(Páratlan váratlanságok, avagy megérkezik életünkbe a kishúgom, hatalmas hasával pedig fel is borítja egy pillanat alatt. S ha mindez nem lenne elég, jelenlétének köszönhetően valami olyanra vetemedünk, amiről álmodni sem mertünk eddig.)

„Szép az élet talpon, de ha muszáj, térden is ki lehet bírni.” (Vavyan Fable)

március 22. péntek

Mikor délután kiértem az előadóból, előkaptam a telefonomat, mondván, ideje lenne egy kis zenét hallgatni, hazafelé mindig jól esik – főleg akkor, ha az embernek az Iron Maiden From Fear To Eternity című válogatása van bekészítve. De mindegy is, most nem ez a lényeg, éppen elégszer bizonyítottam be mérhetetlen zenemániámat.

Ahogy benyomtam a telefont, még az elindítani kívánt lemez borítójára sem sikerült rákattintani, hiszen a kijelzőn azonnal felbukkant egy ismeretlen telefonszám, éppen egy bejövő hívásom volt.

Bár általában nem szoktam ilyet tenni, ezt mégis felvettem, ugyanis valami késztetést éreztem egy kis kaland iránt. Igaz, nem mintha nem lett volna elég belőlük az elmúlt heteket követően, hajtott a kíváncsiság, na…

– Halló, itt Sam Maynard beszél! – szóltam bele, a vonal túlsó végéről pedig egy önfeledt női hang válaszolt, tulajdonosa pedig nem más volt, mint a húgom, Patricia.

Hogy eddig miért nem esett még róla szó? A válasz egyszerű: ő amolyan fekete báránynak számít a családunkban, tudniillik, szinte mindenben szöges ellentétemet képezi. Már az iskolában is rengeteg baj volt vele, harsány és törtető kislány volt, ezt a tulajdonságát pedig kamasz- és felnőttkorára is megőrizte.

Két évvel fiatalabb nálam, szóval neveléséből rendesen kivettem a részemet. Ezt helyesen is tettem, nélkülem biztosan nem választotta volna a tanári hivatást… úgy látszik, mifelénk ez örökletes. (Anya is pedagógus, úgyhogy rohadtul nem koppant távol az alma a fájától, vagy hogy is mondják…)

Szóval, egészen felső tagozatos korától kezdve a legnagyobb irodalmi klasszikusokat és a legmeghatározóbb fémzenei alkotásokat adtam büszkén és bátran s kezébe – inkább azok rontsák el, mint az éppen aktuális trendek. Nálam a Helloweentől a Keeper of the Seven Keys a zenei, a Vonnegut-féle Éj Anyánk pedig az irodalmi fokmérő, szerencsére mindkét akadályt sikeresen vette és ugrotta át, akkor még 12 éves lány létére.

Egyébként ő volt az első, aki tudta, hogy szeretem Susant, és habár először idegenkedett a gondolattól – sőt, nem egyszer Anyunak, illetve Susan néninek hívta –, hamar megkedvelte páromat. Olyannyira, hogy amikor szüksége volt rá, Szerelmem készítette fel a megmérettetésekre, pont, mint engem. Annak pedig Sue kimondottan örült, hogy Drága Hugicám is pedagógiai pályára készült – mint már mondtam, szüleink haja pedig ismét az égig meredt bejelentésének hallatára –, azonban velem ellentétben nem Redrock Cityben, hanem egy másik város másik egyetemén.

Visszatérve a hívására, sejtettem, mi következik a rövid bemutatkozás és bájcsevej után. Komoly tétjeim lettek volna a folytatást illetően, de magával sosem fogad az ember. Nem kimondottan etikus.

– Megismered még a hangomat, Tanár úr? – kérdezte tréfásan. Az én hangom azonban sürgető és ideges volt.

– Csak gyorsan mondd, mit szeretnél, mert sietek. Sajnos közbe jött egy-két dolog.

– Na, hát így kell üdvözölni elveszett húgocskádat? Mi bajod, segíthetek valamiben?

