van… azt… én… teleraktam!

Hatalmas nevetés hallatszott a vonal túlsó végén.

– Ezt most komolyan mondod?

– Igen, becsináltam. Lehet, hogy a helyzet kínossága teszi, lehet, hogy nem, de a víz is alaposan kivert, majdnem elájultam.

Susan hangja hirtelen aggódóvá vált.

– Akkor inkább gyere haza, nehogy megfertőzd a többieket! Istenem, hogy lehetsz ilyen felelőtlen… Felnőtt fejjel, influenzásan bemenni az egyetemre…

– De hát mikor felkeltem, még semmi bajom nem volt – foglaltam össze a helyzetet.

– Emlékezz, akkor sem volt előjele a dolognak.

– Ez igaz, de így akkor sem ülhetek be a kocsiba. Képzeld el, mennyi idő lenne kitakarítani, pláne ebben a rohadék időben! Akkor már inkább rábíznám egy szakemberre.

– Jó, érted megyek, de össze kell szednem magamat. Még mindig egy szál hálóingben vagyok…

Hirtelen egy újabb, ezúttal más fajta melegség lett úrrá nadrágomon.

– Ne csináld ezt velem, szívem!

– Sietek, ahogy csak tudok – tette le a kagylót, én pedig ott álltam a lépcsőn, bokáig szarosan.

„Minden szereppel bensőséges viszonyom lesz, ahol harcolok a karakterért. Minden figurának megvan a maga igazsága, és nekem azt kell képviselnem. A cinkosom.” (Horváth Sisa Anna)

Susan eljött értem, aminek az volt a hátránya, hogy az én kocsim ott maradt az egyetemi parkolóban, úgyhogy kénytelen voltam azután visszamenni érte, hogy az orvosnál végeztem.

Szóval, bevágtuk magunkat az autóba, hazafurikáztunk, nekem pedig lehetőségem nyílt lecserélni a nadrágom mellett teljes ruházatomat is, hiszen szeretem, ha minden tiptop rajtam, már ami a megjelenést érinti. Jelen esetben különösen érintette, hiszen legalább már nem húzódott egy méretes barna csík a gatyámon. Még a kedvenc Metallica-pólómat is hajlandó voltam lecserélni egy Slipknot-mintás kedvéért, ami tőlem meglehetősen furcsa volt.

Így mentem el orvoshoz, de ezúttal a gyalogos közlekedést választottam, igaz, így sokkal tovább tartott – hiszen le voltam gyengülve –, de nem mertem kockáztatni. Akkor inkább állva csináljak be újra, ne pedig a barátnőm kocsijában!

Azt hiszem, a dokimról még nem szóltam, pedig ha valaki, akkor ő fixen megér egy misét.

Kezdem ott, hogy általános iskolás korunk óta ismerjük egymást. Igaz, két évvel idősebb nálam, valamiért mégis megtaláltuk a közös hangot annak idején. Történt ez márpedig azért, mert egyszer csak egymásba ütköztünk az iskola udvarán, fejünknél fogva. Sűrű elnézéskérések közepette sikerült kikászálódnunk egymásból, amikor is belenéztem a gyönyörű, mogyoróbarna szemeibe, mondanom sem kell, hogy azonnal belefeledkeztem abba a tekintetbe. Istenem, voltam vagy tizenegy éves, akkoriban minden helyes csajt szerettem volna magam mellett látni, mikor reggel felébredek.

Catherine-nel mindössze az volt a probléma, hogy ő mindig is túl jó volt ahhoz, hogy én csak úgy közeledni merjek hozzá. Ez van, tudom, hogy szomorú, de hát talán meg lehet érteni. Pedig nagyon tetszett nekem kamaszként, mivel becsípődésem a sötét haj – sötét szem, elbűvölő és kifinomult modor – jó humorérzék – műveltség kombó, de hát az apja mindig is valami nagykutyát szánt neki, nem pedig egy olyan prolit, mint én vagyok.

Mindezt Cattől tudom, meg azt is, hogy az egyetemen belehabarodott valami pár évvel idősebb dokiba és most vele van. Legalábbis mikor utoljára beszéltünk – kicsit több, mint egy éve –, még így volt. Nem csodálkoznék, ha azóta megjött volna az esze és leállt volna egy olyan sráccal, aki nagyságrendekkel jobban illik hozzá, mint az a nagyképű majom. Igaz, hogy csak egyszer találkoztam vele, de az a kb. ötperces beszélgetés bőven elég volt ahhoz, hogy leszűrjem: ez a lány bizony nagyon durván beválasztott! Különösebben nem akartam meggyőzni, mindig is elég makacs volt, ebben az esetben pedig tuti, hogy nem hallgatott volna rám.

