(Mintha kezdene eltűnni az újdonság varázsa. Chris újfent rászolgál a címeres ökör kitüntetésre. Beijedek és rögtön házasodni akarok, annak reményében, hogy akkor majd helyrebillen a lelki egyensúlyom. Heatherrel szó nélkül szakítok, mintha valami sokadik érzékem lenne, pedig csak Anne segít be – teljesen tudat alatt. Plusz Roy és Miss Flower, de ez inkább nevetséges, semmint említésre méltó.)
„Az a szörnyű, hogy belebújunk mindenféle szerepekbe, érzelmekbe, indulatokba, de még a tizedrészét sem ismerjük annak, amit el kell játszanunk.” (Thurzó Gábor)
április 13. szombat
Még alig kezdődött el a hét, de én már kedden úgy éreztem, mint ha legalább péntek lett volna.
A beadandók és a számonkérések rendesen felőrölték mindenki idegeit, Oliver egyenesen megfeledkezett az egyik házi dolgozatról, a tennivalókat pedig velem és a többi haverral együtt elengedte. (Megjegyzem, két héttel később megkaptuk az érdemjegyeket az irományainkra, és csodák csodájára egy négyes volt beírva neki a naplóba úgy, hogy semmit nem csinált. Meg kell hagyni, ez már művészet!)
Egyedül a töriről volt le a gondunk, Heather szerencsére csak nagyritkán nyaggatott bennünket. Igaz, hogy akkor viszont elég alaposan, de hát Vonnegut óta tudjuk, hogy itt már csak így megy ez… (Sebaj, nemsokára jönnek a vizsgák, akkor majd kiélheti a perverz kis hajlamait.)
Apropó Heather: a szülinapi ajándéknak – ami a Galaxis útikalauz stopposoknak első kiadása volt – még annál is jobban örült, mint számítottam rá. Nem kevés lét csengettem ki a könyvért, az ár pedig többszörösen megtérült: végleg bebizonyosodott előttem, hogy a lány egy angyal, méghozzá a szó legnemesebb értelmében.
Nem mellesleg Susan elvállalta az igazgatóhelyettesi pozíciót, aminek köszönhetően egyre több és több munkája volt, ebből kifolyólag pedig egyre tovább maradt a suliban és lényegesen kevesebbet volt otthon. Mondanom sem kell, ennek marhára örültem. Tudom, hogy ez mérhetetlenül nagy bunkóság a részemről, de így legalább egy kicsit több időt tudtam együtt tölteni újdonsült szerelmemmel, akit így jobban megismerhettem.
Bár lehet, hogy ez nem volt épp a legjobb döntés.
Egyik délután átmentem hozzá, ugyanis meghívott magához DVD-zni. Mondjuk eleinte abban sem voltam biztos, hogy ez a technika még létezik manapság – elsősorban azért, mert nem szoktam DVD-ket nézni, szigorúan csak koncertfilmeket, azok pedig nem igazi mozifilmek –, másodsorban pedig azért, mert a neten gyakorlatilag már minden ott van. Mondom ezt úgy, hogy egyáltalán nem vagyok egy torrent-huszár.
Na, mindegy, szóval az úgynevezett délutáni filmezés: nem beszéltük meg előre, hogy mit nézzünk, de hagytam, hogy ő válaszon, elvégre fenn kell tartania az embernek lovagi mivoltát, főleg egy új kapcsolat elején.
Heather választása a Jóbarátok című vígjátéksorozat kilencedik évadának egyik lemezére esett. Személy szerint többször is láttam mind a tíz évadot, de még évekkel ezelőtt, így nem is rémlett, hogy addigra mennyire a mélybe süllyedt a sorozat színvonala. Ő persze minden egyes faragatlan poénon jóízűeket nevetett, de én csupán megjátszani tudtam, hogy jól szórakozom. Ha jól rémlik, összesen egyszer nevettem fel őszintén, amikor is Joey azt hitte, hogy az emu valamiféle növény és kapálni kell. A többi „vicchez” képest ez azért tényleg jó volt.
Miután végignéztünk egy kétoldalas lemezt és elfogyasztottunk pár zacskó nasit, megittunk némi üdítőt, hosszú és fájdalmas búcsúzás vette kezdetét. Mikor aztán végre elváltunk egymástól, haza indultam, bízva abban, hogy Susan még dolgozik.
Útközben egyszer csak megcsörrent a telefonom, Chris volt az.
– Szia! Mi a helyzet? - kérdeztem, miután felvettem.
Hangja kissé bizonytalannak tűnt és talán félénknek is hatott hirtelen.
