(Felkapunk egy új szálat, s én még nem is tudom, mekkora veszély leselkedik rám. Mikor pedig megtudom, legszívesebben kifutnék a világból. Egyik hülyeségből szaladok a másikba – kérdés, hogy hol van az a bizonyos kiút? Egyelőre még nem látom…)

„A szerencse olyan, mint a jó feleség. Ha veled él, észre sem veszed gondoskodását, keze munkáját, kedves szépségét, de ha elhagy, riadtan döbbensz magányos nyomorúságodra.” (Örkény István)

március 7. csütörtök

Már csak pár nap volt hátra az évfordulónkig, amit már csak azért is felvillanyozva vártam, mert aznap akartam megkérni Susan kezét.

Na, nem is pont azért arra a napra tűztem ki a nagy eseményt, mert legalább minden évben eszembe jut, hanem mert: ad egy – nem tudtam elég jó ajándékot kitalálni, ad kettő – Roy (tőle egyáltalán nem megszokott módon) végre adott egy jó tanácsot, ráadásul már épp itt volt az ideje, hogy megtegyem ezt a hatalmas lépést.

Szerencsémre háziasítottak annyira, hogy az alkalomra szánt ünneplő ruhámat már a hét elején gyűrődésmentesre vasaltam, és a lehető leghamarabb megrendeltem több tucat vörös rózsát. Még szerencse, hogy idén pont péntekre esik a nagy nap.

Szóval, a virágok már a hét elején meg lettek rendelve, már csak azt kellett kitalálnom, hogy hogyan kerüljenek a lakásba. Ismét csak szerencse, hogy kellően leleményes vagyok, így a terv magáért beszél: ahogy azt kell, szépen elviszem vacsorázni, előtte hirtelen eszembe jut valami, amiért feltétlenül vissza kell mennem a lakásba. Közben megérkezik a szállítmány, én szépen átveszem és gyorsan kipakolok – két-három óra alatt csak nem mennek olyan drasztikus módon tönkre, legalábbis remélem.

Szóval megvacsorázunk, hazaérünk és az elé táruló látványból valószínűleg leesik neki, hogy mi készül ellene. Na, ez lenne a terv! Remélem, pontról pontra teljesíteni tudom, egyetlen hiba nélkül.

– Még mindig csak azt tudom mondani, hogy te teljesen hülye vagy! – hangzott a konklúzió legjobb barátom, Chris szájából.

A többiek – Oliver és Wallace – inkább nem szóltak semmit, amúgy sem olyan beszédes típusok.

– Figyelj, három éve vagyunk együtt és már épp itt volt az ideje, hogy megtegyem. Az évfordulónál pedig nincs jobb alkalom, nem igaz? – akármennyire is próbáltam, nem tudtam meggyőzni arról, hogy bizony értelme van hozzámenni ahhoz, akit mindennél jobban szeretek.

Ő már csak ilyen, a haverok közül az egyetlen volt, aki tudott arról, hogy titokban járok Susannel, de már akkor is ellenünk volt. Igazából leendő feleségemmel van problémája, azt viszont az Istenért sem akarja megmondani, hogy pontosan mi, mivel akárhányszor kérdezem, mindig azt mondja: az egész nő.

Nos, ha alaposan megnézem az egész nőt, nyilván tudnék nem egy hibát említeni – legtöbbször egyébként a nem túl esztétikus fogsoráért kapja meg a magáét életem értelme, de már rég nem foglalkozik vele –, mégsem teszem, mert én olyannak szeretem, amilyen. Hozzá tartozik a dologhoz, hogy egyszer már megosztotta velem, szeretné rendbe hozatni a fogait, én mégsem engedtem neki, úgy már nem lenne olyan természetes. Emellett a mellplasztikába sem mentem bele, nem kell, hogy minden nő műanyag Playboy-nyuszi legyen, főleg ő ne – én legalábbis ezt vallom!

Visszakanyarodva a lánykérés témájára: Chris soha nem értette meg, hogy miért vonz annyira Susan. Igazság szerint ezt én sem tudom megmondani – pedig már együtt vagyunk egy ideje –, abban viszont biztos vagyok, hogy nála jobban senkivel nem járhattam. Teljes mértékben összepasszolunk, okos és érett, nem utolsó sorban pedig elképesztően jó humorérzéke van, és legalább olyan jól tud sztorikat mesélni, mint én. Bizony, ezt is fontos szempontnak tartom.