Egyébként sokáig szoros, később pedig nagyon jó barátság volt köztünk, még az általános iskola után is tartottuk a kapcsolatot, csupán az egyetemi lét szakított el minket egymástól hosszabb távon. Amikor kezdett, én még javában gimis voltam és hát javában csaptam a szelet Susannek is, szóval…

Mindenesetre szépen lassan megfeledkeztünk a másikról, csupán évente párszor írogattunk, ha úgy tartotta kedvünk, személyesen csak ritkán sikerült összefutni, sajnos.

„Az író, legalábbis az olyan, mint én vagyok, úgy tesz, mintha a színtiszta igazságot mesélné, az olvasó pedig úgy tesz, mintha a színtiszta igazságot olvasná. Amíg az író nem követ el valami nagy hibát, amikor az olvasó úgy érzi, a szentségit, hazudik, addig ez a játék megy. Attól kezdve viszont semmit nem hiszek el.” (Kertész Ákos)

Szóval, hozzá tartottam a rendelőbe, ahol gyakorlati idejét töltötte, ezzel is átadva a helyét a megyei kórházban egy másik dokinak – aki le merem fogadni, hogy közel sem annyira képzett, mint Catherine, akinek szakmai tudása nem hogy egy ilyen kisváros körzeti orvosi rendelőjébe, de még a megyeibe is sok.

Durván fél óra elteltével megérkeztem a rendelőbe, ahol csak ketten voltak rajtam kívül: egy tizenhárom év körüli kislány, valamint egy ötvenes pasi, aki szüntelen az orrát fújta egy csupa takony ruhazsebkendővel. Elhatároztam, hogy biztos nem megyek még csak a közelébe sem, nehogy már elkapjam tőle! Vicces, hogy legtöbbször az orvosi rendelő várójában ragadhatnak ránk a legkülönfélébb új nyavalyák.

A két, engem megelőző páciens kezelése viszonylag rövid időt vett igénybe, ketten összesen alig tíz percet, ha bent voltak a szobában, úgyhogy amikor a pasas kijött – és még mindig az undorító zsebkendőjét szorongatta –, már alig vártam, hogy én következzem.

Emberünk még kezet akart fogni Cattel, aki ezt erélyesen utasította vissza, mondván: az hiányzik, hogy még valamit átadjon a saját bajaiból. Ezen legbelül nagyot nevettem, miközben az ajtó mögött bujkáltam, nehogy észrevegye közeledésemet.

A fickó elrobogott, már amennyire tellett tőle, Catherine pedig alaposan körbekémlelte a várót. Amikor már azt hitte, senki nincs ott, előbújtam az ajtó mögül, ő pedig ijedten a szívéhez kapott és már nyújtotta is a kezét, hogy lecsapjon. Azt hittem, el is talál… Nyilván nem tudta, ki vagyok, máskülönben nem folyamodik ilyen tettet végrehajtani.

Amikor realizálta, hogy kivel áll szemben, alaposan meglepődött.

– Sam, hát te? Itt? Mégis hogyan?

– Neked is szia, régen látott Catherine McCormack! Mi a helyzet? Hol tanultad ezt a deszantos üdvözlési stílust? – köszöntöttem.

– Jaj, ne haragudj, de mostanában mindenre fel kell készülnöm. Tudod, hány elmebeteg jön be ide nap, mint nap? – mentegetőzött.

Gondoltam, én is egy vagyok közülük. Ezt nem mondtam ki hangosan, mert ahogy ismerem, azonnal leteremtett volna, hogy ilyen olcsó poénokkal kábítom – szokás szerint. Tudtam, mindig is tudtam, hogy titkon imádja ezeket a dumákat, meg azokat is, amikkel bókolni szoktam neki.

– Nahát, te aztán semmit nem változtál. Vagyis, hát… gondolom részt vettél valami kiképzésen, vagy micsodán.

– Nem igazán – mondta. – Van egy kis családi zűr és nem győzök felkészült lenni…

– Nocsak! Már megint apád valamelyik hülyesége miatt kell főnie a fejeteknek?

– Ezúttal nem, bár az ő keze is benne van. Meg a nagyapáé is (Cat apjának apja, Mr. Connor McCormack), ugyanis meghalt és örököltünk egy kisebb vagyont – kezdte, én pedig még jobban figyeltem rá, mint amúgy. Annyira, hogy észre sem vettem, apránként bevonultunk a rendelőbe. – De tulajdonképpen miért jöttél?

