(Megpróbálok nem megőrülni. Jelzem, nem egyszerű… Diana és Roy, akik még a szürke bármely árnyalatánál is sötétebbek. Találkozom Chris haverommal, de gyorsan meg is bánom. Szerencsére van, ami kárpótol a nap végén.)

„Számos méreg képes tébolyt kiváltani, de talán egyik sem annyira hatásos, mint a szerelem.” (Mark Lawrence)

2019. január 18. péntek

– Mit képzelnek ezek?! Szégyen! Szégyen! Ezek ketten… szégyen!

Még vagy tízszer ejtettem ki a számon azt a szót, hogy szégyen, és Susan ezt végig csendben, nyugodtan tűrte. Nem szólt rám, mivel már megszokta az ilyen jellegű kirohanásaimat.

Eltartott pár percig, míg sikerült lehiggadnom. Leültem az ágy szélére, ő pedig mellém vetette magát. Falatnyi ruhája meglehetősen ingerlő hatást gyakorolt rám, s újfent megbizonyosodhattam róla, hogy Szerelmem minden helyzetben képes a lehető leggyönyörűbb maradni – ez pedig csak az egyik oka annak, hogy ennyi év után is fülig szerelmes vagyok belé.

Ahogy mindig is szokta, némi duruzsolás kíséretében vállamra hajtotta a fejét.

Na, ekkor borult el igazán az agyam.

Hogy miért?

Mert az a két égetnivaló ördögfattya – akik miatt újrakezdtem ezt az egész napló dolgot – is pontosan ezt szokta csinálni.

– Légy szíves, most ne! Elég volt hét órán keresztül elviselnem ezt az egészet, bár nem a saját vállamon, erre még te is ezzel jössz? – kicsit még dühösen, de az előbbi állapotomnál lényegesen higgadtabban néztem Susan gyönyörű, ragyogó zöld szemeibe.

– Hagyd rájuk! Friss gerlepár, csak nemrég jöttek össze – próbált kedvesen megnyugtatni.

– Ja! Még csak nemrég jöttek össze, de máris idegesítőek – álltam fel hevesen gesztikulálva, hangomat felemelve. – Mindenki utálja őket, nemcsak együtt, de külön-külön is. De úgyis tudod, mit szoktam mondani ilyenkor – és ekkor úgy néztem rá, mint akkor, amikor azt akarom, hogy találja ki a gondolatomat.

– Mit? Sok mindent szoktál mondani, de ilyen helyzet még nem nagyon állt fenn.

Ez teljességgel igaz volt.

Sok mindenen felhúztam már magamat életem során, de két ember látszólagos boldogságán – mivel nem több ez, mint látszat, éreztem a lelkem mélyén – még nem.

– Hát, akkor most hallhatod: That’s life; ilyen az élet. Egyszer mindennek meg kell történnie. Nos, ez is eljött. Rosszabb az apokalipszisnél, vagy nagyjából egyenértékű vele. Ezt majd még eldöntöm. Gondolj csak bele: pont az a kettő, akiről senki nem gondolta volna.

– Emlékezz vissza arra, mi történt, mikor kiderült a mi kapcsolatunk. Egy negyvenes nő meg a diákja… Rosszabb a kamaszszerelemnél is, már ne haragudj – simogatta meg hátamat. – És még te háborodsz fel azon, hogy két csoporttársad összejött. Nem kisgyerekek már, joguk van együtt lenni.

– Az egy dolog, de idegesítőek és kész! Nekem pedig jogom van nem megőrülni – jelentettem ki. – Egyszerűen nem passzolnak. Semmilyen téren nem illenek össze. Akarod még hallani több variációban is ezt a mondatot? Szívesen elmondom az összest, egész nap ilyeneken rugózott az agyam.

Elég volt csak rám néznie, tudtam, nem kíváncsi az eszmefuttatásomra. Felvonta szemöldökét, de még az a fajta édes kis mozdulat is izgató volt, így jobbnak láttam leállni.

– Mindegy, a lényeg az, hogy nem csak engem zavar – fejeztem be, legalábbis egyelőre.