– Ismersz bújtatott helyeket? – hangzott a kérdés.
– Konkrétan mire gondolsz?
– Olyat, ahol lehet… – habozott –, ahol lehet gumit venni.
Bár nem sok tartott vissza attól, hogy kiszakadjon belőlem a röhögés, valamennyire sikerült türtőztetnem magamat.
– Figyelj, ezt ne így beszéljük meg… Holnap reggel mindent elmondok, amit csak tudok – váltottam parancsoló hangnemre. – Ja, és hozz pénzt!
A parancs kiadása után letettem a telefont, és kerestem egy félreeső helyet, ahol őszintén kiadhatok magamból mindent, már ami a röhögést illeti. Meg kell mondjam, jól esett!
„A permanens pánikot csak ritkán szakítja majd meg a teljes kétségbeesés, de fel a fejjel!” (Bödőcs Tibor)
A hazafelé vezető úton kísérő zene ezúttal nem más, mint az egyik kedvenc U2 számom, a Where The Streets Have No Name című klasszikus volt, amit még jó néhány favorit kísért a ’87-es The Joshua Tree albumról.
Chris furcsa kérését, kérdését megpróbáltam ignorálni és inkább az élet nagy dolgain merengtem a hazafelé vezető úton, szívemben a bizonyos kettősséggel: a piros sarokban életem legnagyobb szerelme, A Nő, akinek már a kezét is megkértem; a kék sarokban pedig egy gyönyörű, fiatal lány, akit valamiért elmondhatatlanul megszerettem, de aztán rájöttem, hogy talán nem is olyan komoly és mély a dolog.
Még egy dologra jöttem rá ekkor: amellett, hogy a With or Without You esetemben aktuálisabb, mint valaha, realizáltam, hogy nekem bizony házasság kell! Az a pár nap, amit Susan az új pozíciójában töltött – hát még az a pár óra, amit nélküle töltöttem! – ráébresztett arra, hogy ő az, akit igazán szeretek és fontos számomra.
Hirtelen remélni kezdtem, hogy mégis csak otthon találom. Így történt, s most az egyszer örültem annak, hogy előléptetésének hála nem kapott több melót.
Felvillanyozva üdvözöltük egymást, valósággal alig bírtam elengedni. Sokat sejtető, falatnyi ruhájáról is csak nagyon, de nagyon nehezen bírtam levenni a szememet. Lélegzetelállítóan festett, úgyhogy azt sem bántam, hogy még nem vette le.
Örömöm egy pillanat alatt illant el, ugyanis Sue előtt egy halomnyi papír hevert, szegény még otthon is csak azokat a fránya dolgozatokat javította.
– Nem unod még, Szívem? – kérdeztem szerelmes pillantásokat lövellve felé. Akkor újra azt éreztem, mint régen.
– Ezekkel holnapra végeznem kell. Ugye megértesz? – nézett elgyötörten, én pedig továbbra sem tudtam neki ellenállni.
Mivel azonban komolyan akartam beszélni vele, csak egy apró csókra futotta. A többit majd később…
Mondanom sem kell, rendesen meglepődött.
– Beléd meg mi ütött? Csak nem hiányzom, hm?!
Arckifejezésem mindent elárult.
Megígérte, hogy amint befejezi, szakíthatunk időt a szívügyek megbeszélésére. Jól van, gondoltam, legalább még jobban össze tudom szedni mondandóm lényegét, mert itt most komoly dolgokról lesz szó.
Közel tíz perc múlva aztán elérkezett az a bizonyos pillanat.
– Hát, akkor mondd, mi nyomja kis lelkedet? – kérdezte kissé cinikusan, én pedig teljesen komolyan válaszoltam.
– Figyelj Drágám, mert ezt csak egyszer fogom elmondani! Úgy érzem, veled igazán teljes az életem. Nélküled biztos nem lennék az, aki vagyok – a világ legboldogabb férfija! Minden egyes napomat beragyogod, még most, dolgozatjavítás közben is tündökölsz, egyszerűen fel sem bírom fogni, hogy vagy képes még mindig erre. Amikor azt hittem, már a lehető legjobban ismerlek, te rácáfolsz erre és hát… – néztem végig rajta hatalmas szemekkel, miközben már más is kezdett egyre nagyobb lenni. Ennyinél azonban nem álltam meg, rátettem még pár lapáttal. – Az idő nem fog rajtad, az évek előrehaladtával te csak gyönyörűbb leszel. Képzelem, mennyire utálhatnak ezért… Imádom, hogy elviseled minden egyes hóbortomat, főleg a zeneimádatomat, a legelborultabb tréfáim is mindig mosolyt csalnak az arcodra. Egy szó, mint száz: szeretnélek végre elvenni feleségül!
