(Hiába, a spontán dolgok tudnak a legjobban elsülni! Miss Flower kissé kikészül, bár erre minden oka megvan. Másnap be sem megy dolgozni, de Susan is mulaszt egy kicsit, diákjai és párja legnagyobb örömére.)
„A szerelem dióhéjban: előbb tangó, aztán kanossza.” (Vavyan Fable)
A kora tavaszi, késő téli délutánok nem tartoznak a kedvenc pillanataim közé, azonban rögtön más színben látom a dolgokat, ha arra gondolok, hogy otthon a világ leggyönyörűbb nője vár, végigheveredve egy hatalmas ágyon és csak azt lesi, hogy mikor jön végre egy jó… masszázs! Igen, masszázs, ugyanis Susan szerint nem csak a világ legjobb szeretője vagyok, de a legjobb masszőr is ezen a földtekén és erről minden este tanúbizonyságot teszek.
A kulcs kettőt kattant a zárban, ebből tudtam, hogy sikeresen bejutottam. Annyit volt szerencsém látni, hogy szerelmem félálomban, kissé aléltan támolyog ki az ágyból. Semmi más nem volt rajta, csak egy lepedő takarta gyönyörű testét.
Beléptem az ajtón, párom pedig álmosan tántorgott ki a konyhába egy pohár frissítő üdítőért, s még csak nem is köszönt, vagy hasonló.
– Drágám, megjöttem! – szólt köszönésem az ajtóból, miközben felocsúdva a pillanatnyi lefagyásból levettem a kabátot és felakasztottam.
Cipőim is ledobtam, majd vágyaimtól fűtve elindultam a konyhába. Susan egy kómából éppen csak felébredt ember hangulatában, foghegyről dobott egy sziát.
– Na, mi a baj? Ugye nem haragszol, hogy késtem? Még egyszer kérlek, hogy bocsáss meg – mondtam miközben hátulról odasomfordáltam mögé, átölelve derekát és fejemet a vállára hajtva. – Hidd el, én is fáradt vagyok.
– Az, hogy én fáradt vagyok, nem elég erős kifejezés – replikázott Susan.
Szeme a reggel, még általam otthagyott cédulára tévedt.
Elolvasta, rám nézett és elmosolyodva csak annyit mondott:
– Aranyos vagy – az elmaradhatatlan csók ezúttal homlokomon landolt. – Te is kérsz egy pohárral? – kérdezte.
– Elfogadom. Neked úgysem tudok ellenállni…
Miközben Susan kitöltött még egy pohár gyümölcslevet, átfutott valami az agyamon: „mi lenne, ha most kérném meg? Á, nem jó, a virágok már meg vannak rendelve. Azaz, hogy…”
Lehúztam az üdítőt és egy szempillantás alatt elviharzottam, szegény Susan csak percek múlva realizálta, mi történt.
Hogy miért kellett elsietnem? A válasz egyszerű: valami kósza gondolattól vezérelve teljesen váratlanul, csak úgy akartam megkérni Susan kezét, ehhez pedig virág is kell.
Mivel a megrendelt rózsák még nem érkeztek meg, elrohant a virágboltba pár csokorért, talán az is megteszi. A gyűrűt nem kellett vadásznom, ugyanis már napok óta a zsebemben lapult. Negyed óra leforgása alatt megvettem a legtündöklőbb virágcsokrokat, hazafelé pedig lemondtam a megrendelt adagot – elég nagy bevételkiesést okozva ezzel a virágboltnak.
A hazaérkezési procedúrát követően nagy meglepetésben volt részem, ugyanis Susan valahogyan összekapta magát és felöltözött – legnagyobb sajnálatomra, ugyanis semmit nem szerettem volna jobban annál, mint hogy álmaim nője pucéran mondja ki az igent. Említettemnek azonnal szemet szúrtak a virágcsokrok.
– Olyan drága vagy, de nem kellett volna! Egy finom, laza masszázzsal is kiengesztelhetsz…
– Kincsem, most helyezzük egy kicsit más dimenziókba a dolgokat – kezdtem mondanivalómat. – Mióta is vagyunk együtt?
– Három éve, nagyjából – felelt Susan.
– Igen, majdnem napra pontosan három éve. Életem leggyönyörűbb három évét töltöttem veled. Előtte pedig ki tudja mennyi időt nélküled, álmodozva kettőnkről és arról, hogy majd egyszer… Meg kell hagyni, ebből sem adnék vissza egyetlen pillanatot, még a világ összes kincséért, dicsőségéért sem. Te vagy számomra az Igazi Nő! Minden egyes nap elvarázsolsz, a gazellák bujkálhatnának szégyenükben, ha meglátnának. Csillogó zöld szemeidben látom a jövőt, kettőnk jövőjét…
Láttam rajta, hogy itt már sejtette, mi következik.
