(Kicsit másnaposan, de büszkén otthon maradunk rögtön a hét elején. Az élet persze nem állhat meg, pörögnek is rendesen az események. Bemutatom Edwardot, de csak mert imádom a hülyéket. Aztán terítékre kerül a szerelmesek napja is, persze nálunk ez sem megy valami tipikusan: én majdnem elfelejtem, Miss Flower szégyenbe, nem utolsó sorban Roy pedig padlóra kerül.)

„Akarni tudni kell, tudni akarni kell.” (internetszáj)

február 11. hétfő

A dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogyan azt az ember elképzeli…

A hétfőt ugyebár a világegyetem fennállása óta az emberiség 99,9%-a utálja, ez tény – hát még akkor mennyire utálatos a hét első napja, amikor olyan szinten beteg valaki, hogy még az ágyból sem bír kikelni!

És ez bizony nem csak rám volt igaz, hanem Susanre is.

A hétvégén még hatalmasat buliztunk – hosszú idő óta végre sikerült eljutnunk egy jól megérdemelt kis koncertre – és még csak alig pihentük ki másnaposságunkat, rögtön ránk tört valami nyavalya! Mindez már csak azért is következhetett be, mert ahogy szombat éjjel egykor kiléptünk a Groove Klub ajtaján, egy pillanat alatt szakadt a nyakunkba a kellemetlen, meglehetősen hűvös februári eső.

Mivel már rendesen volt bennünk alkohol, azt reméltük, átmelegít addig, amíg a hídon át odaérünk a kocsihoz, de tévedtünk. A hőérzetünk villámgyorsan a nulla környékére állt be, s valósággal remegve nyomtam rá az ajtót nyitó gombra a kulcscsomómon.

– Az vezet, aki kevesebbet ivott! – jelentette ki Susan és cseppet sem óvatosan taszigált félre a vezetőüléshez közelebbi ajtó mellől.

Nem tehettem mást, bevágódtam az anyósülésre. Még szerencse, hogy épségben hazaértünk, igaz, a parkolással, majd később az ajtónyitással akadtak problémák, de hát ez gyakran megesik, nem igaz? Már a vasárnapot is végigköhögtük, áttüsszögtük mindketten, de nem gondoltuk volna, hogy ennyire komoly lenne a baj.

Némi fájdalomcsillapító és toroknyugtató tea csodát tett tegnap, de ma reggelre odáig jutottunk, hogy alig bírtunk kikelni az ágyból, mint már mondtam. Jómagam ráadásul be is lázasodtam, a fejem valósággal lángolt a párnán, viszont mi ilyenkor is képesek vagyunk a dolgok pozitív oldalát látni: legalább egész nap ágyban maradhatunk!

– Édesem, legalább egy üveg vizet hozzál be! – kérlelt Susan elhaló hangon. Még így is annyira édes volt, hogy nem bírtam neki ellenállni.

– De csak azért, mert ilyen szépen kéred! – hangzott számból a válasz, miközben nagy nehezen próbáltam kierőszakolni magamat az ágyból.

Kerestem egy palack enyhe ásványvizet a hűtőben, és nem mellesleg összekészítettem mindkettőnk jól megérdemelt gyógyszeradagját. Susannek szívecskét formáltam a tablettákból, amint meglátta őket, rögtön jobb kedvre derült.

Hiába, mindig próbálok valamilyen úton-módon kedveskedni az én drága szerelmemnek. Hihetetlen, hogy ennyi év után még mindig ennyire szeretem, sőt, talán még jobban is.

– Parancsolj, drágám! – nyújtottam neki a tálcát, hatalmas mosollyal.

– Csak nem tettél bele valamit? – vonta fel szemöldökét, de szája sarkában ott figyelt az a bizonyos cinkos mosoly, ami miatt is annyira oda vagyok érte.

– Nyugodj meg, nem. Miért tettem volna? Mondjuk, az ötlet nem rossz… – mivel imádjuk húzni egymás agyát, ezúttal sem lehetett másképp. Ennyi évődés simán belefér, még a legjobb kapcsolatban is.

