Villámgyors szakítás. (Én megmondtam!) Az újdonság ereje, ráadásul duplán is. A frissen érkezett csoporttárssal és tanárnővel is sikerül konfrontálódnom, szerencsére különféle módokon. (Előbbi nem érdekel különösebben, utóbbiból viszont még baj lehet.) Hála égnek, még mindig Susan az én kis menedékem…

„Jobb, ha megszokod, hogy az élet már csak ilyen: ami tegnap megvolt, mára nincs sehol. Minden mozgásban van, semmi sem marad változatlan.” (Cserna-Szabó András)

január 31. csütörtök

– Ez így nem mehet tovább! – jelentette ki hisztérikus állapotban, de mégis szigorú hangon Melissa. Matthew ebben a pillanatban olyat érzett, mint még soha. Férfi volt, de szemét egy pillanat alatt borította el a könnyek tengere. Inkább nem szólt egy szót sem, attól félve, kislányos cérnahangja nevetésre késztetné szűk környezetét.

– Most azonnal tűnj el az életemből! – folytatta a lány. – Nem akarlak többé látni, és ha még egyszer ilyet mersz mondani… – a mondatot már nem tudta befejezni.

Esetleg nem is merte?

Előfordulhat, hiszen Matthew olyan alpári stílusban beszélt vele percekkel ezelőtt, hogy a legtöbb, szókimondó szövegekkel teli albumot kiadó rapper megirigyelhetné. Azokhoz a szavakhoz, mondatokhoz képest a mi, átlag amerikai gengszter rapünk összes alkotása az N.W.A-től Snoop Doggig csupán gyermekdal kategória.

Azok hatására, amiket Melissa a fejéhez vágott, Matthew talán jobban sírt férfi létére, mint a lány.

A fiú realizálta, hogy első szerelme, aki sokáig talán az utolsó is lesz, úgy dobta ki egyetlen pillanat alatt, mint egy használt zsebkendőt. Igazság szerint nem meglepő a dolog, együtt töltött néhány hetük alatt csak bábok voltak egymás számára, pusztán szexuális tárgyak. Mindig is undorító volt, amit együtt műveltek, gyomorforgató még a gondolata is annak, hogy valaha ágyba bújtak…

Hiába, nem húzhat mindenki szerencsésen, ezt jól véssék be férfitársaim!

Belőlük talán elég is ennyi.

Szerencsére Matthew visszatért közénk és egy jó darabig lehetett vele normálisan beszélgetni, egész jó arc lett így, végre függetlenül, aztán újfent ráébredtem, hogy mennyire ki nem állhatom a stílusát. Konkrétan egy seggtörlő, de komolyan!

Ami viszont ezután következett, jobb volt az összes létező kabaréműsornál: hogy féltékennyé tegye ex barátnőjét, Matthew azonnal továbbállt és egy szépnek egyáltalán nem nevezhető első évfolyamos csajnak kezdte csapni a szelet, aki be is dőlt a bicskanyitogató stílusú fazonnak, gyakorlatilag ette-itta minden szavát.

Nagy kár, hogy ez a románc is csak futónak nevezhető, ugyanis háromnál nem volt több randijuk. Ha információim helyesek, a leányzó rájött, kivel szűrte össze a levet, persze az is megeshet, a srácnak lett villámgyorsan elege a töltött galambból. Pedig néha igenis jó az olyan!

„Ha az ember nem költő, nehéz szonettet írni. Na jó, hát poétaként sem könnyű.” (Vavyan Fable)

Fenekestől fordult fel a csoport élete, annak hírére, hogy új osztálytársat kapunk, aki történetesen lány. A srácok egyből izgalomba jöttek, de persze akadtak kivételek. Főleg én, hiszen nekem ott volt Susan. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is megforduljon a fejemben megcsalni őt. Már a megcsalás szó gondolatára is bűntudatom támadt, mérlegelve azon dolgokat, amiket eddig titokban elkövettem ellene.

Szóval, egy új lány osztálytárs, kinek híre a fiúkat rendesen felcsigázta, és hát ugye ott voltam én szívemben Susannel, meg Chris, aki még mindig reménytelenül szerelmes volt Anne-be. Ez számomra még mindig érthetetlen volt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy legalább annyira, mint neki az én Susan iránti szerelmem és rajongásom. Az pedig, hogy már harmadik éve élek együtt a drága nővel, évről-évre boldogabban, egyenesen kiakasztja.

Hát, be is kaphatja, hogy őszinte legyek!

