(Csak egy átlagos hétfő reggel. A szerelem mindent összezavar, az álmokat különösen. Ismét örök igazságnak bizonyul, hogy ami könnyen jött, az bizony könnyen el is mehet. Egy kis szabadság pedig nekem sem árt, kár, hogy örömöm egyből köddé válik.)
„A kialvatlanságnak egyébként egyetlenegy előnye van. De az most nem jut eszembe, mert iszonyúan álmos vagyok.” (Herczeg Zsolt)
január 21. hétfő
A hétfő reggeleknél nincs rosszabb. Ez elfogadott evolúciós tény, Garfield is megmondta, sőt vele együtt minden valamire való ember is tudja.
Akkor viszont van értelme és haszna egy hétfő reggelnek, ha a világ leggyönyörűbb nője ébred melletted, te pedig mellette.
Nem, ez nem egy filmben történt. Mivel évek óta egyetlen aktuális, mostanában készült kasszasikert sem láttam, ezért nehezen is tudnám elképzelni.
Ez bizony valóság, még pedig a leggyönyörűbb.
A legnagyobb probléma az, hogy ez csupán a másodperc törtrészéig tart, ugyanis rájössz, hogy valamilyen szinten még tanköteles, huszonkét éves diák vagy, aki egyetemre jár (ráadásul másodéves), az első négy órád spanyol, amit mindennél jobban utálsz és ráadásul még meg kellett volna írnod egy harminc oldalas beadandót, amin a féléved múlik.
– Basszus! – kiáltottam fel, Susan pedig azonnal felriadt.
Hiába, ilyenek ezek a hétfő reggelek… Indítsuk őket villámsebességgel, megadva a módját!
– Mi van? Szeretnék békésen aludni.
– Az nem lesz könnyű – mondtam derűsen. – Reggel negyed hét van.
– Úristen! – ordított idegesen Sue. Még szerencse, hogy én már ébren voltam, különben egy időre eltrafálja a fülemet, az biztos. – Elfelejtettem felkészülni a mai óráimra! – mondta idegesen. Ugyanis tanár, de erre majd később hosszasan kitérek, fontos lesz a megismerkedésünk szempontjából.
– Tényleg? Nem mondod komolyan? Te csak az óráidról feledkeztél el, de én a beadandómról, úgyhogy bukom a félévemet spanyolból!
– Nem olyan biztos az… – kezdte sejtelmesen, én pedig pontosan tudtam, mire gondol. – Figyelj, egy nap nem a világ! Szépen itthon maradsz, megírod, holnap pedig bemész és beadod. Megmondod, hogy a hétvégén megbetegedtél és ma mész orvoshoz, satöbbi. De te úgyis tudod, hogyan kell ezt, valamilyen szinten gyerek vagy még.
– Hozzád képest mindenképpen, szívem! – mosolyogtam rá, és már éppen azon voltam, hogy megcsókoljam, ahogy ilyen pillanatokban szoktam, de aztán gyorsan átfutott valami az agyamon. – De várj csak… Biztos, hogy jó ötlet? Ez csalás! Soha a büdös életben nem csaltam még ilyennel kapcsolatban.
A hangomban félelem bujkált, Susan szemében viszont tűz lobogott. Pont az a tűz, amiért szeretem.
– Oké, egye fene! Legyen, megyek és betelefonálok…!
Az agyam szüntelen forog és pörög, újabb és újabb gondolataim támadnak szinte minden percben, úgy tűnik, nem lesz nehéz megírni azt a beadandót, gondoltam.
Aki azt állítja, hogy az íráshoz ihlet kell, az hatalmasat téved!
Még az sem igazán zavart, hogy pár alapkifejezésen és csajozós dumán kívül nem vagyok egy spíler, ami a spanyol nyelvet illeti. Mivel létezik internet, csak a legjobbakat remélhettem.
– Szia, mennem kell! – kiabált Susan az előszobából. – Vigyázz magadra, és ha valami gond lenne, csak szólj. Nálam lesz a telefonom.
– Mi gond lehetne? Ne felejtsd el, hogy igazából nem vagyok beteg – nyugtattam meg.
– Ja, bocs. Annyira szét vagyok esve, hogy nekem se lenne rossz egy nap itthon.