Akármennyire is próbálom, nem tudom negatív színben feltűntetni őt, annál inkább az összes többi lányt – és nőt –, akikkel valaha is összesodort az élet. Eddig. Azt pedig, hogy ezután mi vár rám, ekkor még nem is sejtettem…

„Az orromban érzem a zenéjének a színét.” (Tarja Kauppinen)

március 9. szombat

A romos öltöző falairól halkan csepegett a víz egy vödörbe, a földön pizzás dobozok és vodkás – valamint egyéb alkoholos – üvegek, a padokon izzadt ruhák feküdtek szétszórva, valamint két test: az egyik egy formás és hamvas női, a másik pedig egy izmos férfitest volt.

Egymáson feküdtek, mély álmukat a kintről beszűrődő fűrészhang sem zavarta meg.

Halkan szuszogtak.

A hajnali nap első sugara megcsillant a lány aranyszőke haján, a fiú erre résnyire nyitotta szemeit.

– Mennyi az idő? – kérdezte elernyedt hangon.

A lány ránézett órájára.

– Negyed nyolc.

– Reggel vagy este?

A nap beletűzött a fiú szemébe.

– Szerinted?

Egyikük jobban készen volt, mint a másik.

Az előző estével kapcsolatban nem túl sok minden jutott eszükbe, de ez talán jobb is volt így.

– A nevemre azért emlékszel? – kérdezte a lány.

Elég volt látni a fiú arckifejezését, mindent elárult.

A lányt egyébként Dawnnak hívták, a srácot pedig Bennek, de ebben akkor egyikük sem volt teljesen biztos.

– Bele sem merek gondolni, hogy mit csináltunk! – nézett körbe az öltözőben Ben, miközben egy hatalmasat ásított.

– Jobb is, úgy se emlékszem rá… – mondta kacagva Dawn.

Ebben a pillanatban léptek hallatszottak kintről, de csak az épület felújításán dolgozó munkások közül volt valamelyik. Éppen abba az öltözőbe tartott kicserélni a beázásból származó vízcseppeket felfogó vödröt, amelyikben Dawn és Ben józanodott.

A behemót, öreg szaki nagy hévvel, kopogás nélkül rontott be. Megállt az ajtóban, szeme megakadt a lány meztelen – egyébként pedig elképesztően gyönyörű és formás – keblein, de egyáltalán nem zavartatta magát.

Miután kiélvezte a gyönyör pár másodpercét – ugyanis Dawn gyorsan maga elé kapott egy izzadt alsónadrágot, mivel éppen az akadt keze ügyébe –, levette helyéről a régi vödröt, majd feltette az újat. Szó nélkül, viszont annál nagyobb „lelkesedéssel” hagyta el a helyiséget.

A két fiatal egymásra nézett és hangosan felnevettek, majd gyors, de annál hevesebb és szenvedélyesebb csókban forrottak össze ajkaik. Behunyt szemeik egyszerre nyíltak ki – akkor egy csapásra eszükbe jutott minden az előző estével kapcsolatban. Történetesen az, hogy hatalmas káromkodások és egymást szidó kalligrafikus körmondatok közepette szakítottak. Nem kis dolog, annyi szent!

Történetük hosszú és kacskaringós, akár az a bizonyos rögös út, éppen ezért nem érdemes időt és karaktert pazarolni rá. A lényeg az, hogy Dawnnak elege lett abból, hogy nem túl kifinomult agyú, de annál kigyúrtabb barátja fűvel-fával megcsalta. Amint mindez átfutott a lány agyán, minél gyorsabban összekapkodva a cuccát és rohamtempóban felöltözve elhagyta az öltözőt.

Ben úgy állt ott gatya nélkül, mint egy olyan Dávid-szobor, amit Kínában gyártottak. A meglepetés érdekes módon semmilyen reakciót nem váltott ki belőle – megszokta már a visszautasítást egy éjszaka után –, a lány pedig elindult a maga útján. Amint kilépett a sportcsarnokból, feltette napszemüvegét és felnézett a ragyogó tavaszi égboltra.

„Arany középút. Egyenlő távolság a leszarom és a beledöglök közt. Nem csukom magamra az ajtót, de nem is engedek be mindenkit. Nem hagyom, hogy a szívem megkérgesedjen, de nem is emésztem halálra magam. Nehéz megtalálni a középutat.” (Émile Ajar)

– Senkinek nem könnyű péntek reggel fél nyolckor, ezt aláírom. De felkelnél már végre? Nekem mennem kell dolgozni! – harsogott Susan hangja, tőlem közvetlenül pár centiméterre.