Azok ketten, már vagy egy hónapja járnak. Csak járnak, semmi egyéb. Na, jó, természetesen az ilyenkor szokványos dolgok úgy, mint egymás kezének megfogása, az ölelkezés és a smárolás persze nem maradnak el.

Nem mondom, nekem is volt már egy pár kapcsolatom. Sőt, egy-kettő tovább tartott két és fél-három hónapnál is, így jól ismerem az ilyekor szokásos protokollt, de… soha, egyetlen csajnak (szótáramból elvi alapon hiányzik a párom szó, ahogy a sport és az egészséges táplálkozás, valamint a popzene is) nem fogtam minden második percben a kezét.

Ők ketten valósággal szorítják a másikat, s ha egyszer is kimarad a szertartás, már látszik rajtuk, hogy rosszul érzik magukat.

Aztán az ölelkezés.

Van a szia, de jó, hogy látlak ölelkezésük.

A de ügyes voltál, drágám ölelkezésük. (Ez minden egyes órán úgy kb. öt-hat alkalommal megtekinthető.)

A még akkor is hiányzol, ha csak a mosdóba mész ki ölelkezésük.

Meg még vagy húszféle, de egyszerűen nincs idegzetem felidézni mindet. A lényeg, hogy mindegyik ugyanolyan… ugyanolyan undorítóan giccses.

Végül a csók, de hogy trendi maradjak: smárolás. De lehet azt egyáltalán smárolásnak nevezni?

Elmúltam már tíz, sőt húszéves is, így nem vagyok biztos abban, hogy még mindig így hívják. Nem állítom, hogy hatalmas csókkirály lennék – szeretem máshol megragadni a lényeget, ha nem muszáj, nekem nem hiányzik a felesleges maszatolás –, de annyit még én is tudok, hogy eme helyzetben a nyelvek általában mozognak.

Nos, két csoporttársam – Anne és Christine – szerint az ő nyelveik nem mozognak.

– És az olyan nagy probléma? – kérdezte tőlem Sue, miközben rám nézett a fent említett szépséges szemeivel.

– Micsoda? – néztem rá sokkos állapotban. Azt gondoltam, olvas az agyamban.

– Hát, hogy nem mozog a nyelvük – mondta természetes egyszerűséggel.

– Te most olvasol a gondolataimban? – kérdeztem tőle, még mindig teljesen lesokkolva.

– Miért? – ekkor már ő is kicsit furán nézett.

– Hát, mert pontosan erre gondoltam.

– És valószínűleg kicsit hangosan gondoltad – jelentette ki, és éreztem egy kis pirítást a hangjában.

– Jaj, bocs. Csak, tudod, ez az egész… Teljesen meg vagyok zavarodva ettől az… ettől az egésztől – úgy gondoltam, ebből már sehogy nem jövök ki. Legközelebb meghagyom magamnak a gondolataimat és nem zúdítom életem nőjére.

– Hagyd az egészet! Csinálj magadnak egy jó erős kávét, dőlj le az ágyra, majd én megmutatom, hogy milyen az igazi szerelem – felállt, és a fenekén megcsillant a halvány januári napfény, amit én annyira szeretek. (Mármint a fenekét és a januári napfényt is. A kettő együtt pedig maga a tökéletesség.) Akkor pedig egyenesen áldottam az eget a természet ezen csodájáért. (Újfent tisztázom magam: a fenékért és a napfényért is, így együtt.)

Abban a pillanatban kedvem támadt volna letépni róla a szoknyát, és csinálni azt, amit ilyenkor szokás… De inkább maradtam az udvarias vonalnál, az valahogy jobban áll nekem.

– A kávé, az ágy és a szerelem jöhet. Viszont nem hagyom szó nélkül a dolgot – egyszerre megjelentek fejemben az ördögi gondolatok. – Nem szeretek borúlátó lenni, de azt most megmondom neked, hogy ennek a kapcsolatnak nagyon durva, nagyon rossz vége lesz – szögeztem le, közben dobbantottam, majd karba tettem a kezem.