Arcára őszinte mosoly ült ki, azonnal karjaimba vetette magát.
– Szeretlek – kezdte – és foglak is, életem végéig. De biztos, hogy jó ötlet?
– Nem akarok én sem puccos és fényűző, sem pedig hetedhét országra szóló menyegzőt, de értsd meg, fontos számomra a kötelék. Persze maximálisan megértelek, de be kell látnod…
– Figyelj, értelek én, meg minden, de az az igazság, hogy… – hangja elcsuklott, szemébe könnycseppek szöktek. – Bocs, de nagyon rossz emlékeim vannak a házasságról.
Ahelyett, hogy békén hagytam volna, rápakoltam egy meglehetősen bunkó lapáttal nem éppen kedves szénámra.
– Nem akarok indiszkrét lenni, de elmondanád, mik azok?
– Nyugi, majd egyszer elmesélem… Majd egyszer, talán – és könnyes szemmel hajtotta vállamra fejét, én pedig készséggel vigasztaltam meg.
Igaz, a jókedvem egy pillanat alatt illant el, de cseppet sem sajnáltam. Jóban-rosszban kitartó típus vagyok, ez pedig a szükséges rossz volt, amit sürgősen el kellett űznünk.
Susan pityergett még egy kicsit, aztán lecseréltem a pólómat – hiszen telesírta a vállam, tiszta víz lett –, utána pedig vacsoráztunk. Lefekvésig már csak alig-alig beszélgettünk, akkor is inkább félszavakkal. Hiába, a méreg az méreg, de hogy pontosan mi lehet az és főleg, hogy mennyire, ki kell derítenem, bár ahogy Susan is mondta, majd egyszer, talán…
„Az Antikrisztus tulajdonképpen egy harminchárom éves bróker, aki bármikor képes eladni neked a Földet.” (Puzsér Róbert)
április 14. vasárnap
– Én tényleg megőrülök! – jelentettem ki reggel nemes egyszerűséggel Húgomnak. – Ismered a Queen-dalt, ugye?
– Már hogyne ismerném. Emlékezz rá, amikor az angol szakos gimibe mentem, rögtön kiírtad nekem CD-re az összes Queen- és Beatles-albumot. Azóta is megvannak az Iron Maiden-gyűjteménnyel együtt.
– Nagyon helyes! – paskoltam meg vállát elégedetten.
– De miért is őrülsz meg? – kérdezte. – Vagy inkább mitől… sőt, kitől?!
– Tudod te azt jól, Hugi! – néztem rá lemondóan. Egyébként a Bill Murray-filmet láttad?
– Melyiket?
– Az Idétlen időkig-et. Tudod, amelyikben a pasas minden reggel arra ébred, hogy újra és újra átéli az előző napját. Én is így vagyok ezzel…
– Hogy érted?
Nem szerettem volna, hogy hiányérzete legyen, hát kifejtettem neki.
– Figyelj: minden reggel bemegyek az unalmas egyetemre, végigszenvedem az unalmas órákat, közben pedig próbálom értelmesen tölteni az időt, de még az is unalmas. Egy dolog van az egészben, ami mit érdemes élni, vagyis… egy valaki, aki miatt!
Pat arca elkomorult.
– Ha azt mered mondani, amire gondolok…
– Ne kapd fel a vizet! Természetesen Susanre gondolok. Heathert meg engedd el, én is úgy fogok tenni – mondtam ki a végleges ítéletet.
– Mi a fene?! Csak nem kiábrándultunk a szépséges tanárnőből? – hangjának éle fájdalmasan hasított végig rajtam.
– Ez nem tréfa, hidd el, hogy komolyan beszélek, sőt! El akarom venni Susant feleségül. Ezt még neki se mondtam, de gyereket is szeretnék. Minél előbb… Egyszer csak megszállt a gondolat, rájöttem, hogy mennyire szeretem. Meg arra is, hogy mennyire nem szeretem Heathert.
– Nos, ha már ennyire kitártad a szívedet, mással is megtehetnéd ezt – próbálta kihasználni állapotomat, valamint azt, hogy még reggel volt.
– Ide figyelj, Patricia, te pénzért még a lelkedet is eladnád!
– El én. Megveszed? – miután ez elhangzott, mindkettőnkből egyszerre szakadt ki a falrengető nevetés, aminek hatására Susan végre kijött a szobából.