Az új lányról csupán annyit tudtunk, hogy a neve Lillian. Szép név, ez tény, több nem is jutott eszembe róla. Bár kétségtelen, hogy nagyon szépen hangzik és egy kimondottan szép lányt is képzelek el mellé, nekem akkor is Susan a legszebb és az örök nő, nincs aki letaszítja képzeletbeli trónszékéről!

Az élet ebben a korban nem kicsit nehéz az olyanok számára, mint én. Páromat anyám helyett is anyámnak tekinthetném, de mégsem teszem és tudom, hogy rengetegen megvetnek azért, hogy vele élek, de mit tegyek?

És igen, megint csak ő járt a fejemben, meg csupa-csupa jó zene. Mondtam már, hogy imádom a rockot és a metalt? Az pedig már csak hab a tortán, hogy Susannal rendre ilyen dalokra szeretkezünk, persze az érzelmes balladák mellett tempósabb nótákra is.

Ezt az információt itt és most muszáj volt megosztanom, akár tetszik, akár nem. De már megint elkalandoztam egy kicsit, pedig sok minden történt és muszáj leszek alaposan beszámolni az eseményekről.

Még a héten megérkezett az új lány.

Amint belépett a terembe, láttuk rajta, hogy nem a városból való. Esetleg valamelyik külső kerületből, vagy az agglomerációból kerülhetett ide, a mi Redrock Citynkbe. Én valamiért éppen Christ pillantottam meg közvetlenül az új csoporttársat követően, haveromon pedig azt láttam, hogy a másodperc törtrésze alatt felejti el Anne-t.

Na, így kell ezt, öcsém, gondoltam. Nem mondom azt, hogy Lillian jobb csaj – egyáltalán nem szép, legalábbis szerintem –, de Anne sem kimondottan az esetem, legyen elég ennyi. Túlságosan is fennhordja az orrát, nekem pedig alapkövetelmény egy lány esetében, hogy ne a felhők felett három méterrel, hanem két lábbal a földön járjon.

Számomra nem sok vizet zavart az új lány – vagy lény –, főleg azért, mert már az első pillanatban totál ellenszenves volt valamiért. Hogy miért is, azt nem igazán tudom megmondani. Olyan kis semmilyen volt, ha valakihez hasonlítanom kéne, akkor olyan volt, mint Anne vagy Christine a béka feneke alatt mínusz kilencezer-kilencszázkilencvenkilenccel. Alacsony, szőke hajú, korához képest évekkel fiatalabbnak kinéző, elöl deszka, hátul léc típus volt. Az ilyenekre mondom azt, hogy még a világ összes botja sem lenne elég hozzá! Sőt, hogy tovább menjek, az ilyeneket általában a haszontalan jószág jelzővel szoktam illetni. Tudom, mérhetetlenül bunkó vagyok, de engem már így fogadtak el. Vagy nem?

Mindenesetre az új csoporttárssal párhuzamosan új tanárnő is érkezett. Na, ő viszont biztosan megérne pár ajtócsapkodást, főleg otthon, Susantől. A tanárnő – úristen, komolyan ezt a szót kell rá használnom? – csupán négy-öt évvel volt idősebb nálunk, ki-ki amennyi, húsz-huszonegy, esetleg huszonkettő, mint én – és legyen elég annyi, hogy veszett jól nézett ki. Nem mondom azt, hogy üti Susant, de a maga módján befutó nálam: hosszú, fekete haj, ragyogó kék szemek, formás testalkat, különös tekintettel a hamvas fenékre… röviden: bombázó. Ha nem lenne az én egyetlen Susanem, gondolkodás nélkül elkezdenék udvarolni az új tanerőnek, akit Miss Flowernek hívnak. Szép név egy szép lánynak, jelentése nyilvánvaló.

Érdekes módon a fiúk az ő gondolatára sokkal jobban beindultak, mint Lillianére, de ezen nem is csodálkoztam. A szépséges tanárnőt egyedül csak Chris hagyta figyelmen kívül, túlságosan is el volt foglalva új csoporttársunkkal.

– Srácok, hallottátok, hogy minket is fog tanítani? – Roy kaján vigyorral fordult felém, illetve a körülöttem ülő Chris, Wallace és Oliver felé.

– Már csak az a kérdés, hogy mire?! – kontráztam rá kanos barátom kérdésére, titkon egy kicsit azért várva a fiatal tanárnő első óráját.

– Állítólag törit… valakitől ezt hallottam a folyosón – ijesztett meg közbevetésével Oliver, de ő már csak ilyen. – Mindenki azt hiszi, hogy ő is diák.