Álmosan dörmögve, lélekben még a legszebb mezőkön járva, foghegyről vetettem oda neki a választ, miközben teljes erővel öleltem magamhoz a párnát, abban a hitben, hogy párom hamvas teste az:

– Nincs első órám, engedd el!

– Akkor ezt miért nem tudtad tegnap este elmondani?

Kitűnően emlékeztem – egyesekkel ellentétben – hogy miért: az előző napom úgy nézett ki, hogy reggel negyed nyolckor elindultam otthonról és csak este hatkor értem haza. Konkrétan megszólalni sem bírtam a fáradtságtól, csupán egy csókot leheltem édes egyetlenem arcára majd bezuhantam az ágyba.

Ezen eszmefuttatásomat ő is kiválóan látta arcomon.

– Ja, bocs, nem szóltam semmit. Akkor mehetek?

– Persze nyugodtan, majd szépen összepakolom az ágyat. Vagyis, ahogy tőlem telik… – nyugtattam meg mosolyogva, miközben kocsikulcsát felmarkolva éppen távozni készült.

Hozzá se kéne tennem, de azért mégis, hiszen olyan jól esik leírni: látványa lélegzetelállító volt. Amíg koromfekete mini ruhába bújtatott formáiban gyönyörködtem, megszólalt az éjjeliszekrényen heverő telefonom – Chris üzent, pontosabban képet küldött.

A kép egykori szerelmeim közül az egyiket, bizonyos Dawnt ábrázolta, legcsodálatosabb hátsó nézetéből és ha jól vettem ki, az egyetemi sportcsarnok előtt készült, láthatóan nem sokkal az üzenet megérkezése előtt. Csak egyetlen sor állt a fotó alatt: „Csak mert tudom, hogy mennyire szereted…” Ez egyébként igaz is volt, mármint ami a látványt illeti.

Életem szerelmének minden egyes porcikáját rajongásig imádom, sőt csodálom is, hogyan lehet 39 évesen is ilyen elképesztően karcsú és szoborszerű – sőt, nem hogy darázsdereka van, de még a vázaforma is kevés leírni, hogy milyen csodás –, de ha van olyan lány és forma, ami hasonlóképp el tud varázsolni, az bizony Dawn és az ő méretes, meglehetősen formás és gyönyörű feneke.

Ajaj… és ezt pont az eljegyzés előtt kellett?!

* * *

Pihentem még egy fél órát, aztán szépen lassan összekaptam magamat; előre bocsátom, nem volt könnyű.

Először is, végig Dawn és a kép járt a fejemben, valamint az, hogy Chris hogy lehet ilyen szemét. Jól tudja, hogy már csak napok választanak el attól, hogy megkérjem életem szerelmének gyönyörű kacsóit, erre eszembe juttatja, hogy bizony voltak olyan idők, amikor másfelé kacsintgattam. (Hajaj, de még hányszor…) Nem mellesleg már rég együtt voltunk Susannel, ezt csak így mellékesen teszem hozzá.

A mai napig csak egy laza kis kalandként tartom számon, pedig több volt annál, nekem mégsem jelentette azt, amit kellett volna, azonban az a fenék örök, legalábbis számomra. Vannak dolgok, amitől az ember nem tud szabadulni, na, ez pontosan olyan.

Éppen nagyban hajtogattam össze a lepedőt, amit az éjszaka már megint felismerhetetlenné gyűrtünk, mikor valami szöget ütött a fejembe:

– Várjunk csak… hogy kerül ő ilyenkor az egyetem közelébe? Ma nem is volt első óránk, vagy én tudom rosszul? – lehet, hogy furcsa, de ha nincs otthon senki, magammal szoktam megbeszélni a dolgokat.

Az mondjuk még furább volt, hogy mikor annak idején a beiratkozás napja volt, pont kettővel előttem állt Dawn, mikor már azt hittem, végre elfelejthetem. (Az pedig pláne, hogy aznap még szexeltünk egy hatalmasat, majd örökre lezártuk kettőnk kapcsolatát. Hangsúlyozom: örökre. Erre már megint felbukkan, pedig az elmúlt durván másfél évben – szerencsére – egyszer sem futottam bele.)