– Á, csak, tudod – kezdtem fájdalmasan –, visszatért Dawn.

Patricia jól tudta, hogy kicsoda Dawn, neve hallatára pedig nyomdafestéket nem tűrő káromkodásokat eresztett el, ráadásul nem egy olyat is, amilyet még én sem hallottam soha, férfi létemre.

– Mit akar már megint az a megveszekedett kis szajha?! – tajtékzott tovább – Ugye nem környékezett meg ismét?

– Nyugodj meg, nem. Találkozni még nem volt balszerencsém vele, viszont messziről már láttam. De itt van az egyetemen és rohadtul félek. Eddig megúsztam a konfrontációt, leszámítva azt, amikor a beiratkozásnál találkoztunk. Ezek után reméltem, hogy a hátralévő két évet is kibírom. Egyelőre nem úgy tűnik…

Pat hangja ekkor meglehetősen baljóssá vált.

– Az nem túl jó, úgyhogy légy résen. Te is mindig ezt mondtad nekem, most visszakapod. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha Susan megtudná. Emlékezz, mi volt akkor is…

Ó, igen, nagyon is jól emlékeztem, mi volt akkor, amikor titokban Dawnnal járogattam, pedig már egy ideje Susan volt a kedvesem.

– Kellett felemlegetned már megint! – dorgáltam le, de ő folytatta.

– Tartsd távol magad tőle, oké?! Még az kéne, hogy szétmenjetek Susannel és az én vállamon sírd ki magadat. Na látod, még csak az hiányozna!

– Hé, ez nem szép tőled! De most nem ez a lényeg…

– Hanem?

– Hanem az, hogy megkértem Susan kezét és igent mondott – feleltem boldogan, Patricia pedig hosszú másodpercekig ujjongott.

– Gratulálok, igazán tökös legény vagy! – aztán egy pillanat alatt váltott hangnemet. – Akkor ezek szerint most nem vagy túlságosan eleresztve anyagilag.

Habár tévedett, nem mondtam meg neki, hogy valamennyire azért mennek a dolgok, történetesen, hogy már második éve írok cikkeket egy nívós havi zenei magazinba, ezzel együtt pedig egy saját online felületre is, így együtt pedig elég jól jövedelmező buli a rockszakma.

Ami azt illeti, inkább lakjon nálunk hónapokig a húgom, de én egy kanyit sem adok neki, az fix. Tanultam a korábbi esetekből, egészen pontosan tizennyolc korábbi esetből, ha jól számolom.

– Jól gondolod – füllentettem – Sajnálom, de ez az igazság. De azt mondd inkább, veled mi a baj, történt valami?

– Igen. Felvettem pár hitelt és most nem tudom visszafizetni őket. Elég nagy marhaságot csináltam, igaz?

Válaszom velős és egyértelmű volt.

– Igen, Kisanyám! Megcsináltad az év… – a tized, század kifejezéseket elvetettem – ezred legnagyobb marhaságát. Őszintén sajnállak, komolyan mondom. De ha tudsz, gyere el hozzánk és megbeszélünk mindent, csak előtte valahogyan be kell adagolnom Susannek.

– Ahogy ismerlek, az neked simán fog menni – mondta derűsen. – De ugye nem baj, ha kicsit tovább maradnék?

Tudtam, hogy ez lesz, mindenesetre egy cseppet azért örültem is neki, ugyanis utoljára a ballagását követően töltöttem némi minőségi időt a húgommal, az pedig már majdnem két éve volt…

– Beszélek Susannel és azonnal hívlak, te… te Életművész! – fejeztem be kissé keserűen a beszélgetést.

– Várom a hívásodat, szia Bátyó! – köszönt el, majd letette a telefont.

Beültem a kocsimba és a legközelebbi virágoshoz hajtottam, majd egy hatalmas, tarka-barka csokorral tértem haza. Susan már ebből tudta, hogy valami készül ellene.