– Tényleg, ti láttátok már? Milyen a csaj? – kérdezte Roy.

– Állítólag jól néz ki, többet én sem tudok.

– Kösz Oliver, igazán sokat segítettél! Ügyes első próbálkozás, most valami jobbat! – próbáltam humorral oldani a helyzetet, bár ismét nem sikerült.

Chris még mindig Lilliantől elvarázsoltan ült, Wallace pedig szokás szerint nem túl sok vizet zavart.

Roy ezúttal felém fordult, és azt hitte, hogy vicces lesz.

– Most mi lesz veled, Sam? Mit fog szólni az asszony?

– Mit nem! – kontráztam, mert hogy imádok. – Figyelj, amit nem tud, az nem fáj neki! Azt azért hozzá teszem, hogy jelen pillanatban nincs a világon egyetlen olyan csaj sem, aki képes engem elvarázsolni. Susanen kívül persze!

Megszólalt a csengő, s ekkor lépett be az előadóba Miss Flower teljes mivoltában.

A többi fiúval együtt én is a leesett államat keresgéltem a pad alatt, illetve próbáltam úrrá lenni a nadrágomon. Még jó, hogy a szívem nem kezdte rá. Egy idő után valósággal könyörögtem, hogy legalább a krétát ejtse le. Ahogy körbenéztem, a többi fiú is hasonlóan gondolkodott. Szépen sorban kerültek elő a telefonok, kissé nevetséges is volt, ahogy titokban próbálták elkapni egy-egy jobb pillanatát. Nem csak nevetséges, de szánalmas látvány is volt, basszus! Ilyenkor tudok igazán örülni annak, hogy Susan mellett sikerült hűséges típussá fejlődnöm, már amennyire.

Hirtelen eszembe jutott Szerelmem, aki valószínűleg erőből pofozna fel, ha bármi mocskos is eszembe jutna a tanárnővel kapcsolatban, de ez nem történhet meg! Egyik sem, ezt bizton állíthatom. Csak hogy valami negatívumot is említsek, az első óra szinte az örökkévalósággal ért fel számomra, lévén az őskor nem a kedvenc anyagrészem. De legalább a csaj feneke jó! Ja, mi…?

„Ha egyszer sok időm lesz és igazán összeszedem magam, írok egy könyvet a véletlenekről, mert messze nagyobb a befolyásuk az életünkre, mint általában gondoljuk.” (Erdős Attila)

február 4. hétfő

Chris és Lillian együtt léptek ki az előadóból, illetve – hogy pontos legyek – Chris bunkó módon Lillian elé vágott, ahogy általában szokott. Hiába, mindig mondom neki, hogy legalább egy kicsit legyen illedelmesebb, de hát… mintha egy falnak beszélnék!

Szóval, együtt léptek ki az előadóból, és hála barátom pofátlanságának, rögtön szóba is elegyedtek.

– Nem tudnál egy kicsit vigyázni? – ripakodott Lillian Chrisre, miközben táskája tartalmát szedte össze a padlóról. Haverom természetesen nem hallotta a lányt, mivel szokásos módon a modern metal gyűjtőnéven emlegetett, általam csak idegesítő tini popnak titulált zene szólt fülében.

– Mi van, te nem hallasz? – a lány egyszerre még idegesebb lett, szinte már robbanás közeli állapotba került. Amikor észrevette a fülest, azonnal kitépte a helyéről és leordította barátom fejét. Ennek némiképp örültem, legalább addig sem hallgatja azokat a szarokat!

– Neked meg mi bajod van? – hördült fel Chris.

– Az, hogy egy süket idióta láma vagy! – kontrázott Lillian, szemében azzal a bizonyos tűzzel, amiért állítólag annyira tetszik barátomnak. – Te meg mit nézel? Menj arrébb, mert nem férünk el! – a felszólítás immáron nekem szólt.

– Bocs, csak tudod, eszembe jutott valami – mondtam. – Amikor pár éve, még a gimiben a bálkirály-választás kampányfilmjét forgattuk, busszal kellett kimennem egy eldugott, félreeső helyre, amiben megegyeztünk. Na, akkor volt az, hogy menetiránnyal szemben ültem fel és egy körforgalomban láttam, ahogy megfordul a busz. Ne akarjátok látni, ahogy megfordul a busz… – fejeztem be a történetet, ők pedig szóhoz sem jutottak.