Hiába, ilyen az élet… Kicsi a világ, én pedig rengeteg olyan példát tudok, ami ennek az örökérvényű mondatnak alátámasztásul szolgál.

Azonnal a telefonomért nyúltam és feltárcsáztam Christ.

– Mondd, mégis mit képzelsz? Korán reggel ilyenekkel sokkolsz? – kezdtem mérgesen, mégis apró humoros kikacsintással hangomban. – És mégis, mit kerestél te olyankor ott?

Barátom hangja feltűnően furcsa volt.

– Ja, csak tudod, teljesen kiment a fejemből, hogy nem lesz első óránk. Ami az éjszaka történt…

– Na, mi volt? Mesélj! – utasítottam felvillanyozva.

– Majd elmesélem, csak akkor gyere be időben. Mit csinálsz?

– Éppen az ágyat rakom össze. Susan már korán reggel itt hagyott, még puszit se tudtam neki adni… – cukkoltam.

– Jaj, szegény, biztos hiányolja! Képzelem, milyen rossz lehet neki… – kontrázott a telefonból, én pedig elhatároztam, hogy ott hagyok csapot-papot és azonnal megtudom, mi történt vele éjszaka.

– Na, figyelj! Ha befejezted a froclizást, akkor tedd le szépen a telefont és próbáld összeszedni magad annyira, hogy el tudd mondani, mi volt, oké?

– Oké, szia! – a rövid elköszönés után azonnal megszakadt a vonal, én gyorsan felkaptam valami ruhát és elviharzottam.

Nem tudtam, mikor érek haza, ezért az utolsó pillanatban még hagytam egy cetlit Susannek, biztos, ami biztos alapon. Reméltem, esetemben működik ez az alap, nem úgy mint Roynak Miss Flower esetében.

* * *

Amióta megvan a jogosítványom, sokkal könnyebb az életem. Alig tíz perc alatt megérkeztem az egyetemre, és habár beletelt pár percbe, amíg megtaláltam barátomat, még mindig hatalmas várakozás volt szívemben. Vajon mi történhetett előző éjjel?

Kezet fogtunk és azonnal belekezdett mondókájába.

– Tegnap este bevásárolni voltam, tudod, apróságok… ilyen-olyan kaja, pia, satöbbi. Na, szóval jövök el itt az egyetem előtt, és csak annyit hallok, hogy a sportcsarnokból valami iszonyatos nagy zaj jön. Nyitva volt a kapu is, úgyhogy bejöttem megnézni, mi lehet.

Eddig rendkívül érdekes, egyenesen misztikus volt a sztori.

– Na, és mi volt konkrétan? Mesélj már végre valami érdemlegeset is, mert tövig rágom az öklömet!

– Szóval bejöttem és vagy százan buliztak a tornateremben. A zene borzalmas volt, viszont találkoztam Liliannel – itt egy pillanatra felcsillant a szeme.

– Ajaj… – ejtettem ki a számon vészjósló hangon.

– Még nem fejeztem be! – vágott közbe. – Találkoztunk és felmentünk inkább az öltözőbe, ott volt valami pogácsaszerűség, meg egy rakás vodka is, de ne kérdezd miért. Hogy ezután mi volt, azt se kérdezd. Innentől totál kiesett minden, csak arra emlékszem, hogy az öltözőben ébredtem. Ruha nélkül, Lilian mellett…

A meglepetéstől megdermedtem, egyetlen hang sem volt képes elhagyni a számat. Rendesen szíven ütött a dolog, ilyen dolgokat én eddig csak hallottam, valamint filmeken láttam. Amikor feleszméltem a pillanatnyi sokkból, széles mosoly kíséretében kezet ráztam legjobb barátommal.

– Na, végre, hogy te is nagyfiú lettél! – csupán ennyit tettem hozzá a kézszorításhoz, szerintem bőven elég volt. – De valamit még mindig nem értek, illetve valakit…

– Dawnra gondolsz? Ő is itt volt a bikájával. Hogy is hívják, Ben?

– Azt hiszem igen, bár soha nem érdekelt kimondottan. Tudod mit mondtam mindig: menjenek a francba! – egy kicsit fel voltam paprikázva, be kell vallanom.

És azzal, hogy „menjenek a francba”, még visszafogott voltam. Akármennyire is csak futó kaland volt, haragudtam Dawnra, amiért mással is megosztotta a fenekét és egyéb kívánatosságait.