– Hát jó, ha te így gondolod… – mondta a drága Susan, miközben kivonult a szobából azokon a káprázatosan gyönyörű lábain.

„Az ember él egy ember mellett, s nem tud róla sokáig semmit. Egy napon megérzi, hogy nincs már hozzá semmi köze.” (Márai Sándor)

Régóta együtt voltak, de már legalább másfél éve szakítottak. Mindegy, azért leírom a történetüket, szerintem megéri. Azok alapján, amiket elmeséltek, egy elég erős tizennyolcas karikás film lehetett a kapcsolatuk, már ha lehet annak nevezni a dolgot.

Mármint kapcsolatnak. Na, szóval…

Utálták a Valentin-napot.

Vagyis, pontosítanék: csak a nyálas, plüssmacis, Milka-desszertes részét utálták. Az esti, romantikus vacsorát is. Viszont, ami utána jött, a hajnalig tartó szex, orrvérzésig, na azt imádták.

Legalábbis, ők úgy csinálták.

Mások lehet, hogy már a második menet után képesek voltak bealudni és utána egy hétig nem állt fel a műszer, de ők bírták, volt hogy délig is.

Mások ezt undorítónak találnák, de én már megszoktam, hogy ilyeneket hallok. Mondjuk, az ő dolgaik néha még engem is megleptek…

Állítólag még a középsuli vége felé kezdődött köztük minden.

Osztálytársak voltak, négy éven keresztül és valamikor a ballagás előtt, az utolsó hetek lázas izgalmai közepette alakultak ki a dolgok.

Minderről mit sem sejtettem, pedig én is velük jártam egy osztályba. (Most meg egy csoportba járunk az egyetemen.)

A srác – nevezzük csak Roynak, amúgy tényleg ez a neve – nagyon nagymenőnek képzelte magát, pedig… hát, egyenesen kimondom, kicsit sem volt az, s a végzést követő nyáron sem sikerült kikupálódnia.

Álláspontom öröktől fogva a következő: attól, hogy a hetvenkilós arany fukszok ott lógnak a nyakadban, a csuklódon, meg a… szóval az, hogy tele vagy smukkal, még nem jelenti azt, hogy menő vagy. Lehet, hogy évekkel ezelőtt apád vette őket a lengyel piacon, te meg megtaláltad anyádék titkos fiókjában, ahol régen a gumikat is tartották! Legalábbis Royról ezt teljes mértékben el tudom képzelni, főleg miután a szalagavató bál utáni banketten megismertem a családját.

Ó, régi szép, nevetséges idők…

Nem ismerek még egy akkora szoknyavadászt, mint Roy Warner.

Éppen ezért is volt oly kedves céltáblám éveken keresztül, tudniillik – annak ellenére, hogy én is botlottam néhányszor – hivatalból üldözöm a céltalan lepedőakrobatikát. Arra pedig a mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy neki miért jó az, ha rendszeresen más és más nőkkel tölti az éjszakáit.

Egy kicsit olyan, mint Barney Stinson az Így jártam anyátokkal című sorozatban, csakhogy az fikció, Roy haverom pedig sajnos túlságosan is komolyan csinálta – és csinálja is – mindazt, amit kitalált öltönyös kortársa. Az egyetlen dolog, amin csodálkozom, hogy még egyszer sem került a nemibetegek klinikájára, bár állítása szerint álmodta már azt, hogy AIDS-es.

Ez talán fémjelez valamit.

A csaj – Diana – pedig szöges ellentéte volt Roynak.

Bár bukott a „menő” srácokra, azért eléggé mértéktartó volt. Jól tanult, összeszedett, rendes, kedves lány volt – ez a kombináció meglehetősen ritka manapság –, nem utolsó sorban pedig a jobb fajtából való, vagyis pórias nyelvre lefordítva elég szép teremtés volt.

Képzeljen el mindenki egy alacsony, kisportolt testű, formás keblű és fenekű csajt vállaira omló barna haj kíséretében káprázatos arccal – és olyan igazi modelltekintettel, amiért a fotósok ölni tudnának –, hosszú combok és szépséges lábak társaságában. Érdekes módon a srácok annyira nem döglöttek érte, pedig a külsejével egy egész focicsapatot elfogyaszthatott volna már.