Chris arcán láttam, hogy meglehet, apró történetem megosztása teljesen felesleges volt, jobban jártam volna, ha megtartom magamnak.

– Te egy gyökér vagy – jelentette ki Lillian. – Mondták már, vagy most hallod életedben először? Remélem, nem sértettelek meg vele, tudod, nagyon a szívemre venném, ha így lenne.

Hangjából mérhetetlen cinizmus áradt, éppen ezért úgy éreztem, muszáj visszaszólnom.

– Egyáltalán nem sértettél meg. Nálad zöldebb békáktól is hallottam már és tudod, egyszerűen csak lepereg rólam – mondtam elégedett mosollyal.

– Te komolyan örülsz annak, ha tiéd az utolsó szó? – kérdezte a szépnek semmiképpen nem nevezhető lány.

– Igen – jelentettem ki és így tényleg enyém lett az utolsó szó.

Chris hirtelen megragadta a csaj vállát és elrántotta előlem. Valószínűleg látta rajtam, hogy ha tovább provokál, még megütöm – annak ellenére, hogy egyetlen ujjal sem érnék a szebbik nem képviselőihez. De mivel Lillian cseppet sem volt szép, pláne nőies, még elborul az agyam és megteszem.

Nos, remekül látta, tényleg megtettem volna.

Legnagyobb szerencsénkre az előadóban megszokott nyüzsgés miatt senki nem hallotta – és gyanítom sokan nem is látták – a közjátékot, csupán Miss Flower figyelt fel néha-néha a katedra és a jegyzetei mögül, ahogy pakolászott. Aki utunkba került, simán elhúzott hármunk mellett, nem is szólt, nem is köszönt, szóval semmiféle vizet nem zavartunk, aminek örültem.

Chris hozzám lépett és nyíltan a szemembe mondta, fülembe súgta, amit gondolt.

– Szállj le róla, mert itt és most, mindenki előtt töröm el a karodat, aztán majd kezelgethet a nőd!

Nem hittem el, hogy már megint Sue-val jön nekem. Azt hittem, többé már nem vagyunk tizenhat-tizenhét évesek, ő pedig abbahagyja ezt a gyermeteg féltékenykedést. Mert hogy az volt, féltékeny, amiért annak idején több időt töltöttem barátnőmmel, mint vele, akinek jóformán az egyetlen haverja voltam.

Ekkor végignéztem a mellettünk álló lányon, tetőtől talpig. Illetve talptól tetőig, ugyanis én mindig alulról kezdem a vizsgálódást, főleg nyáron. S hogy mit láttam? Egy alacsony, rettentően vékonydongájú, se comb, se csípő, se mell lányt, korához képest szokatlanul fiatalnak tűnő arccal rémisztően hatalmas szemüvegben, egy visszataszító fogszabályzót, meg seszínű hajat. Komolyan ez a csaj a legszebb, akit Chris valaha látott?

Nos, attól tartok, minden bizonnyal így kell legyen. Ha neki tökéletes, akkor egészségére, jobbat valószínűleg soha nem fog találni. Amíg ezen töprengtem, lazán elhúztak az előadó bejárati ajtaján keresztül, én meg ott álltam gondolkodva, miközben még mindig nem pakoltam össze a cuccomat.

Ennek az új jövevénynek aztán sikerült egy méretes szöget ütnie a fejembe, nem vitás. Egyszerűen nem értem a dolgot – történetesen, hogy Chris mi a rákért lelkesedik érte ennyire –, mert hát világos, hogy fülig belesett a megfejthetetlen lányba. Ekkor esett le, hogy itt bizony minden valószínűséggel elindult valami – ők ketten, együtt hazafelé. Csak tudnám, mi lesz ebből…

„Kell egy pont az ember életében, amihez tudja kötni a jövője alakulását. Olyan ez, mint egy hajó vasmacskája. Ha akarod, megállít a hullámzó vízen, hogy kitaláld, merre is haladj tovább.” (Csabai Márk)

Miután végre összepakoltam a cuccomat, felvettem kabátomat és előkapartam a kocsikulcsot, hirtelen Miss Flower lépett ki az előadóból, közvetlenül utánam. Basszus, ha tudom, hogy ott van mögöttem, nem sokkal lemaradva, előreengedem, így viszont ez elúszott, gondoltam.

– Elnézést, nem láttam a Tanárnőt – szabadkoztam.

– Ugyan, nem tesz semmit – mosolygott rám, én pedig próbáltam nem elvörösödni, akármennyire is nehéz volt.