– Tündökölsz, ragyogsz, napról-napra szebb vagy; megértelek és megértesz, kiegészítjük egymást, igazi kincs vagy számomra – a világ legdrágább kincse! Négy szót mondok most neked, vésd bele a szívedbe: nélküled soha, veled örökké!
Az utolsó mondatnál letérdeltem szerelmem elé és feltettem a bizonyos nagy kérdést:
– Sophia Elizabeth Greenberg, hajlandó lennél feleségül jönni hozzám?
Szerelmem örömkönnyek között mondta ki a mindkettőnket boldogító igent.
Felhúztam ujjára a külön erre az alkalomra készíttetett gyűrűt – ezúttal már két pillangó volt egymás mellett Susan két ujján: az egyik vérvörös, a másik mélybíbor színű.
Így ért hát véget a világ legfurcsább lánykérése és így kezdődött kettőnk életének leggyönyörűbb időszaka. Legalábbis akkor még így gondoltuk.
– Te mindig tudsz nekem meglepetést okozni! – mondta Susan, amikor végre meg tudott szólalni a meghatottságtól. – Ezek után vedd úgy, hogy elintézted az évfordulót.
– Az nem megy olyan könnyen, Angyalom! – válaszoltam. – A szokásos, romantikus vacsorát természetesen nem úszod meg, de hogy lásd azt, hogy mennyire fontos vagy számomra, ezúttal én főzök. Na, mit szólsz hozzá?
Susan szeme felcsillant, ugyanis jól tudta, hogy bizony a konyhában is otthon vagyok, nem csalódhat bennem.
– Jól van, Szívem. Már alig várom a péntek estét.
Hiába a lánykérés, ismét csak azt kerestem, mivel járhatok még életem szerelmének kedvében.
– Hidd el, én is, de valami még hátra van ma… – mondtam kéjesen, Susan pedig már jól tudta, mi fog következni: egy érzéki masszázs és egy kényeztető fürdő – két dolog, ami még egy unalmas, fáradt napot is bármikor meg tud koronázni; az ezt követő pihenés, az este meghittsége pedig már csak hab volt a tortán.
Mind a ketten boldogabbak voltunk, mint valaha és ezt senki, semmi nem ronthatta el. Sem Dawn felbukkanása, sem pedig Miss Flower rámenőssége nem szabhatott gátat szerelmünk beteljesülésének.
Mármint…
* * *
Már este hat óra is elmúlt, mire Miss Flower elhagyta a kávézót.
A durván három órával korábban kikért, apró csészényi – viszont annál drágább – kávét leszámítva nem fogyasztott semmit, csupán Sam távozása taglózta le annyira, hogy a megrendelt pár kortyot is nehezen bírta elfogyasztani. Ezt követően pedig csak ült maga elé meredve, azon töprengve, hol rontotta el.
Mert hogy azt gondolta, ő rontott el valamit, amikor meghívta egy könnyed beszélgetéssel egybekötött, laza kávézásra a fiút, aki tetszik neki. Azt mégsem mondhatta, hogy már az első beszélgetésünk után beléd estem, úgyhogy szeretnélek jobban megismerni, mert szimpatikus vagy nekem. Ez minden bizonnyal túl könnyű lett volna.
Különben is, a srác látszólag kiegyensúlyozott kapcsolatban él a párjával. Oké, hogy majd’ negyven éves, de hát istenem… Láttam már ilyet, nem is egyszer és működött. Miért ne működhetnének ők is? Ennyire nem lehetek szemét, gondolta, miközben hazafelé tartott.
Meg aztán ott van az a fura, újgazdag srác is, Roy vagy mi a neve. Akivel a múltkor összehozott a balsors azon a vakrandin. Úristen, soha nem fogom elfelejteni, ahogy bemostam neki! Néha még mindig belesajdul az öklöm, ha eszembe jut… Sam biztos nem csinálna ilyen marhaságot, nem… ő más, ő finom, természetes, aranyos és vicces. Mindig is egy ilyen pasira vágytam, erre tessék, megkéri a nője kezét.
Remek! Heather Flower, te aztán mindig kifogod! Csinálnád inkább azt, mint a többi, fásult szingli nő – csak egy vibrátor, legrosszabb esetben két ujjad kell hozzá és kész. Oké, vannak bajok… ha már arra gondolok, hogyan ne legyek menthetetlenül magányos, akkor már inkább egy pszichiáter, vagy micsoda. Az még talán segíthet, de más aligha. Hé, itt van ez az italbolt, hmmm… Márkás italok, jó áron?! Egyszer talán én is megengedhetem magamnak.
Miss Flower másnap reggel beteget jelentett, ugyanis az este folyamán benyakalt vodka- és likőrmennyiségnek hála egy cseppnyi energiája sem maradt bemenni az egyetemre.
„Vegye tudomásul: csak az hal meg, akit elfelejtenek. És aki képes meglenni odaát a felesége nélkül.” (Vavyan Fable)
március 13. szerda
Igen. A szépséges szó még mindig ott csengett Sam fülében, mikor másnap reggel felébredt az ezúttal már menyasszonyának nevezhető Susan mellett.