– Nehogy elkezdd itt nekem ecsetelni, hogy milyen összetételben passzol egy csaj meg egy pasi! Kívülről fújom oda-vissza… – Chris hangja szokás szerint lemondó volt. Mindig így viselkedik, amikor egy frappáns elméletem haszontalanságát akarja bizonyítani.

Nekem még mindig Dawn, a közelgő eljegyzés valamint a különös éjszaka járt a fejemben, miközben tovább beszélgettünk Chrisszel, akinek egyszer csak egy igen érdekes kérdés hangzott el a szájából.

– Tényleg, készültél törire? Én megírtam azt a nyomorék beadandót, de tizenöt oldalnál az istenért sem akart több lenni… Remélem, elég lesz neki.

Én pedig valahol az éterben, vagy ki tudja, talán egy messzi-messzi galaxisban az otthonmaradt beadandóm lapjait hallottam suhogni és egy bizonyos mondat kerekedett a számban. Ezt végül ki is mondtam.

– Bassza meg, otthon hagytam azt a szart!

Chris kezébe nyomtam a táskámat és azonnal a kocsimhoz rohantam, onnan pedig haza. Tudtam, éreztem, hogy valamit elfelejtek. Pillanatok alatt hazaértem, hiába, hajtott a szükség… Az elkészült dolgozat szerencsére ott állt az asztalon, szépen lefűzve és bekötve, egyenesen Miss Flowernek dedikálva. Fogyassza egészséggel!

„Vakok között féleszű a király!” (szóláskeveredés)

március 12. kedd

Az előadóból kifelé Miss Flower szólított meg.

– Sam, a beadandódról szeretnék beszélni veled.

Nem kis félelem uralkodott rajtam.

– Miért, annyira rossz lett? – tettem fel félve a kérdést.

A fiatal tanárnő baráti mosollyal válaszolt.

– Dehogy, nem kell megijedned, épp ellenkezőleg. Nagyon jó lett, már rég olvastam ilyen jó összehasonlító elemzést az antik szobrokról.

Hatalmas kő, sőt valóságos szikla esett le szívemről a kedves szavak hallatára.

– Tudja, Tanárnő… a menyasszonyom – azaz a leendő menyasszonyom, merthogy holnap fogom megkérni a kezét – történelem szakos tanár is, elég nagy hatással van rám. Persze ezzel nem azt mondom, hogy segített, viszont elolvasta és neki is nagyon tetszett. Meg amúgy is kedvelem ezt a témakört, mindig bírtam a művtörit, általánosban rendre kitűnő voltam belőle, mert bírt a tanár. Állítom, ha csupa hülyeségeket írtam volna a dogákra, még akkor is ötösökkel szór tele.

– Ezt örömmel hallom. Mármint a barátnődet, a többire, hogy őszinte legyek már nem tudtam figyelni annyira. Egy kicsit leragadtam kettőtöknél. Mióta vagytok együtt? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Lassan két éve élünk együtt, előtte egy jó darabig jártunk, titokban… hát, így van ez, ugye… – mondtam ki félve, ám a lányt ez valamiért nem lepte meg.

– Ismerős – a reakció csupán ennyi volt, de meg is tudtam érteni.

Azt már kevésbé, hogy ezután valami érthetetlen oknál fogva beszédbe elegyedtünk. A folyosó egyik végétől a másikig – lévén elég hosszú, hiszen tele van előadótermekkel, mosdókkal és különféle laborokkal – elég sok minden szóba került.

A tanárnő többek között elmesélte, hogy egy fél évig abban a középsuliban töltötte gyakorlati idejét, ahová én is jártam. Azt hiszem, nem kell hosszasan ecsetelnem, miért nem ott kötött ki végül: a lényeg az, hogy nem egy kanos kis idióta próbálkozott be nála, ilyen-olyan módokon… Hihetetlen! Tudom, tudom – és még én beszélek! De én romantikus voltam és meghódítottam Susant, úgy, ahogyan azt egy igazi úriember csinálja.

– Nincs kedved meginni egy kávét valahol a közelben? – tette fel a kérdést huncut mosollyal a Tanárnő, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy mit is válaszoljak.

Gyorsan mérlegelni kezdtem a dolgokat: pár nap és megkérem életem szerelmének kezét, aki mellesleg már tűkön ülve vár otthon és simán észreveszi ha csak egy percet is kések, másodszor: NEM SZABAD!!!