– Pedig engem mindig arra tanítottak, hogy a hölgyekkel udvariasnak kell lenni, ez pedig azon kevés alkalmak egyike, amikor nem tudtam tanúbizonyságot adni arról, hogy egy makulátlan neveltetésű fiatalember vagyok – mondtam, ő pedig elképedve nézett rám.

Valószínűleg azért, mert ritkán hall ilyen szépen megkomponált, kalligrafikus körmondatokat, pedig teljesen spontán jött belőlem az egész.

– Hú, most megleptél! Akikkel eddig beszéltem a hallgatók közül, még a ragozást is hajlamosak voltak eltéveszteni – kacagott, én pedig újfent feltettem magamnak a kérdést, miszerint milyen gyökerek járhatnak erre az egyetemre. Még szerencse, hogy alig ismerem őket.

A tanárnő apró, kecses mozdulattal igazította meg felkunkorodó szoknyáját, igaz, nem bántam volna, ha ezt mellőzi. Mármint az igazítást, tökéletes volt az a ruhadarab úgy, ahogy a természet alakította ezen a kellemetlen téli délutánon. Azt mondjuk meg kell hagyni, mozdulata olyan enzimeket mozgatott meg bennem, amiknek létezéséről eddig nem is tudtam.

– Hogy tetszett az óra? – kérdezte, én pedig nem tudtam, hogy kedves vagy inkább őszinte legyek, de mivel nincs szívem megbántani senkit, hát még egy ilyen gyönyörű lányt.

Inkább egyenes akartam lenni, az úgyis jobban áll nekem.

– Őszintén megvallom, nem vagyok oda az őstörténetért, soha nem is voltam. Még szerencse, hogy nem tart sokáig…

Meglepetésemre elkacagta magát, majd azt mondta:

– Én is így vagyok vele, hidd el. Azért próbáltam valahogy feldobni a dolgot, remélem, ez látszott.

– Igen, kifejezetten érdekes és szórakoztató volt az összeállítás. Le a kalappal, viszontlátásra! – hagytam ott, nehogy rossz vége legyen a dolognak. – Egyébként Sam vagyok, Sam Maynard – böktem még oda, de azt magam sem tudom, hogy miért.

* * *

Miss Flowerben pedig ekkor megmozdult valami.

Talán benne is felébredt pár, eddig mélyen alvó, titokzatos enzim, csakhogy kicsit másképp, mint a fiúban. Teste megfeszült, karján az apró, pihés szőrök vigyázzba vágták magukat, s felébredtek az apró libabőrök is. Formás mellei megremegtek, szinte ájulás közeli állapotba került a valami új érzésétől.

Hogy pontosan mi keltett fel benne és mit, azt ő maga sem tudta igazán, de már ez után a rövid beszélgetés után szimpátiát érzett Sam iránt, de közel sem olyat, mint amilyet egy tanár érezhet diákja iránt. Éppen ezért elhatározta hát, hogy szeretné még jobban megismerni a srácot – aki teljesen véletlenül mutatkozott be neki távozásakor –, ha törik, ha szakad.

Valami rejtélyes okból kifolyólag szimpatikus volt neki a magas, sötétbarna hajú, többek által jóképűnek mondott Samuel, aki ellentétben a többi hallgatóval nem úgy nézett ki, mint egy véletlenül a campus közelébe pottyant földönkívüli. Érezte, hogy ez a fiú más, mint az átlag.

Azt persze nem tudta – honnan is kellett volna tudnia –, hogy újdonsült kiszemeltjét odahaza már várja Életének Szerelme, akit semmi pénzért nem lett volna képes elhagyni. A Nő, aki miatt kockára tette az életét, nyereménye pedig egy életre szóló utazás volt a vágyak és örömök birodalmába…

„Szerintem az emberi szív, az úgy van megteremtve, hogy csakis buta lehet. Akinek nem buta a szíve, annak nincs szíve egyáltalán.” (Émile Ajar)

Örömittasan értem haza, hiszen sikeresen túléltem első órámat és beszélgetésemet az új tanárnővel. Susannek egyáltalán nem szabad róla tudomást szereznie róla, és ezt nem kéne elfelejtenem. Egyébként ő már rég otthon volt, éppen dolgozatokat javított. Lévén jómagam is pedagógus szeretnék lenni, gondoltam, besegítek neki.

– Biztos vagy benne? Tizenkilencedik századi európai irodalom, két oldalas teszt, öt hibaponttól karó, soroljam még?