– Figyelj, ha így gondolod, akkor még egy telefon már nem fog nehezemre esni. Na, gyerünk, adjunk az érzésnek!
Én pedig felraktam az Aerosmith Sweet Emotion című számát és átadtuk magunkat annak a bizonyos érzésnek. Persze Susan nem bírta ki, úgyhogy amint végeztünk, fogta magát és bement dolgozni. Taps, taps.
* * *
„Napközben voltaképp jobb nem tudni, mi minden megy végbe az emberekben. Éjjel azonban már nem áll ott gátként az emberek saját óvatossága, így aztán minden félelem, vágy és bolondság gátlástalanul kavaroghat a fejben.” (Robert Seethaler)
A sötét szobába csak halványan világított be néhány napsugár.
Minden fekete volt. Feketék voltak a falak, az ágy, az asztal, tényleg minden. A barátok és a szomszédok messziről elkerülték a lakást. Nem csoda.
Furcsa hangok szűrődtek ki a hálószobából, át a vékony falakon.
– Ne, ne! Ez fáj! Hagyj már békén, nem akarom!
Ilyen és ehhez hasonló hangok hagyták el Melissa száját. Matthew persze semmivel nem törődött, csak a saját érdekét tartotta szem előtt, még pedig azt, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon ágyasának. Ugyanis Melissa nem volt több egy egyszerű ágyasnál. Azért, mert látszatra minden rendben volt körülöttük, állandóan fogdosták, ölelgették és nyalták-falták egymást, ez bizony csak a látszat volt.
Az igazság legalább olyan fájdalmas volt, mint Matthew egy korbácsütése.
– Szenvedj, szenvedj! Itt az idő, hogy megtanuld, ki az úr feletted! Folyjon a véred, dülledjen ki a szemed, lüktessenek a melleid! – ordította Matthew, miközben össze-vissza csapkodta Melissát, aki már szinte belehalt az egészbe, de nem az élvezettől.
Bárcsak szóba se álltam volna vele – gondolta a lány.
A következő pillanatban Melissa felordított, néhány hajszála, azzal együtt pedig pár vérfolt a melltartójával együtt a levegőbe repült, a lány pedig elájult.
Matthew ledermedt.
Mi van, ha megöltem? – kérdezte magától.
Hogy tehettem ilyet?! Nem, az nem lehet, biztos, hogy még életben van. – Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át az agyán, miközben próbálta valahogyan újraéleszteni a mellette heverő eszméletlen szextárgyat.
Nem reagált semmire, meg sem mozdult. A pillanatok óráknak tűntek, végül nagy nehezen életjelet adott. Felnyögött, majd kinyitotta szemeit, végignézett magán. A látvány, ami elé tárult, egyenesen elborzasztotta, majdnem újra elájult.
Teste már csak árnyéka volt régi önmagának. Mellei és combjai mintha eltűntek volna, lábai, és sajnos a feneke is mintha egy pillanat alatt vált volna köddé. Lábfejei a kétszeresükre nőttek, szinte szörnyeteggé változott. A méretes lábakon végigcsorgott a vér, körmeit vörösre színezte.
Matthew hátrahőkölt, megijedt a szinte démoni nőtől. Melissa tényleg szörnyeteggé, sőt mi több, démonná változott. Kezei is a kétszeresükre duzzadtak, körmei megnőttek és hatalmasat karmolt vele Matthew arcába.
Ezzel elkezdődött valami. Valami szörnyű, megmagyarázhatatlan és lehetetlen. Nem volt visszaút a számára.
Az ajtó felé rohant, a szörny azonban elkapta. Hatalmas hajkoronája már nem csak fején, hanem az egész testén ékeskedett, kezén, lábán és testén egyaránt. A szó szoros értelmében démoni volt, a férfi pedig legszívesebben átkozta volna azt a pillanatot, amikor először megcsókolta. Matthewra halál várt. Hogy mi lesz vele, még maga sem tudja. Legszebb éveit teszi kockára, az biztos.Ha most észreveszi a szörny, ahogy az ajtó felé veszi az irányt, talán azonnal lecsap rá.
Hát erre képes a szerelem? Mondjuk, amit ők műveltek, az nem igazán volt szerelemnek nevezhető, de akkor is.