– Ja, csak gyanítom, hogy elkaptam valami csúnya vírust, mert olyan irgalmatlanul tele… na, szóval, volt egy kis baleset – feleltem és megpróbáltam nem elpirulni szégyenemben, miszerint felnőtt fejjel becsinálok, ráadásul az egyetemen.

– Úristen, ez nagyon durva! Mindjárt írok valamit, ettől három napon belül elmúlik minden bajod. Ha esetleg tovább tartana, gyere vissza és soron kívül fogadlak. Ilyennel nem szabad viccelni, sokszor volt már olyan eset, ami kiszáradással, végelgyengüléssel fejeződött be…

Végignéztem magamon, és elégedett mosollyal vettem tudomásul, majd’ nyolcvan kilómat nem éppen fenyegeti végelgyengülés. A kiszáradás mondjuk tényleg nem vicc, nálam mindig van tartalék vizespalack, ha esetleg megszomjaznék. Jobb az elővigyázatosság!

Amíg Cat megírta a receptet, már elkezdte mesélni a sztorit, ami minimum egy filmbe illő, ha nem több évados sorozatba: a nagypapa, Connor bácsi nem kevesebb, mint százötven millió dollárt hagyott a családra – orvos barátnőmön kívül még apjára, Tobiasra, valamint annak két testvérére, a lakberendező Rhondára és a menthetetlen szerencsejátékos Kevinre. Rajtuk kívül még Catherine anyja, Vanessa valamint Rhonda fia, Thomas is részesül a pénzből azzal a feltétellel, ha egy évet szülőfalujukban, Oxville-ben töltenek. Meg kell hagyni, elég kemény történet, és akkor a részleteket még nem is ecseteltem.

– Ha engem kérdezel, ez az egész egy hatalmas kamu. Ti komolyan bedőltetek a százötven milliónak? - kérdeztem kételkedve.

– Először igen – mondta Cat –, de most már egyre inkább kételkedünk benne. A nagypapi állandóan túlvilági videóüzenetekkel bombáz minket, amikben vagy feltételeket szab, vagy újabb és újabb hajmeresztő dolgokat közöl. Olyan ez, mint egy borzalmas film!

Ugyanezt gondoltam. Eléggé elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaki egyszer csak nekiállt pénzt gyűjteni egy külön számlára, aminek aztán százötven millió dolcsi lett a vége. A túlvilági üzenetek pedig főleg hajmeresztőnek tetszettek, nem különben kamuszagúvá téve az egész ügyet.

– Az igazság az, barátném, hogy titeket mocskos módon átvertek, illetve… ki is keveri itt a lapokat?

– Valami ügyvédnő, akit a nagypapa bízott meg a végrendelet ismertetésével. Amióta ismerjük, nem hagy nyugtot nekünk, még egy ilyen gagyi nyomkövetőt is viselnünk kell, nézd! – mutatta a karján fityegő, olcsó kínai okosórát. Mosolyogtam egy jót rajta, magamban pedig éreztem, a képtelenségek sora itt még nem ér véget. – A nő egy hárpia, Kevin már majdnem ki is esett az örökségből, amikor meg akarta menteni a feleségét egy bűnöző karmai közül. Szerencsére kapott egy második, vagyis hát utolsó esélyt. De van itt még sok egyéb más is, csak nem szívesen untatlak.

A nőrablást hallva tényleg egy filmben történt, csapnivalóan gagyi eseménysornak kezdtem érezni azt, ami barátnőmmel és családjával történik. Mégis könyörögtem újabb és újabb morzsák után, mivel már baromira felcsigázott.

– Pedig szívesen hallgatnám, mi volt még, ez nagyon érdekes. Nem irigyellek benneteket!

– Okés, de csak abban az esetben, ha senki nincs a váróban.

Nagy mázlimra senki nem volt, úgyhogy mindaddig, míg egy fúria a kölykével meg nem szakította a mesedélelőttöt, nagyon jól éreztük magunkat.

Megtudtam többek közt azt is, hogy a falusiak eleinte nagyon utálták a városi siserehadat, mostanában viszont egyre jobban kijönnek a helyiekkel, sőt! Cat jó kapcsolatot ápol gyerekkori pajtásával Daniellel, aztán a helyi katasztrófavédelmi egységeket mindössze egy tag testesíti meg,  de hogy hab is kerüljön arra a bizonyos tortára: a polgármestert lecsukták, mert kétes üzleteket bonyolított fű alatt, és most egy félkegyelmű, hajdani ügyvéd irányítja a községet.