– Te normális vagy? Harmadikban, idiótáknak, akik azt se tudják, hogy Csehovot eszik-e, vagy isszák? – háborodtam fel Susan kicsit sem kíméletes dolgozatán. – Még jó, hogy nekem semmi problémám nem volt a drágalátos dolgozataiddal annak idején, máskülönben ma nem lennék az, akit faragtál belőlem!

– Ne mondj ilyeneket! Biztos, hogy az lettél volna. Idővel – arcán cinkos mosoly húzódott. – Lehet, hogy ezt a tesztet egyáltalán nem tudnád hibátlanra kitölteni.

Amint ezt kimondta, egy sértett, az érettségi vizsga számára legfontosabb részét hibátlanul abszolváló ember nézett rá – ez természetesen én voltam.

– Ez nem volt szép tőled… – mondtam megjátszott szomorúsággal és dühvel.

Ez nálunk egyfajta jól megszokott kis játék, évődés. Tudja, hogy nagyon szeretem, és csak poénból húzom az agyát, így legalább később majd ő is jól felhúzhat engem… Na, igen ám, de az egy teljesen más tészta, s egyelőre még nem jött el az ideje. Végül besegítettem neki és boldogok lehetnek a diákjai, hogy rögtön visszakapják jobb-rosszabb dolgozataikat, nem úgy, mint régen, két-három – esetleg négy – hónap nyaggatás után!

A jó munkának persze megvan a gyümölcse is, este úgy két várra fektettük egymást, ahogy a három-ikszes filmekben szokás, vagy mint annak a bizonyos Shrek-rajongó ifjúnak az esetében.

Miután végeztünk a „jól megérdemelt kikapcsolódással”, felmerült bennem, hogy nem kéne-e nekem tanulnom másnapra? Á, a drága kis Miss Flower csak nem fog megbüntetni… Jó, persze nem úgy! Fene a szép lányokba, néha az őrületbe tudnak kergetni, még jó, hogy Susan gondolata elkergeti a többi, nem rá irányuló bűnös, perverz gondolatot belőlem. Ezúton is kösz, Szívem!

– Egyébként nézz csak oda a székre, hoztam neked valamit, Drágám! – mondta Susan, miután némileg magunkhoz tértünk az elképesztő szeretkezés után.

Akármennyire is érdekelt, mivel szándékozott meglepni ezúttal, még mindig nem bírtam levenni a szememet elképesztően gyönyörű, formás testéről, úgyhogy még legeltettem egy kicsit két kocsányon lógó látószervemet a meztelen kebleken és hosszú, napbarnított combokon, valamint ennivalóan édes lábakon, s csak egy alapos, fotografikus memóriába való táplálást követően mentem oda az említett székhez.

Lesöpörtem róla odavetett ruháinkat és a látvány, ami elém tárult valósággal lehengerelt. Öt darab, vékonykának nem éppen mondható könyv hevert az ülőalkalmatosságon, mindegyik a korához képest meglehetősen jó állapotban.

– Ez igen, Szívem! – ismertem el szerencséjét és szemfülességét. – De mondd csak, honnan a jó életből szerezted őket?

– A suli melletti kukáknál voltak elhajítva, de nyugi, alaposan megtisztogattam őket, szóval bacilusveszélynek esélye sincs – felelte. – Hogy tetszenek?

Nem mondtam semmit, elég volt csillogó szemekkel ránéznem és tudta, hogy remekül cselekedett, amikor magával hozta a kihajított műveket.

– Nyúlcipő, Nyúlketrec, Nyúlháj, Nyúlszív… öcsém, már mióta vadászom őket! Egyesek olyan súlyos pénzeket kérnek el értük, hogy az én pofám ég, mikor beleszaladok egy-egy példányba a neten – mondtam elvarázsoltan. Az ötödik kötethez érve azonban elkerekedett a szemem. – Ez meg mi? Az eastwicki boszorkányok?

– Csak egy kis lazítás – válaszolt nevetve Susan, s ebből tudtam, a három furcsa nőciről szóló könyvet magának hozta.

– A filmet láttam, hatalmas volt, de félek, hogy a könyv egy kicsit tönkrevágná az élményt, úgyhogy tényleg meghagyom neked, Édes – mondtam neki mosolyogva, ő pedig egy kicsivel lejjebb húzta magán a takarót.

Aztán még lejjebb, míg végül azon kaptam magam, hogy mellette vagyok és újra a maximumon pörögve kényeztetem mindenét, mindenhol.

(folytatás csütörtökön)

(nyitókép)