Annak ellenére, hogy nem volt egy okostojás, kiváló érzéke volt – és van is – az idegen nyelvekhez, legyen szó akár németről, olaszról, vagy spanyolról. A gimiben ő volt az egyetlen közülünk, aki levizsgázott mind németből, mind spanyolból is, míg mi többiek bemutatkozni is alig tudtunk az említett nyelveken.

Emellett évek óta táncol sport-, illetve versenyszerűen, szóval a gazellaszerű mozgással és szemet gyönyörködtető, elképesztő hajlékonysággal sincs problémája.

A rengeteg sztori elhangzása után nem is tudom már, melyikük kezdte az egészet, de valószínűleg Roy volt. Sőt, biztos hogy ő nyomult Dianára, másképp nehezen tudom elképzelni a dolgot.

Lehet, hogy kicsit unalmas ez a boncolgatás, de sajnos szükség van rá, azért, hogy eljussunk a végkifejletig.

Szóval, Diana és Roy alig négy hónapig jártak.

Jártak? Ezt most komolyan leírtam?

Járásnak általában azt szoktuk nevezni, amikor a szerelmesek néha összejönnek, sétálgatnak kézen fogva, elcsattan egy-két csók, és napestig chatelnek. (Utóbbi sajnos elég nagy divat volt akkoriban és még mindig megállíthatatlan. Jó, én is csináltam párszor, de inkább az élőszó híve vagyok.)

Nos, ők legfeljebb egy-két hétig csinálták ezeket, utána rögtön beleugrottak a mély vízbe, és nekiálltak, szóval… elkezdtek szeretkezni.

Nem tudom, mire volt jó, naponta – elmondásuk szerint – órákon át csak kefélni és kefélni, de hát ha ők ezt szerették, és jól esett, hát istenem!

Bár, ahogy utólag Diana mesélte, nem volt valami eget rengető Roy teljesítménye. Úgy tűnik, nem csak a suliban muzsikál(t) rosszul. Most már mindent értek, gondoltam magamban, mikor először hallottam a történeteket.

Aztán ezek az arcok valamiért nem voltak a természetesség hívei.

Mindig szerettek kicsit elszakadni a hétköznapok zajától, és nem túl szokványos dolgokat művelni. És ez alatt azt értem, hogy szado-mazo cuccokkal, cuccokban kényeztették egymást, nem is keveset, nem is ritkán. Akár análisan, akár orálisan, akár a hagyományos módon, sőt ezeken felül még vagy ezeregy módszert ismertek a teljes kielégülésre.

Na jó, inkább nem nagyon részletezném, mert még a végén én érezném magam rosszul. Róluk, egyelőre ennyit. Így is több szennyesüket teregettem ki, mint kellett volna.

„Sokan összekeverik a rajongást a szerelemmel, és amikor elmúlik a varázs, egyszerűen azt mondják, tévedtek.” (Nicholas Sparks)

január 20. vasárnap

Este nyolc órakor érkeztem meg a bárba. Igaz, hogy csak pár percre van a lakástól, de elképzelhetetlenül borzalmas volt az odafelé vezető út. Nem csak a környék hajléktalanjai és a belőlük áradó aromák miatt, hanem azért is, mert nagyon sok minden járt a fejemben: elsőként a legfontosabb, Susan.

Gondolom, ezt nem is nagyon kell magyarázni. Negyvenegy éves, komoly, két diplomás tanárnő létére ma is olyan szerelmes vagyok belé, mint két hónapja, fél éve, egy éve, két éve… szóval, mint mindig, mióta együtt vagyunk.

Aztán bevillant az a két mézzel folyó képződmény (egyébként Matthew és Melissa, ha még nem hangzott volna el), egyszerűen hihetetlenek!

Végül pedig legjobb haverom, Chris, aki azzal hívott fel, hogy valami fontos és halaszthatatlan dologról lenne szó, úgyhogy minél előbb ugorjak le a bárba.