Tudom, hogy fura, de tényleg létezik ilyen. Örökségestől, fura falustól, mindenestől…

„Mostanában a bolondoknak a kényszerzubbony helyett az internetet írják fel, és azok rendszerint túladagolják azt, ezért is bolondok.” (Csabai Márk)

február 18. kedd

Jessica erre a hétre újabb nulladik órát iktatott be számunkra, ami így már a második lemaradást behozni kívánó session volt a sorban. Állítása szerint márciusban felhagy a dologgal, sőt onnantól már csak az év végi vizsgákra fogunk készülni. Jaj, de jó! (Ja, várj… nem az.) Még szerencse, hogy leghátul ülök és nem veszi észre, hogy egyik fülemben – vezeték nélküli fülhallgató segítségével – a kedvenc rádióm szól, különben nem nagyon bírnám elviselni azokat az órákat, amikor rajtunk kívül csak a portás van bent az egyetemen.

Az extra órára egyébként pár főt leszámítva mindenki meg is érkezett, ami hozzánk képest eléggé csodaszámba ment, tekintve hogy jó néhányan szeretik az éjszakákat különféle kétes kocsmákban tölteni, még ilyenkor télen is. A kivétel csúcsát persze ismét Ben képezte, aki – mint mindig – most is elkésett, ráadásul új rekordot állított fel azzal, hogy az egész órát kihagyta és csak a hivatalos elsőre jött be.

– Későn indultam és már nem láttam értelmét bejönni, inkább ittam egy kávét a büfében – mesélte később az órából való kimaradásának okát.

– És legalább felébredtél tőle valamennyire? – kérdezte Chris.

– Hármat találhatsz… – felelte, majd arccal a padra zuhant, teljes erőből.

– Ezt nemnek veszem – mondta Chris és visszakapcsolódott a beszélgetésbe, amit Steve és a többiek indítottak el, s melynek témája egyszerű volt, akár a faék: kikerült a netre Roy és Diana szexvideója.

Ami az egészben a legérdekesebb, az pedig nem más, mint hogy először maga Roy töltötte fel a legnagyobb videó megosztó portálra. Adódik a kérdés, hogy miért? (Tényleg, miért?)

Jó, azért rakta fel, mert el akart dicsekedni a haveroknak „eget rengető” teljesítményével, azonban véletlenül nyilvánoson felejtette az adatvédelmi beállításokat, ellentétben azzal a tervével, hogy nem listázotton hagyja. Addig oké volt a dolog, hogy a linket elküldte Steve-nek, csak hogy ő továbbküldte másoknak is, akik közül valaki – még nem derült rá fény, kicsoda – felrakta egy pornóoldalra és rögtön bekerült a legnépszerűbb filmek közé.

Roy ettől az eseménytől kezdve egy ideig nem tolta be a képét az egyetemre, Diana pedig hagyott egy üzenetet a facebookos csoportunkban, miszerint: „Bizonytalan időre Olaszországba utazom. Ciao!” – még jó, hogy kikapcsolta a hozzászólásokat, különben most sajnálnám a „kedves” kommentek miatt. Na jó, annyira azért nem, elvégre elég nagy marhaságot csinált, amikor belement a forgatásba. Te jó ég, el sem merem képzelni, mi történhetett akkor!

Éppen nagyban ment a sztorizás, amikor hirtelen megszólalt a telefonom.

Mondanom sem kell, alaposan megijedtem, mert ilyen csupán az esetek csekély százalékában fordul elő velem napközben és különben is: tartottam attól, hogy a nem sokkal korábbi nadrágos incidens után majd „jobbulást” akarnak kívánni páran. Jó, hogy a hétvégén tényleg rendbejöttem, s mivel az ominózus reggelen senki nem látott meg, elintézhettem a dolgot annyival, hogy már otthon rosszul lettem és el sem indultam aznap.

Visszatérve a csörgésre: még szerencse, hogy meghallottam csengőhangomat – az AC/DC Moneytalks című klasszikusát – az előadó irgalmatlan zajában, amikor pedig a kijelzőn párom nevét pillantottam meg, nyugodt lettem, de felmerült bennem az is, vajon miért kereshet a délelőtt kellős közepén…

– Szia Drágám, mi a helyzet? – köszöntöttem vidáman.

– Azonnal gyere haza!

Nem tudtam eldönteni, mi történhetett.

Először is: én semmi rosszat nem csináltam, másodszor pedig: ő miért nem az iskolában van? Csak nem valami komoly?

– Ha jól sejtem, nem telefontéma… – vontam le a következtetést.