Több mint fél tucat bogyó bevétele után azonnal bevágtuk a szunyát, és a korábban bekészített CD – ami egy új anyag volt a tegnap látott bandától – legalább háromszor-négyszer végigpörgött, mire észhez tértünk.

Emberek, semmi szükség tudatmódosítókra! Elég egy pár szimpla gyógyszer és máris teljesen készen van az ember.

– Úristen, már komolyan fél tizenkettő van?

Susan hangja felriasztott, egy pillanatra összerezzentem.

– Drágám, örülj neki, hogy nem kell dolgozni menned! Én a helyedben repkednék a boldogságtól, ha bármi is arra vinne, hogy most felkeljek innen.

– Örülök, de annak még jobban örülnék, ha ide nyújtanád a lázmérőt. Úgy érzem, felforr az agyam! – panaszkodott szerelmem, és habár vonzó volt édes, rózsás arca, rögtön a kezébe nyomtam a lázmérőt.

Percek múlva 38,2-t mutatott, így tudtam, itt bizony újabb adag gyógyszerre van szükség!

– Na, akkor hozok még bogyókat! – ismét nehezen keltem ki az ágyból, de az én egyetlen drágámért bármit. – Lehet, hogy pár napig nem kéne erőltetni az együttalvást, látod, te is hogy belázasodtál. Azt hiszem, kiköltözöm a kanapéra.

Teljes mértékben igazat mondtam. Az éjszakát már a kanapén töltöttem, még szerencse, hogy volt néhány kép a telefonom memóriájában Susanről, s a kezem tökéletesen szuperált, így a kötelező esti élvezet sem maradt el, csak éppen más formában érkezett.

Sebaj, így is tökéletes volt az élmény, főként, hogy a hideg téli éjszakát egy csapásra elviselhetőbbé tette a kép, ami a tavalyi nyaralásunkon készült szerelmemről falatnyi kék, ellenállhatatlanul szexi bikinijében.

„Alapból mindenkit megillet a tisztelet. Ennek mértéke az illető viselkedésétől függően növekedhet, csökkenhet, lenullázódhat.” (Vavyan Fable)

február 13. szerda

Közben az egyetemen a szokásos módon, a maguk útján mentek a dolgok.

Chris szépen udvarolgatott – legalábbis a maga egészen fura módján – Lilliannek, a csoport új szerelmespárja pedig mindenki ellenszenvét kivívva és mindenkit megbotránkoztatva folytatta viszonyát.

A duót nem más alkotta, mint Melissa – igen, az a Melissa – és Ted, aki legalább akkora rocker arc volt, mint én, csak erről az ő esetében zsírban tocsogó hosszú haja is tanúskodott. Egyébként normális, rendes srác, semmi problémánk nem volt vele. Eddig. Az, hogy Melissa pióca-üzemmódba kapcsolt és rögtön ráment a hozzá legközelebb eső hímre, enyhén szólva is hányingerrel töltött el mindannyiunkat.

Az új párocskáról lévén szó, ami az egyiknél gáz és undorító volt, az a másiknál is az lesz! – újabb világméretű tanulság. Mondjuk az nem utolsó látvány, ahogy Melissa és új áldozata Matthew orra előtt nyalják-falják egymást… Istenem, jobb mint egy vígjáték – sőt, ez konkrétan egy vígjáték, csak lehet rajta röhögni! Igazából meglehet, hogy inkább szégyellni való, de egy darabig még biztos, hogy hatalmasakat fogunk szórakozni rajtuk.

Szerencsére, mikor visszatértem, a srácok rengeteget meséltek…

– Már elkezdtünk fogadásokat kötni, hogy mikor hagyják abba – mondta szórakozottan Oliver, miközben tőlünk pár méterrel arrébb Chris és Lillian társalogtak. Tekintetemet rájuk vetve kérdeztem Oliveréket.

– Akkor is ezt csinálták, amikor nem voltam itt? Hiába, csak egy pár napig csinál mást az ember, erre minden fenekestől fordul fel! – természetesen ezt a szó-, illetve mondatfordulatot mindig csak a hangulat feldobásának érdekében használom, ekkor is elengedtem egy apró kacajt a mondatom végén.