A mondás úgy tartja, hogy aki szép, az reggel is szép. Nos, ez menyasszonyomra fokozottan igaz volt, még abban a rendkívül apró hálóruhában is, amit viselt. Pat már megszokta az ilyen és ehhez hasonló dresszeket, nem is zavartatta magát, csupán egy baráti kacsintást intézett felém.
Miután elfogyasztottuk a reggelit, Susannel még visszavonultunk pár percre a hálószobába. Hatalmas CD-gyűjteményemből stílszerűen egy Queen-albumot emeltem ki, ha már egyszer szóba kerültek – de csak azért, hogy senki ne panaszkodhasson a kiszűrődő zajok miatt kora reggel. Ja, hogy a zene meg kicsit hangos? Bocs, de az nem nagyon tud meghatni!
Freddy Mercury a Keep Yourself Alive című örökérvényű nótát énekelte, majd jött a Doing All Right, én pedig úgy éreztem, hogy most aztán tényleg mindent jól csinálunk.
„Aki keres, az talál. Aki nem keres, az hülye.” (Szappanos Tibor)
április 16. kedd
Azzal kapcsolatban, hogy az egyetem unalmas, kimondottan betaláltak gondolataim. Alapjáraton véve is utálom azt, amikor az első négy órám spanyol, így érthető módon az azt követő törivel sem vagyok túlságosan kibékülve; abban a tudatban pedig, hogy huzamos időn belül szakítok Heatherrel, még kellemetlenebbül teltek az órák.
Még szerencse, hogy mélységesen elmerültem a filozófiában… annyira, hogy hirtelen fel sem tűnt, hogy Anne szólt hozzám.
– Te ugye olvastad a Bálványok alkonyát? – tette fel kérdését.
– Persze, alapmű – feleltem neki. – De miért kérdezed, csak nem akarsz vele egy próbát tenni?
– De igen, sőt! Össze akarom hasonlítani egy ókori művel, ezt a témát választottam a beadandóhoz.
– Szép elhatározás, meg kell hagyni. Hogyhogy a jó öreg Nietzschére esett a választásod? – érdeklődtem, elővéve legkifinomultabb modoromat. Szükség is volt rá, ha már egyszer nem bírtam levenni a szememet az előttem álló lány idomairól. Hihetetlen, hogy Chris végül nem startolt rá és inkább az unalmas és lapos Lilliant választotta, de hát ugye az ő baja…
– Ha van kedved, beszéljük meg később – ajánlotta fel. – Tudom, hogy te otthon vagy az ilyen dolgokban. Ugye nem baj, hogy a segítségedet kérem?
– Dehogy! Én csak örülök, ha segíthetek, főleg akkor, ha azt egy ilyen kedves és szép lány kéri.
– Ugyan már… – Anne elpirult, majd összehúzta pulcsijának zipzárját. – Ha neked is jó, utolsó óra után várj meg és beülünk egy nyugis helyre.
– Oké, meg van beszélve! – beszélgetésünket kedves mosollyal zártam le.
Nem vettem észre, hogy Chris mindvégig mellettem ült, és mindent hallott. Csupán akkor esett le ottléte, mikor Anne távozása után megszólalt irányomba.
– Te meg mit csinálsz? – tette fel szemrehányóan a kérdést.
– Ez nem az, aminek látszik! – hárítottam azonnal. – Jól tudod, hogy nekem menyasszonyom van. Az életem árán sem lépnék félre, és kész. Most már nem. Csupán segítek az egyik csoporttársamnak a beadandóban. Ez ugye nem bűn?
Inkább nem mondott semmit, csak tüntetően elfordult, hogy folytassa a Wallace-szal és Oliverrel megkezdett eszmecserét. Ekkor lépett be ismét az előadóba Heather, hogy kezdetét vehesse a nap utolsó tanórája.
„Ahogy mondani szokás: a nők meg tudják játszani az orgazmust, de a pasasok az egész kapcsolatot képesek színlelni.” (Vavyan Fable)
Sam megpróbált minél előbb elslisszolni az előadóból, nehogy Heather észrevegye és elkapja. Arra persze nem is gondolt, hogy Anne már nála is előbb elhagyta a helyiséget és a bejárat előtt várt rá.