* * *

– Már megint mit csináltál? – tette fel szemrehányóan a kérdést, miközben egyet fordított a készülő palacsintán. Jó szokásához híven a lehető legkevesebb öltözékben konyhatündérkedett.

– Nem én csináltam – feleltem, ő pedig gyanakvóan húzta össze szemöldökét, de azért folytattam –, hanem a szüleim, húsz évvel ezelőtt, és úgy hívják, Patricia Rebecca Maynard, én pedig azt gondoltam róla, hogy az életpályamodell egy jóravaló, érett felnőtt nőt farag belőle. Ehelyett mit tesz? Felvesz egy rakás hitelt, amit most nem tud visszafizetni, és én marha pedig belemegyek, hogy itt maradjon, amíg rendbe jön. De amúgy helyes lány – zártam le a monológomat, Susan pedig mosolyogva sóhajtott, esetleg sóhajtva mosolygott és csak ennyit mondott:

– Már azt hittem, Dawn tért vissza. Mondjuk, akkor biztos nem lennél ilyen jókedvű!

Úristen, ez a nő valamit nagyon érezhet, gondoltam magamban és próbáltam szemrebbenés nélkül kacagni. Bevallom, nem volt könnyű, főleg annak fényében nem, hogy tudtam, ha Dawn tudomást szerez arról, hogy immáron nem egy fokkal vagyunk közelebb egymáshoz, mint gondolnánk, nekem konkrétan annyi. Őszintén remélem, nem futunk össze – ha eddig sikerült kibírni, maradjon is így.

Hálát adok az égnek azért, hogy ezeket a mondatokat leírhattam.

Susan folytatta.

– Bár nem teljesen értem a dolgot, attól még szívesen látom Patriciát. Jöhet bármikor, a pénteki napot leszámítva. Tudod, tanítási szünet lesz és…

– …én pedig elviszlek kikapcsolódni a hétvégére. Nyugodj meg, nem felejtettem el. Igazán ránk fér már egy kis lazítás.

Az élet azonban egyáltalán nem kikapcsolódás, lazítás. Olyannyira nem, hogy a háromnapos hétvégi kiruccanásunk alatt csupán 42 alkalommal keresett az én Egyetlen Drága Kis Húgom. Megjegyzem, ebből csupán 14 alkalommal vettem fel, a többihez nem volt kellő mennyiségű idegszálam.

Az utolsó beszélgetést ekképpen zártam le:

– Rendben van, hétfő délután jöhetsz. Szerencsédre aznap már háromkor végzek, azután bármikor nyitva áll előtted az ajtónk – mondtam, persze nem szó szerint értve.

A jól megérdemelt kis pihenő egyébként remek volt, a szombat esti vacsora és a vasárnap délelőtti hajókirándulás pedig úgymond megkoronázta az egészet. Egy dolog árnyékolta be számomra az egész meghitt együttlétet, mégpedig Dawn gondolata, akiről Chris mindennap egy tucatnyi friss képet volt képes küldeni, csak hogy bosszantson.

Tudtam, hogy azt akarta, Susan találja meg, vagy vegye észre a képeket és vonjon kérdőre. Azt viszont nem tudtam, honnan vannak – és főleg ilyen – képei exemről. Talán ők ketten? Á, az nem lehet, hiszen Chris Lilliannel… szóval, igen. Kizártnak tartottam hogy bármiképpen is szövetkeztek volna ellenem Dawnnal. Különben is, mindez már túlzott paranoiára utalna.

De akkor hogyan? Mindegy, a lényeg az, hogy Dawn kezdett nagyon is az agyamra menni, főleg azzal, hogy beugrottak a régi emlékek: a titkos kis találkozások, a lopott pillantások, érzéki kézfogások, nem utolsó sorban pedig méretes combjai és hatalmas feneke, amiért titkon még a mai napig rajongok. Lehet, hogy nem lett túl szép vége a kapcsolatunknak, én azonban képes vagyok elégedetten gondolni a szigorúan csak titokban együtt töltött pillanatokra.