– Jól sejted. Ha most megmondanám, mi van, kiejtenéd a kezedből, én pedig a szívemre venném, úgyhogy inkább tényleg gyere haza, amilyen gyorsan csak tudsz.

„Ha valaki minden valószínűtlen kedvező fordulatra logikai bizonyossággal számíthat, az a szerencsés ember.” (Rejtő Jenő)

Kénytelen voltam mindenkit és mindent otthagyni, mivel úgy éreztem, sikerülhet később kimagyarázni.

Szóval bevágtam magamat a kocsiba és kerestem valami tempós zenét. Valamiért illett a hangulatomhoz a Superbutt nevű, egyébként magyar illetőségű, de angolul éneklő banda muzsikája. Arcon csapó és energiától duzzadó, igazán mai zenét játszottak, míg léteztek durván tíz éve, én pedig lelkesen vettem meg nemrég a még kapható lemezeiket, amiket a kocsiba is bekészítettem.

Nagyon jól esett a dallamos gyalulás, szerencsére a forgalom is kellően gyér volt, úgyhogy szinte egy szempillantás alatt hazaértem.

Kikaptam a lejátszóból a CD korongot majd miután visszaraktam a tokba, bezártam a kocsit és izgalomtól fűtve, kissé idegesen vágtattam be az ajtón, amit majdnem elfelejtettem becsukni.

– Mi a probléma? – kérdeztem. – Siettem ahogy csak tudtam.

– Drágám – lépett oda hozzám Susan –, terhes vagyok.

Ahelyett, hogy azonnal üdvrivalgásban törtem volna ki, kétszer is alaposan megpofoztam magamat, hogy tudjam, ébren vagyok-e, esetleg álmodom. Nem álom volt, így a pofonok meglehetősen fájtak.

A világ legcsodálatosabb érzése lett úrrá rajtam. Utoljára akkor éreztem ilyet, mikor meglett a jogsim, lévén harmadszorra sikerült átcsusszanni az írásbeli vizsgán. Elégedetten álltam Susan mellé, átkaroltam, hasára tettem a kezemet és azt mondtam:

– Na, Samuel, most légy férfi!

Párom csak annyit kérdezett tőlem:

– Mondd, sejtetted volna, hogy ez fog történni?

– Őszintén szólva? Nem. Abban viszont titkon reménykedtem, hogy nem kell a hajadat fognom hányás közben, ugyanis most egyáltalán nem hiányzott. Mondjuk ez a terhesség dolog alaposan földhöz vágott. Mondd, van nekünk elég tartalékunk és egyáltalán… – még mielőtt befejezhettem volna okfejtésemet, ő a számra helyezte mutatóujját és csak annyit mondott:

– Nyugodj meg, szívem. Mindent meg fogunk oldani.

A történet azonban ezzel még nem ér véget, sőt, most kezdődik el igazán – ebben talán mindenki egyetért velem.

Miután magamhoz tértem abból a jófajta sokkból, amit okozott a hirtelen jött információ – és akkor még szelíden bántam a szavakkal –, azonnal írtam egy SMS-t a szüleimnek, miszerint: „Készüljetek, Susan terhes. Apa leszek!”

Ahogy ezt leírtam, vagy két órán át bőgtem örömömben és körbetelefonáltam minden egyéb rokont – mínusz Patricia –, barátot és egyéb közelállót, többek között zenekaros cimborát és a szerkesztőségi srácokat, hogy elújságoljam mi történt. Utóbbiak mondjuk nem nagyon értették, mi bajom van, de azért gratuláltak, hogy idézem: felcsináltam azt a fullos milfet. Paraszt megjegyzés még soha nem esett ennyire jól.

A kötelező körök letudása után úgy gondoltam, ledőlök pihenni, de az eufóriának köszönhetően képtelen voltam lenyugodni, hiszen ilyenkor valami elmondhatatlanul csodálatos érzés keríti hatalmába az embert. Biztosan van csodálatosabb dolog annál, mint mikor kiderül, hogy nemsokára világra jön a gyermeked, én most mégsem tudnék még csak hasonló horderejű varázst sem említeni.

Tény, hogy hidegzuhanyként ért Susan bejelentése, elvégre nem terveztünk gyereket – hajaj, nagyon nem, de hát a mi bajunk, hogy nem védekezünk –, mégis olyan mértékű elégtételt kaptam a gólyahírrel, hogy végre egyszer azt mondhatom: Sam vs. Élet 1:0 – a meccs pedig még közel sincs lejátszva.

Folytatása – Szügyig a jóban? címmel – következik…

(nyitókép)