Ez csupán abból a szempontból nem volt szerencsés, hogy Főhősünk újdonsült szerelme akarva-akaratlanul is meglátta őket együtt, és persze egyből félreértette a dolgot. A fiatal tanárnőnek több sem kellett, mérhetetlen féltékenység lett úrrá rajta. Ezek után semmit nem várt jobban, mint hogy egy pillanat alatt eltüntesse életéből a férfit. Ha tudta volna, hogy Sam is erre készül…
– Hihetetlenül szerencsés fickó vagyok – mondta húgának Sam telefonját mutogatva. – Most nézd meg: nincs itt, hiába is keresném. Eltűnt a kapcsolatlistámról, anélkül, hogy bármi is történt volna köztünk. Lehet, hogy ő is megvilágosodott?
– Úgy néz ki. Most tényleg szerencséd volt, de mi is van ezzel a csoporttárssal?
– Mondom, hogy csak filozofálgattunk. És ez nem valami kódnév a hetyegésre, oké?!
– Oké. Remélem, hogy most aztán tényleg megjött az eszed, mert ha nem… – próbált humorizálni Patricia.
Sam kénytelen volt biztosítani húgát afelől, hogy elméje tökéletes épségnek örvend.
– Nem tudom, hogy megbízzak-e benned – mondta a lány. – Bár ha a csajnak van egy kis, persze magához való esze, akkor lepattint. Tudja egyáltalán, hogy menyasszonyod van?
– Elvileg igen – felelte Sam. – Ha pedig nem, akkor majd megtudja. Hidd el, én sem szeretnék belemászni semmibe, csak segítek neki és kész. Az meg, hogy egyébként szép csaj, teljesen mellékes. Hangsúlyozom: a MELL ÉKES!
Pat kezeibe hajtotta arcát, és csak annyit mondott:
– Te teljesen hülye vagy!
– Tudom, de hát engem már így szeretünk, nem igaz?!
„A titkok is azok közé a dolgok közé tartoznak, amiket utálok; a titkok, meg, ha az emberek nem mondják ki, amit gondolnak.” (Chris Beckett)
A bosszú édes, ezt pedig Heather Flower is nagyon jól tudta. Olyannyira, hogy hajlandó volt a lehető legmélyebbre menni – már ami szellemi szintjét és ízlésvilágát illeti.
Hogy miért is?
Történetesen azért, mert meglátta újdonsült barátját egy másik lánnyal, ebből pedig azonnal messzemenő következtetéseket vont le. Pedig Anne és Sam csupán a lány beadandó feladatáról cseréltek eszmét, még csak egymáshoz sem értek, akármennyire is szerette volna ezt a srác.
A fiatal tanárnő pedig mi mással is bosszulhatta volna meg az egyébként csak és kizárólag menyasszonyát szerető Samuelt, mint hogy megkörnyékezte Royt.
Igen, Royt – azt, aki már az előadóba való legelső belépése óta próbálta felszedni ilyen-olyan módokon. Most szinte egy pillanat alatt volt képes zöld utat adni a fiúnak, aki persze mindezt csak nagyon nehezen, lassan realizálta – felfogóképességének hiányában nem is volt tőle igazán más várható. A lány még arról a bizonyos, félresikerült randiról is hajlandó volt megfeledkezni, a srác pedig látszólag már nem is emlékezett a két hónappal korábbi balesetre.
A Tanárnő jött, látott és aratott, amikor pedig Roynak végre leesett, hogy mi az ábra (egy óvatlan pillanatban elcsattant csók hatására), akkor már nem volt visszaút, Miss Flower csupán azt a pillanatot várta, hogy előző, „hűtlen” trófeájának tudtára adhassa, jócskán túllépett már rajta.
A jelenetre az egyik nap végén, utolsó óra után került sor, amikor is a srácok szépen sorban szállingóztak ki az előadóból, Heather bemérte Samet és csak annyit mondott a szorosan mögötte álló Roynak:
– Most csókolj meg!
A fiú engedelmeskedett újdonsült párjának, nem is igazán tehetett mást. Persze azonnal rákérdezett a dolog miértjére.
– Mi szükség volt erre?
– Tudod, imádom, ha megcsókolhatlak és hát itt kellően „Sam” előtt vagyunk… – mondta sátáni kacaj kíséretében a nő.
Persze ezt Roy nem értette. Mondani sem kell, hogy Sam semmit nem vett észre az egészből. Jobban érdekelte az, hogy végre hazaérjen egy fárasztó, kimerítő nap után és együtt legyen menyasszonyával. Ezúttal a Battle Beast Touch In The Night című dala kísérte hazafelé tartó útján, ahol legnagyobb szerencséjére egyetlen nem kívánatos ismerősébe sem futott bele.
Igaz, még sejtelme sem volt azzal kapcsolatban, ami odahaza várta.
(nyitókép)