– Még mindig nem hiszem el, hogy ez megtörtént – nézett eljegyzési gyűrűjére a nő, a boldogság pedig átjárta minden porcikáját. A testét takaró lepedőt is képes lett volna ledobni magáról örömében, ennek talán a mellette fekvő, szintén teljesen alélt Sam is örült volna, nem is akármennyire.
Az előző nap fáradalmait kipihenve, újult erővel vetette ki magát az ágyból, hogy neki álljon reggelit készíteni magának és párjának. Sam még – ha nem is kimondottan mélyen, de – aludt, így nem látta azt, ahogy a törékeny szépségű, angyali teremtés úgy hagyta el a szobát, ahogy azt a Teremtő elrendelte.
A nő a konyhában bekapcsolta a rádiót, és az egyetlen hallgatható állomásra tekerte, ami nem mellesleg Sam kedvence is volt egyben, ugyanis csak és kizárólag rock, metal dalokat játszottak a hatvanas évektől egészen az ezredfordulóig bezárólag, illetve elvétve egy-két megkerülhetetlen, modernebb felvételt, ami között azért voltak elviselhetőek is.
Amint felcsendült az Aerosmith egyik legszebb lírájának, az Angel-nek refrénje, a férfi azonnal kinyitotta szemeit, és úgy, ahogy volt – természetesen ruha és lepedő nélkül – a konyhába rohant, hogy karjaiba kapja, és az egekig emelje menyasszonyát.
Susan nem számított erre, meg is lepődött rendesen, de legnagyobb szerencséjére egyiküket sem sértette meg a kenyérvágó kés, amit éppen használt. A dal hátralévő részét már Sam ölelő karjaiban – és előadásában – volt kénytelen végighallgatni, ám ez cseppet sem zavarta.
Igaz, hogy elég nehezen, de sikerült megszoknia, hogy partnere megszállott rocker és szinte már létezni sem tudna fémzene nélkül. Erről egy hatalmas albumgyűjtemény is tanúskodott, szobájuk egyik fala előtt ugyanis egy hatalmas szekrénysor tornyosult, ahol a legsokszínűbb zeneválogatás állt: olyan klasszikusok sorakoztak ott, mint a Deep Purple, az Iron Maiden, a Metallica, a Judas Priest, az Aerosmith vagy akár a Queen és a Beatles, a Led Zeppelin, a Pink Floyd, a Bon Jovi, a Def Leppard és az AC/DC megkerülhetetlen alkotásai. Akadtak mára beszerezhetetlen ritkaságai, illetve több tucatnyi írott CD-n a legkedvesebb dalai, amik között nem csak slágerek voltak. Susanben azt szerette talán a legjobban, hogy képes tolerálni hatalmas fokú őrületét. Ha nem így lenne, valószínűleg már nem lennének együtt, vagy legalábbis nem így, ennyire.
– Azt hiszem, ma egész nap Aerosmith-t fogunk hallgatni, Drágám! – jelentette ki elégedetten, miközben neki állt kávét főzni maguknak. – Egy pillanat, előveszem a gyűjteményt – és azonnal a szobába rohant, hogy az egyébként kiválóan rendszerezett halmazból előhúzza a zenekar azon tizennégy albumát, amit bármikor szívesen rak fel, ha úgy tartja kedve.
Előkapta az első, debütáló korongot és kellő kakaót adott a hifinek, hogy úgy szóljon a Make It, ahogy annak szólnia kell. Susan már megszokta a hatalmas hangerőt, de a szomszédoktól azért még tartott, nem akart újabb konfliktust.
– Nem lesz baj ebből a hangerőből, Szívem? Reggel negyed nyolc van, legalább egy kicsit csavard lejjebb – kérlelte szenvedélyesen. – Aztán felőlem délelőtt majd hallgathatod, úgy, ahogy akarod.
– Jó, de azért a Dream On-nál nem lesz kegyelem, ugye tudod? – vetette oda mosolyogva.
– Persze, hogy tudom, kiválóan ismerlek. Na, gyere, reggelizzünk, aztán vessük bele magunkat a napba! Áldom az eget, amiért ma nem kell bemenned. Tényleg, mi is ez a különleges tanítási szünet?
– Nyílt napra jön egy rakás középiskolás, úgyhogy fenekestől fordul fel az élet – mondta a srác. – Körbevezeti őket egy-két utolsó éves hallgató, megismerkednek pár tanárral, meg hasonlók… Látszólag semmi extra, de alaposan meg tudja bolygatni a kedélyeket. Még szerencse, hogy van előnye: egész nap itthon maradhatunk!
Ezek után boldogan vonultak el a szoba magányába, ahonnan nem sokkal később már cseppet sem a magány hangjainak nevezhető zajok szűrődtek ki.
(nyitókép)