Nem, nem és még egyszer mondom: nem szabad! Szerencsére volt mivel kimentenem magamat.

– Az igazság az Tanárnő, hogy programom van délutánra, sajnos nem érek rá – mondtam szabadkozva. – Talán majd máskor, ha esetleg az úgy megfelel…

Lehet, hogy nem volt igaz, de legalább békén hagy, gondoltam, nem is sejtve, hogy mi jön ezután.

– Nem kell tudnia arról senkinek. Na, beszélj csak azzal a lánnyal, akarom mondani… – kacagott kínjában – biztos meg fogja érteni.

Miért történnek velem mindig ilyen dolgok? Pontosítok: miért mindig velem történnek ilyen dolgok? Mindenesetre eszembe jutott, hogy ha Susan nem tudja, akkor nem fog neki fájni, mellesleg egy ártatlan kis kávézásból csak nem lesz világméretű katasztrófa.

– Egye fene, benne vagyok! – mondtam elégedett mosollyal és a Tanárnővel együtt hagytuk el az épületet.

Útban a kávézó felé nagyon jókat beszélgettünk folytatva a megkezdett diskurzust és igen sok mindent megtudtam róla – többek között azt is, hogy elképesztően jó humorérzéke van, rendkívül művelt, olvasott és nem utolsó sorban elég sok mindenben hasonlítunk egymásra. Leszámítva azt, hogy ő valami érthetetlen okból kifolyólag a 10-es szépségi skála tetején helyezkedik el valahol…

Ajaj, ebből is baj lesz!

* * *

Susan elcsigázottan ért haza, és mikor megfogta a kilincset, hatalmas meglepetés érte – Sam még nem volt otthon. Bosszúsan vette elő táskájából a kulcsát, miután pedig bejutott a lakásba első dolga volt feltárcsázni barátját. Az említett srác éppen a kávézóban ült Miss Flowerrel, mikor zsebében megszólalt Alice Coopertől a This Maniac’s In Love With You.

Azonnal felvette, hiszen tudta hogy Susan keresi.

– Szia, Édesem! Mi a helyzet? – szólt bele vidáman, ám a túlsó oldalon kicsit sem volt olyan a hangulat, sőt.

– Hogy mi a helyzet?! Majdnem szívbajt kaptam, mikor nem találtalak itthon! – fakadt ki a nő. – Merre vagy?

– Nyugodj meg, drágám, csak elhúzódtak a dolgok és még legalább egy órát itt kell maradnom. Bocs, hogy nem szóltam, de hirtelen annyi minden szakadt a nyakamba, hogy… á, hagyjuk is – játszotta meg magát a telefonban Sam, ráadásul annyira jól, hogy már-már ő maga is kezdte elhinni, hogy komolyan beszél. – Milyen napod volt?

– Szerintem inkább azt is hagyjuk – Susan hangja fáradt és nyűgös volt.

Csupán egyetlen dologra várt: Samre, akinél jobban senki nem tud masszírozni…

– Megpróbálok minél előbb elszabadulni, Kicsim. Nyugodj meg, pihenj csak le szépen! Behunyod a szemedet, pihensz egy kicsit és már otthon is vagyok! – nyugtatta meg, mire Miss Flower eddig vidám és ragyogó arca egy csapásra torzult el.

Sam letette a telefont és azonnal magyarázkodni kezdett.

– Sajnálom, de mennem kell. Most igazán szükség van rám otthon.

A Tanárnő meglepő módon mégis megértő maradt.

– Menj csak, én azért még megiszom ezt! – és belekortyolt a majdnem tele pohár kávéjába.

Samnek szerencséje volt, ugyanis ő már megitta sajátját. Nagy gyakorlata volt a kávézást illetően, lévén tizennyolc éves kora óta gyakorló kávéivó, a középiskola utolsó évét pedig nehezen bírta volna koffein nélkül. Ez utóbbi állítás egyébként az eddigi egyetemi évekre is igaz, méghozzá hatványozottan.

– Talán egyszer még bepótolhatjuk… Viszontlátásra! – és a férfi elhagyta a kávézót. Miss Flower még akart neki mondani egy „Sok sikert!”, már ami a lánykérést illeti, de inkább elengedte a dolgot.

Lehet, hogy jól is tette.

(nyitókép)

(folytatás hétfőn)