– Én nem tudom, mit eszik rajta, most nézd meg a csajt! – fanyalgott Wallace, és aláírom, hogy minden joga megvolt hozzá. – Most komolyan, szerinted mi lesz ebből?

A kérdés egyszerre volt baljós és gondolatébresztő. Nem akartam igazán belegondolni, a folytatás legyen kettejük problémája.

Ha ebből bármi komoly is lesz… á, tényleg jobb bele sem gondolni.

* * *

Vannak egyesek, akikről nem könnyű eldönteni, hogy miért is olyanok, amilyenek. Ilyen egyik csoporttársunk, Edward is.

Huszonkét éves, felnőtt férfi létére még mindig a szüleivel él és szellemi szintjének köszönhetően inkább hasonlít egy ötévesre – a mai napig nem tudjuk, hogy volt képes elvégezni a középiskolát.

Évek óta találgatjuk, hogy – Chris szavaival élve – mi lehet az agya baja? Mivel már középsuliba is együtt jártunk, sőt nekem még az általánosban is kijutott belőle 4 éven át – szerencsére csak évfolyamtársként –, viszonylag jól kijövök vele, de ha közöttünk van, még mindig egy furcsa kívülállóként, másik bolygóról érkezett idegenként tekintünk rá. Azt hiszem, mindenkinek van ilyen ismerőse.

Ő az, akit jobb inkább elkerülni, sőt, továbbmegyek, bizonyára mindenkinek ismerős egy tipikus forma: a félszegnek, szemérmesnek látszó srác a szomszédból, aki egyszer csak megkérdezi tőled a liftben, hogy milyen alsógatyát hordasz.

Na, ő Edward, annyi különbséggel, hogy tud ennél cifrábbakat is kérdezni, de mondani is. Furább, mint az egyik munkatársam, Monica, aki öngyújtóval szőrtelenít. Nem viccelek, egyszerűen csak rámegy a karjára az apró disznóperzselővel és leszedi a felesleget. Utána mondjuk marhára büdös tud lenni, de az aroma hamar elmúlik, a szőr pedig tényleg eltűnik, szóval nem annyira hülyeség a dolog, csak picit fura.

Edwardra visszatérve: az istennek nem tudom miért, de anno pár éve rajzolt nekem pár képet, amik bizony nem kevés elfojtott sérelemről és rengeteg mentális problémáról tanúskodnak, legalábbis véleményem szerint. Hosszasan, sőt egyáltalán nem kívánom ecsetelni tartalmukat, legyen elég annyi, hogy az egyikhez történet is járt, amiben a főhős úr női ruhába öltözve jelent meg az állásinterjún.

Nem vagyok pszichológus, de végzettség nélkül is fel tudnék állítani egy laza diagnózist a gyerekről – ennyi, sajnálatos módon együtt töltött év után mindenképpen!

február 18. hétfő

Valentin-nap? Idióta, kommersz találmány, csupán azért, hogy szépen kiürüljön az ember pénztárcája!

Amióta képes vagyok normálisan gondolkodni, ezt vallom – hogy miért is, nem szívesen fejteném ki, hátha még egyesek megsértődnek, és akkor lőttek a jó kis könyvélménynek. Pedig ez az egész plüssállatos, rózsaszín-piros kombós, csokis-virágos felhajtás legalább annyira amerikai, mint a dagadt ember, szóval már csak a hazám ellen sem beszélek szívesen, akármennyire szívesen hagynám el, ha lehetne.

Susan is jól tudja, mit gondolok az „ünnepről”, sőt osztja is, méghozzá teljes mértékben, de azért mi is szoktunk egymásnak kedveskedni február 14-én… Szoktunk, nem is akárhogyan! Kérem tisztelettel, semmi hátsó szándék, vagy rossz gondolat – mi nem vagyunk olyanok, csak ha muszáj.