Épp egy kedves kis emléken merengtem, mikor Susan hangja ütötte meg a fülemet.

– Szerinted? – kérdezte, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy „szerintem” micsoda. Legnagyobb szerencsémre nem állt meg az egyszavas kérdésnél.

 – Szerinted most mivel lep meg minket a húgod? – tette fel a kérdést teljes hosszúságában, szemem előtt pedig ott lebegtek a különböző válaszlehetőségek: Pat húgom zöld, pink, esetleg citromsárga hajjal, szegecsekkel kivert kabátban, orrában és fülében karikákkal, lábán ötvenes bakanccsal… – na, jó, szeretem én a punkot, de annak a kornak és a lázadó időszaknak már vége, csak nem állít be így. Jut eszembe, de rég hallgattam már a Nevermind the Bollocksot a Sex Pistolstól!

Ám az a meglepetés, amit Címzetes Húgom okozott megjelenésével, nemhogy a punkot, de az összes többi zenei divatot überelte – ez pedig nem más volt, mint már-már labdaméretű hasa, melyben egy magzat növekedett és csupán egy szerencséje volt, még pedig az, hogy nem ismerte leendő édesanyját!

„Mindig is én voltam a kedvenc a családban, csak már nem emlékszem, melyikben.” (Tóth Edu)

A húgom mindig is nagy bajkeverő volt. Kettőnk közül – annak ellenére, hogy jómagam vérbeli rocker és metalhead voltam és vagyok is – én voltam az úgynevezett „mintagyerek”, ő pedig minden rossz okozója, a szemtelen, neveletlen, mocskos szájú második kölyök.

A fiúk valamiért mégis imádták – nem hiába, rendkívül vonzó tinilány volt. Mondanám, hogy volt kitől örökölnie, de a mondás szerint az öndicséret büdös, inkább őt dicsérem, hisz van is miért: annak ellenére, hogy elég magas termettel és egy bizonyos „versenysúllyal” áldotta meg a teremtő, öröm volt ránézni Egyetlen Húgomra, aki egy kissé mindig fölém magasodott.

Szóval, a srácok megvesztek érte, én pedig nem győztem őket levakarni. Az egyiknek még fizetni is képes voltam azért, hogy hagyja őt békén. Nem tudom elképzelni, hogy mi vonzotta őket annyira Patriciában, az viszont tény, hogy a gimi második évében végre talált magának egy jóravaló, rendes srácot, bizonyos Pete személyében. Pat és Pete – ezt már sokszor megbeszéltük és sokat is viccelődtünk vele.

Kapcsolatuk csupán egy évig tartott, azonban még soha nem láttam annál boldogabbnak az Én Kis Hugicámat. Máig nem tudom, mi – vagy ki – vetett véget a kapcsolatuknak, azt viszont bátran kijelenthetem, hogy bírtam Pete-et. Jó fej srác volt, aki már idejekorán elhatározta, hogy orvos szeretne lenni, ez pedig állítólag be is jött neki, Pattel ugyanis barátok maradtak és egy ideig még beszélgettek, később pedig írogattak egymásnak egy darabig. De már megint elkalandoztam…

Szóval, ott állt az ajtóban Patricia, teljes életnagyságban és a lehető legterhesebben, már amennyire ez egy 4-5 hónapos kismamára vonatkozhat. A meglepetéstől először megszólalni sem bírtam, Susan viszont rögtön „Sziasztok”-ot köszönt vendégeinknek.

Miután magamhoz tértem a pillanatnyi sokkból, készséggel vezettem körbe húgomat a lakásban, egy szót sem ejtve arról a bizonyos dologról, ami a hasát illeti. Túl nyilvánvaló lett volna… Szépen, lassan mutogattam meg neki mindent, elvégre ráértünk, hiszen egyikünk sem sietett sehova.

Pat egyszer csak megszólalt, pont mikor a konyhában járkáltunk fel és alá, Susan legnagyobb bosszúságára, ő ugyanis éppen palacsintákat lekvározott és kakaózott.