Ha ezt tudom… – gondolta a férfi és nagy levegőt véve megpróbálta lehetetlent, történetesen a démon karmai közül való kijutást.
A fiú álma hatására idegesen hánykolódott ágyában, karjaival ide-oda hadonászva. Kezével időnként belekapott a levegőbe és összefüggéstelen szavakat, kifejezéseket nyögött, kiabált.
Senki nem hallotta meg.
* * *
„Mindnyájunknak a saját kudarcunk a legsúlyosabb. Igaz ugyan, hogy Napóleon világot megrengető pályát futott be, de Szent Ilonán már mindnyájan egyformák vagyunk.” (Örkény István)
– Nem semmi teljesítményt nyújtottam az éjszaka, nem igaz?
– Ami azt illeti, a teljesítményed még mindig nem túl eget rengető. És amit tettünk, egyáltalán nem elfogadható. Mi már szakítottunk, nem emlékszel?
Ez a párbeszéd bizony Diana Palmer és Roy Warner között zajlott le hétfő reggel hét óra után pár perccel.
Roy teljesítménye valóban nem volt eget rengető, Diana viszont még mindig a helyzet magaslatánál is feljebb állt. Mármint külsőségek szempontjából.
Magas, sudár termetű lány volt, hosszú szőke haja mesébe illően omlott vállára. Barna szemei ragyogtak a nap huszonnégy órájában, gyönyörű testéről pedig egyetlen férfi sem bírta levenni a szemét. Formás mellei, kerek feneke, hosszú combjai és gyönyörű lábai azt jelezték, hogy itt bizony az igazi nő közeledik.
Roy pedig…
Roy a tipikus, izomagyú újgazdag senkiházi, aki még csak kettőig sem tud számolni – így tehát nem tudja, hogy összesen vajon hány nője lehetett eddig – de mindig a legújabb és legjobb verda van a segge alatt, a legjobb ékszerek pedig a nyakában és a karján, a kezén.
És még ez a bálvány! – gondolják magukban, akik meglátják, vagy esetleg még ismerik is és mérhetetlen gyűlölettel viseltetnek iránta.
– Nem akarom, hogy megint járjunk – kezdte Diana. – Emlékszel, múltkor is milyen rossz vége lett. Nem volt ez több egy elhibázott futó kalandnál. Arra sem emlékszem, hogy kezdődött.
– Én sem. Lehet, hogy az a harmadik üveg vodka már túlzás volt – elmélkedett Roy. – De attól még sztár vagyok!
– Azt te csak hiszed! – lombozta le Diana, miközben egy lepedőt csavart maga köré, majd a fürdőszobába indult.
– Meg se köszönöd? – ordított Roy a fürdőszoba felé. – Hálátlan kis szuka!
Diana lecsavarta a lepedőt hamvas testéről és beállt a zuhany alá.
Gondosan megmosta magát annak fényében, hogy nem tudhatja, mi mindent szedhetett össze az éjszaka.
Amikor végzett, belebújt egy puha törölközőbe és visszament a hálószobába, ahonnan partnere már rég eltávozott reggelizni. Gondosan megtörölte egész testét, még a legintimebb részeket is, majd felöltözött.
Ruhában is éppen olyan csodálatos volt, mint nélküle.
Egy leheletnyi smink is sok volt gyönyörű arcának, ő mégis megtámogatta magát némi csinosító árnyalattal. Hatalmas, örökké csillogó szemeit enyhén kihúzta szempillaspiráljával, a megfelelő helyre vékony festékcsíkot helyezett.
A vadító látványt szemüvegével koronázta meg, ami pajkos titkárnő külsőt kölcsönzött neki, s ha mindez nem lett volna elég, ajkait vörös rúzzsal emelte ki.
Még egyet igazított mellein, némiképp kihangsúlyozva a szemre való idomokat, aztán felkapta retiküljét az ágy mellől.
Mindez már távozásra késztette volna, ám Roy feltartóztatta.
– Állj meg! Ezzel még tartozol – indult felé a srác, pontosabban a szája felé, de Diana egy határozott mozdulattal arcon vágta a rámenős férfit.
Nő így még nem pofozott meg férfit, az biztos.