Általában egy hatalmas csokor vörös rózsa kíséretében kap tőlem egy doboz ínycsiklandó csokit, mellé pedig egy frappáns, érzelemdús verset. Tény, hogy ezúttal sajnos egy kicsit elhanyagoltam az úgynevezett romantikus énemet, és nem írtam, csak találtam egy frappáns verset. Igaz, hogy csak egy laza copy-paste művelet az egész, de akkor is benne van minden, amit érzek Susan iránt. Ennyi, kész, vége – ez a puszta szerelem, ami évről-évre csak hevesebb lesz. Bizony, ám!

Most pedig álljon itt az a bizonyos talált gyermek:

Laren Dorr: Lennék...

Lennék Napod, ha nappal lenne,
fényessé tenném hajnalod,
bíborral festeném este a felhőt,
hogy gyönyörködj, ha akarod.

Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy,
aztán esőcsepp lennék, rád esnék,
s gördülve csókolnám arcodat.

Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad,
ködkarjaimmal ölelném tested
s megnyitnám előtted utadat.

Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél,
elolvadni gyönge kezedben,
s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.

Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét,
hajadba bújnék tincseiddel játszva,
míg nevetve mondanád: most már elég.

S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok,
égbolt lennék éjfekete éggel,
hol nem ragyog más, csak a Te csillagod

Hát, igen…

Mondanom sem kell, hogy amint megkapta a szokásos csokrot az édességgel együtt, elmosolyodott, megkaparintotta a verset, szépen, szerelmesen végigkönnyezte majd a nyakamba borult és mindennél többet kaptam tőle!

A részletekbe nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy bizony az ilyen dolgok megteszik a hatásukat – hiába, úgy tűnik, hogy van létjogosultsága a szerelemnek, még ezekben a vészterhes időkben is.

„Nem szabad rákapatni a vérmes álmokra, mértéket kell tartani, máskülönben jön a pofára esés.” (Émile Ajar)

Miss Flower éppen hazafelé tartott.

Ebben általában semmi különös nincs, azt leszámítva, hogy férfiak tucatjai fordulnak meg utána az utcán, ha mesés alakját látják, ám ezúttal mindennél jobban várta, hogy hazaérjen, ugyanis randevúra készült.

Mindent megtett azért, hogy találjon magának egy valamirevaló pasit, úgyhogy hajlandó volt belemenni az internetes társkeresésbe is. Egy párkereső oldalon ismerte meg azt a srácot, akivel pont február 14-én este készült randevúzni. Az illető férfiúnak nem volt beállítva profilképe és csak egy úgynevezett „becenév” volt megadva a profilján, ami csupán annyi volt, hogy: „The Boss”.

Miss Flower még nem tudta, de a profil Roy Warnert takarta, akinek mondjuk mentségére szóljon, hogy ő sem tudta azt, hogy a szintén kép és valós név nélkül szereplő tanárnőjével készül randizni. A tipikus újgazdag srác szokása szerint készült a találkozásra: legdrágább ingét, öltönyét, nyakkendőjét és nadrágját – szóval a legdrágább ruhadarabjait – öltötte magára és legfényesebben csillogó autóját választotta ki a garázsból.

A nő persze nehezebb eset, főleg, ha olyan ragyogóan szép, mint Miss Flower. Nem a legszebb estélyi ruháját vette fel erre az alkalomra, azonban így is kenterbe verte bármelyik vele hasonló korú lányt, az biztos! Sem jogosítványa, sem autója nem volt, úgyhogy ő a gyalogos közlekedést választotta és részesítette előnyben, így időben el kellett, hogy induljon a nyolc órára megbeszélt találkozóra.

Roy legalább 200-zal repesztett végig az autópályán legújabb Mercedesével, a tündéri szépség pedig magányosan sétált a sötét utcákon, csupán néhány hajléktalan kéjsóvár tekintete követte, ha elhaladt mellettük.

A srác már vagy öt perce az étteremben ült, kezében egy szál vörös rózsával, mikor a nő megérkezett. A helyiség előtti parkolóban csak egyetlen autó állt, az is Royé volt – ezt a Tanárnő semmilyen módon nem tudta megkerülni biztonságosan, úgyhogy elvágtatott mellette, egy hatalmas karcot hagyva a kocsi jobb oldalán, mindezt észre sem véve, így hát Roy egyetlen drágasága elvesztette sérülés-szüzességét.