Én a szokásos „Faszom!” felkiáltással nyugtáztam kérését, de eleget tettem neki, ugyanis borzasztóan kíváncsi vagyok a legújabb hülyeségére. Érdekelt, hogy eddigi ökörségei között hol foglal helyet a legújabb. Gondolatban a kenőccsel bekent háttal megyek ki ásni negyven fokos hőségben és az éjszakai horgászat apámmal mínusz húszban közé tettem be, jó előre.

Szóval ott tartottam, hogy megérkeztem.

Chris már ott ült a pultnál, előtte egy üveg sör.

Nekem bezzeg nem kért, morogtam félhangosan.

Mindegy, ettől azért még mindig vidáman mentem oda hozzá és széles mosollyal köszöntöttem.

– Szevasz! – szólt, majd az ilyenkor szokásos kézfogás után rögtön rátértem a tárgyra.

– Miért hívtál? Ha nem haragszol, nagyon rosszkor szóltál. Éppen akcióban voltunk Susannel.

– Nem érdekelnek az undorító dolgaitok – mondta. – Az a helyzet, hogy szerelmes vagyok! – kijelentése méltóságteljes volt, én meg alig hittem a fülemnek.

Ő? Szerelmes? Na jó, ez csak valami poén lehet, tuti hogy szórakozik velem!

Hol van ez az ásáshoz meg a horgászáshoz képest?

Nos, semmiképpen nem közöttük, pedig akárhogy is néztem, a mínusz húsz és a plusz negyven között elég sok hely van, de ezt akkor sem tudtam belőni.

– Te? Szerelmes? És ugyan kibe, az egeredbe? A billentyűzetedbe? – próbáltam viccelődni, de arca végig komoly maradt, így kezdtem azt gondolni, nem csak a bolondját járatja velem. – Úristen, te tényleg komolyan beszélsz!

– Persze hogy komolyan beszélek, már miért ne beszélnék komolyan?! A szerelemmel nem szabad viccelni. Vagy nem te szoktad ezt mondani?

– Úristen, ezt tényleg én szoktam mondani! – döbbentem meg, majd leesett, hogy a saját fegyveremet fordítja ellenem. – Ez nem ér, én sem szoktam neked visszavágni azokkal, amiket mondasz.

– Ez igaz, de akkor is hidd el, hogy szerelmes vagyok. Teljesen komolyan – próbált győzködni, és nekem már akkor kedvem lett volna távozni, de a közelgő sör gondolata ott tartott.

–  Na, és ki rabolta el a szívedet, ha szabad megkérdezni és megtudni? – kérdeztem gúnyos hangsúllyal, de úgy tűnik hogy a vicceskedés most – sőt nekem soha, de soha semmilyen körülmények között – nem jött be.

– Anne az! – mondta egy kicsit már kedvetlenebbül.

Érezni lehetett a hangján, hogy tudja, soha nem lehet olyan csaja, mint Anne. (Rövid leírása: szőke haj, formás keblek, gazellatest, tökéletes fenék, hosszú lábak. Igazi sportoló alkat, egy jobb világban pedig simán lehetne modell is.)

–  Na ne viccelj, ez komoly? És ő már tudja?

– Marha! Persze, hogy nem! És nem is akarom, hogy megtudja! Éppen elég, hogy rengetegen utálnak csak azért, mert kicsit túlsúlyos és az átlagnál okosabb vagyok. Ha ez kiderülne, én tuti, hogy inkább kinyírnám magam! – hangzott el 110 kilós barátom szájából.

Amit mondott, az egy kicsit elgondolkodtatott.

Először is biztos vagyok benne, hogy soha, de soha, semmilyen körülmények között nem lehet az övé Anne, soha nem lehet olyan kaliberű csaja (legfeljebb nagyságrendekkel rosszabb), mint Anne és végül: basszus, nekem ott van Susan!

– El akarom mondani neki, csak nem tudom, hogyan – vonta le egykedvűen a konklúziót.