– Így igaz, ezzel még tartoztam! – vetette oda a lány a sűrű jajgatások között szitkozódó férfinak. – Nem vagyok az utolsó kis kurvád! Egy életre befejeztem veled! Most már tényleg.
Diana diadalittasan hagyta el Roy villáját, ám utóbbi még mindig nem tudta, hányadán áll a lánnyal, pedig utóbbi szilárdan kijelentette álláspontját a sületlen férfinak, említett azonban nem igazán tudott azzal mit kezdeni. Az első komolynak nevezhető kapcsolatát nem engedte el egykönnyen.
Ahogy a szemrevaló lány kilépett a házból, egy doboz gyufát vett elő a retiküljéből.
Meggyújtotta, majd nemes egyszerűséggel a reggeli fényben pompázó gyepre hajította.
Roy már csak egy bizonyos szagot érzett. Diana győzelmének és saját vereségének a kicsit sem kellemes, egy cseppet szúrós, leginkább füstre emlékeztető szagát.
„Mindenkit agyon lehet ütni egyetlen szóval és meg lehet szerezni egy másikkal.” (Halász Judit)
Nekiálltam annak a fránya beadandónak.
A részletekkel nem igazán untatnék senkit, legyen elég annyi, hogy még soha nem láttam, pláne nem írtam ennyi spanyol szöveget. Egyetlen mentőövem a téma volt, máskülönben tuti, hogy azt sem tudom, miről írok.
Ami fontosabb, hogy két és fél óra alatt végeztem vele, ennyi idő pedig éppen elég volt egy jó kis Judas Priest-válogatás végighallgatásához.
Hirtelen Marilyn Manson hangja és ominózus Depeche Mode-feldolgozása, a Personal Jesus szólalt meg valahonnan. Realizáltam, hogy nem lehet más, csak is a telefonom csengőhangja.
Már csak azt kellett kiderítenem, hova tettem az átkozottat. Némi turkálás és borogatás után nagy nehezen megtaláltam, a kijelzőn pedig láttam, Susan keres.
– Mondjad, mi a helyzet! – szóltam kissé idegesen, mivel a készülék keresgélése eléggé felhúzott.
– Semmi különös. És veled? – kérdezett vissza kedvesen, úgyhogy kicsit rosszul éreztem magam, amiért egy pillanatra bunkó voltam. A stílust azonban – sajnos – nem sikerült egyből levetkőznöm.
– Ezért hívtál, a semmi különösért? Amúgy nemrég fejeztem be a beadandót, szóval minden rendben van. Olyan ötös lesz, mint a ház!
– Nyugi, nyugi! Miért vagy ideges?
– Nem vagyok ideges! – mondtam neki idegesen. – Csak kerestem azt a rohadt telefont, bocs – hangszínt váltottam. – Amúgy mikor végzel?
– Még van két órám, remélem, nem jön közbe semmi. Ha mégis, mindenképpen jelzem. Tudod, hogy ebben a suliban bármikor érhet meglepetés.
– Az biztos! Na, mindenesetre kitartás! Hidd el, nagy meglepetésben lesz részed, ha hazaérsz – csigáztam fel gondolatait.
– Meghiszem azt! Be kell fejeznünk, amit tegnap elkezdtünk – mondta enyhe éllel hangjában, majd elköszöntünk.
Kimentem a konyhába ebédet készíteni.
Nem telt el két perc, újra csörgött a telefonom, Chris volt az.
Felvegyem, vagy ne? – futott át az agyamon a tegnap estét követően, végül arra jutottam, hogy most hanyagolom, Susan sokkal, de sokkal fontosabb a számomra, mint Chris hülye kis álma Anne-ről.
Különben is, akad egy csomó nála jobb csaj az egyetemen, nem is értem, miért a mi csoportunkból kellett választania. Ott van például Emily, Melanie, Claire, Debby, Felicity is – és ezek csak azok, akikkel valaha is váltottam pár szót a folyosón. A többi, csak névről ismert leányzó is köröket ver a szőkeségre, ezt pedig nem ártana tudatnom barátommal is.
(A nyitókép forrása itt található. Én sem játszásdiból keresek rá ilyenekre, nyugi...)