A nő belépett az étterembe, és azonnal egy vörös rózsát kezdett keresni, ugyanis ezt a jeligét adta meg a Roynak küldött üzenetben, aki eleget is tett a kitételnek. Szemével meg is találta a virágot, azonban egy pillanat alatt elszállt minden jókedve és reménye, amikor észrevette a fiút.

Ahelyett, hogy szó nélkül távozott volna, inkább úgy gondolta, hogy jelenetet rendez, így legalább a szintén ott vacsorázó párocskák már nyugodtan elfelejthetik a szirupos, milliószor látott, klisékkel teli filmet, amit étkezés után néznének meg egy akármilyen moziban.

Dühtől forrongó fejjel lépett az asztalhoz, Roy arcára pedig még egy annál is nagyobb döbbenet ült ki, amit még az „azt a kurva élet…” mondatfoszlány sem tudott kellően ellensúlyozni.

* * *

Lehet bármekkora egóharcos és magát a legjobbnak gondoló alak, ezúttal minden és mindenki összeesküdött Roy ellen.

Legalábbis ezt gondolhatta, amikor realizálta, hogy történetesen az egyik tanárával sikerült randit összehoznia Valentin-napra. Elsőre még viccesnek tűnhet a dolog annak, aki nem Miss Flower vagy Roy cipőjében jár, nekik azonban felettébb kínos volt a szituáció.

A nő minden erejét latba vetve próbált túllépni azon, hogy mennyire fenékre esett azon bizonyos „két szék között”, de nem tudott úrrá lenni a helyzeten. Be kellett látnia, hogy cselekedni kell, de néhány pillanat alatt sem jutott eszébe semmi az úgynevezett „jelenetet” illetően.

Mit kellene csinálni? – tűnődött magában a tanárnő, aztán egyszer csak úrrá lett rajta az elhatározás, hogy egy négycsillagos étterem talán legmozgalmasabb napjának estéjén nem tehet mást, mint irgalmatlanul képen törli a vele szemben álló Roy Warnert.

Ahogy az elhatározás, úgy a cselekedet is csupán másodperceket vett igénybe annak ellenére is, hogy a hidegzuhanyként ható találkozás látszólag megsokszorozta az idő múlását. A srác egy hatalmas balhorognak köszönhetően pillanatok alatt zuhant az étterem kövezetére – így elmondhatta, hogy most aztán tényleg padlón volt.

S akinek mindezt köszönhette, nem más volt, mint Miss Flower.

Hihetetlen, de hatalmas erő lakozott a tündéri szépségű nőben, aki nyomdafestéket nem tűrő káromkodások közepette terítette a rámenős fiút az asztal alá. Így legalább megtorolhatta azt, hogy nem egészen egy hete már bepróbálkozott nála Roy, biztos, ami biztos alapon.

Persze egyáltalán nem volt biztos a dolog – csupán Roy, méghozzá saját magában – a Tanárnő csípőből visszautasította a „felhívást keringőre”, hiszen neki már más nyerte el a tetszését.

Nem egy senkiházi, újgazdag tuskó, hanem egy egyszerű, egyáltalán nem alakoskodó, nyitott, jó kedélyű, humoros és okos srác – Sam. Az a Sam, aki évek óta él együtt élete egyetlen (végre) igazi és legnagyobb szerelmével, s mindezt semmi pénzért, a világ összes kincséért sem adná oda – sem pedig egy másik nő szerelméért, akit habár rendkívül vonzónak, mégis mérhetetlenül nagyképűnek és ellenszenvesnek talált a kezdetektől fogva.

Legnagyobb szerencséjére a kiszemelt áldozatnak mindeddig fogalma sem volt a dologról, Miss Flower azonban őszintén remélte, hogy egyszer majd megkörnyékezheti Samet és elmondhatja, hogy tetszik neki. Miközben erre gondolt, Miss Flower megkönnyebbülten simogatta öklét, míg a helybenhagyott srác arcát törölgetve feküdt a padlón.

(nyitókép)

(folytatás csütörtökön)