– Megéheztem. Van itthon kovászos uborka és Nutella? – kérdezte Pat teljes természetességgel, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy nevessek-e vagy sem, úgyhogy inkább sajátos humorommal próbáltam kideríteni, miért is kívánta meg a bizarr kombinációt.

– Van. De vécénk is van, mégsem ajándékozzuk meg három hét híg fosással, tudod… – mondtam gúnyosan, ő pedig szintén gúnyosan kacagott, amolyan válaszként előbbi gondolatomra.

– Komolyan kérdeztem, figyelj; mostanában ilyen fura párokat kívánok meg. Tegnap például mézes puszedlit ettem baconnel, előtte pedig frankfurti virslit mézzel. Na, erre mit lépsz?

– Mondd, Hugicám, és semmi bajod nem lett ezektől a valamiktől? – kérdeztem szemöldökömet felvonva.

– Nem – felelte kurtán. – Jó, mi?! Neked viszont nem ajánlom, tudom, mennyire érzékeny a gyomrod…

Susan egészen eddig nem szólalt meg, ebben a pillanatban viszont úgy érezte, muszáj közbelépnie.

– Érzékeny a gyomra? Neki? Annak a férfinak, aki képes egy ültőhelyében betömni fél kilónyi chilis babot kukoricával és gombával, biztos, hogy nem érzékeny a gyomra! – vágta ki magát menyasszonyom, én pedig elégedetten mosolyogtam, mindez ugyanis igaz volt rám.

Pat egy kissé elszégyellte magát.

– Úgy tűnik, félreismertelek, bátyókám!

Ezt a labdát már nem tudtam nem leütni.

– Úgy tűnik, én is téged…

– Na, témánál vagyunk! – mondta sóhajtva, mi pedig Susannel megkértük, mesélje el magzata történetét elejétől a végéig, töviről hegyire. Így is tett.

A felesleges részletekkel senkit nem szeretnék untatni, a lényeg az, hogy fény derült a csöppség édesapjának kilétére: legnagyobb szerencsémre (vagy éppen szerencsétlenségemre, ezt még nem igazán tudtam eldönteni) egyik volt gimis osztálytársam, Tyler személyében találta meg Húgom a Tökéletes Férfit.

Tylerről csak annyit, hogy mi az osztályon belül mindig csupán „A Hegy”-nek neveztük, ami jól jellemezte nem kimondottan kis termetét. Személy szerint baromira örültem annak, hogy így esett a dolog – bízom benne, hogy Húgocskám sorsa és közös gyermekük élete  jó kezekben van és lesz is.

A beszélgetést követően Patnek valami halaszthatatlan dolga akadt, úgyhogy pillanatok alatt köddé is vált, csak annyit hallottunk, hogy elköszön tőlünk.

Susannel mi sem nagyon tudtunk mit csinálni, ezért úgy határoztunk, hogy ideje lenne megejteni a hétvégi bevásárlást – ki tudja, lehet, hogy szombat reggel pont nem lesz hozzá kedvünk.

Szerencsére alig egy óra alatt lezavartuk és még egy kis kitérőre is volt idő. Igen, feltétlenül be kellett ugranom a kedvenc lemezboltomba, ugyanis rengeteg újdonság érkezett az elmúlt hetekben.

* * *

Mikor hazaértünk Susannel, Patet nem találtuk otthon, viszont egy DVD-tok hevert az asztalon, ami mindkettőnknek azonnal szemet szúrt.

A jól megszokott borító hiányzott a fekete színű tokból, csupán a korong hevert benne, amin nagy betűkkel az alábbi cím állt: Anyu és Apu megadja a módját. Első gondolatom az volt, hogy Susannel így szoktuk szólítani egymást, ha úgy tartja kedvünk… reméltem, nem az fog következni, amire gondoltam.

– Figyelj, Szívem! Szerinted ez meg mi lehet? – kérdeztem félve.

– Nem tudom. Remélem, hogy nem az, amire valószínűleg mindketten gondolunk. Mondjuk, van jobb lehetőség?

– Van – próbáltam viszonylag poénra venni a dolgot. – Az, hogy csak egy sima pornófilm és nem mi vagyunk a felvételen. Ezt pedig csak egyféleképpen tudhatjuk meg…

– Ugye nem akarod betenni? – kérdezte párom.

– Az kéne még! Lehet, hogy van pár kamera a lakásban. Na, majd átfésülöm a zugokat.

– Nem úgy gondoltam, te marha! – mosolygott rám, hiszen már volt ideje megszokni ilyen és ehhez hasonló hülyeségeimet. – Szerintem nézzük meg, végül is mit veszthetünk vele?! Mondjuk, azt nem nagyon értem, hogy a húgod miért vesz magának pornót, de inkább hagyjuk.

– Hidd el, hogy nekem sem túl világos, de hát egyszer élünk, nem igaz? – ennél a mondatnál pedig már tettem is be a korongot a DVD-lejátszóba, egyáltalán nem számítva arra, hogy a látvány, ami elénk tárul egyszerűen szörnyű lesz. És ez még egy viszonylag kedves kifejezés volt, ugyanis a korongon nem egy pornófilm szerepelt, hanem videófelvétel valaki szüléséről.

Mindezt az első másodpercekben még nem realizáltuk, hiszen a kép koromfekete volt, majd hirtelen egy sakál módjára üvöltő nő vaginája tárult elénk, teljes életnagyságban. A kamera túloldalán álló férje próbálta nyugtatni – legalábbis amennyire ez az üvöltésből kihallatszott – karöltve az orvossal.

Pár képkocka megtekintését követően azonnal a távirányítóért nyúltam, megnyomtam rajta az ’open’ gombot, a lejátszó pedig azonnal kiköpte a korongot. Mit ad isten, Drága Húgom éppen ebben a pillanatban érkezett haza, kezében két hatalmas szatyorral.

– Na, a bevásárlás is megvolt! – tette le sóhajtva a zacskókat, majd szomorúan konstatálta, hogy mi Susannel már lefutottuk a kötelező köröket. Szegény Pat… Mindegy, legalább jövő héten már nem kell vásárolni, gondoltam magamban, miközben próbáltam visszatérni abból az enyhének nem éppen nevezhető sokkból, amit a szülős videó okozott.

Susan megpróbálta felvenni egy eleve érdekesnek ígérkező beszélgetés fonalát.

– Patricia, ez meg mi itt?

Húgom teljesen természetesen csupán ennyit válaszolt:

– Ja, az egy szülős videó. Egy barátnőm adta kölcsön, mert kíváncsi voltam, milyen lehet egy szülés.

– Nézd meg szegény bátyádat, mit tettél vele! – mutatott rám Susan.

– Miért, mi olyan durva rajta? A világ egyik legtermészetesebb dolga a szülés – mondta Pat, kérdésére pedig csak a következőket tudtam felelni:

– Üvölt, vérzik és kitágul. Nagyon üvölt, nagyon vérzik… és nagyon kitágul!

– Ugyan már, csak nem lehet az olyan durva!

– Nem? – tette fel a kérdést Susan. – Akkor most szépen megnézed te is azt, amit át kellett élnünk. Na, ezek után merd azt mondani, hogy nem durva! – ezzel pedig visszanyomta a DVD-t, ami pár másodperc múlva el is indult, Pat arcára pedig hasonló rémület ült ki, mint a miénkre. Ő is egy pillanat leforgása alatt nyomta ki a masinát, aztán kellett neki pár perc, hogy összeszedje magát és realizálja, amit látott.

– Úristen, velem is ez fog történni? – tette fel a kérdést, miközben rám és Susanre nézett, elkerekedett és szomorú szemekkel. Bizony, ez fog történni vele! Gondolom. Istenem, ha egyszer Susanhez és hozzám is bekopogtat az a bizonyos gólya…

Na, abba aztán jobb bele sem gondolni!

(nyitókép)

folytatás csütörtökön