Hihetetlen gondolat suhant át az agynak nevezett valamimen. Bár igazság szerint én, férfiként nem az agyammal szeretek és hát nem is mindig azzal szoktam gondolkodni.

Olyannal álltam elő, amilyet még nem hallott tőlem, és nem is fog, az viszont fix, hogy egy életen át emlegeti majd.

Ránéztem az előttem heverő söröspohárra, ami fantasztikus ötletet adott.

– Figyelj, ha megteszed, eskü hogy fizetek egy rekesz sört – szólaltam meg kis cinkossággal a hangomban.

– Oké, kezet rá! – Chris már nyújtotta is a kezét, de még korainak éreztem.

– Komolyan? Figyelj, van rá még pár éved, kérlek, ne nagyon siesd el, mert most nincs túl sok pénzem. Majd ha az ősök küldenek valamit a számlára, talán lehet róla szó. Szerencsém van, hogy még időben összebútoroztam Susannel. Ha ő most nem lenne, akkor talán egy méretes seggfejnek érezném magamat. Hangsúlyozom, hogy talán.

Kár volt megszólalnom, Chris leragadt ott, hogy most nincs túl sok pénzem.

– Aha. És mi van, ha mondjuk, már ez év végén megcsinálom? – fordult hozzám a kérdéssel, nekem pedig kedvem lett volna ott helyben lelocsolni egy kanna benzinnel, felgyújtani, majd a hamvain táncolni.

Hogy képzeli? Nem elég az a kettő, lassan nézhetem a legjobb haveromat és a csoport egyik legszebb csaját is enyelegni? Ugyan már!

Erre ismét megjelentek fejemben az édes kis gonosz gondolatok.

– Az lehetetlen! – és ezt egyenesen beleordítottam az arcába.

Tervét lehetetlennek ítéltem, azt viszont lehetségesnek tartottam, hogy megsértettem, mert egy kósza kis könnycseppet láttam megcsillanni bal szemének sarkában.

– Már miért lenne lehetetlen? Még nem ismersz eléggé! – azt hitte, hogy javíthat a helyzetén, ha bedob valami király sztorit. Nos, az ötlet már születésekor elvetélt.

– Na, akkor lássuk miből élünk: szóval te menthetetlenül szerelmes vagy az egyik csoporttársunkba, aki nem mellesleg a sportkör vezetőjének az egyik lánya – jöttem elő szokásos, tudálékos stílusommal.

– Csak nevelt lánya, azt azért tegyük hozzá! – próbált szépíteni, de magamban úgy gondoltam: sajnálom tesó, ebből már nem jössz ki, de nem ám!

Átvettem a szót.

– Hidd el, nem javít a helyzeteden, legalábbis nem sokat. Mindegy, szóval neked tisztára bejön a csaj, már eleged van a fappolásból… – próbáltam rezzenéstelen arccal kimondani a fappolást, és sikerült is, bár egy cinkos kis félmosolyt nem tudtam kihagyni.

– Hé! Nem szoktam fappolni! Azt csak a lúzerek csinálják – vágott vissza, de már megint az járt a fejemben, hogy ebből nem fogja magát kimenteni.

– Na jó, akkor legyen elég annyi, hogy még az életedet is kockára tennéd a csajért.

– Ez így van.

– És ezzel semmi probléma nincs – mondtam, ő pedig már fogta is a kabátját, abban a hitben, hogy ha hazaér, akkor majd ráránthat egy jó nagyot.

De hát, nem. Ennyivel még nem engedtem el, tovább idegesítettem egy kicsit.

– Ja, bocs, lenne itt valami – szóltam rá, mielőtt még elhagyhatta volna a bárt.

– Igen? – fordult vissza, mindenféle ideges arckifejezés nélkül, mintha kicserélték volna.

– A csaj a csoporttársunk, valamint a sportkör vezetőjének egyik nevelt lánya! Ergo, jön az örök szabály, jól tudod, hogy házinyúlra nem lövünk! – mondtam neki úgy, mint ha azt hittem volna, tudja, mire akarok kilyukadni, de sajnos ezt bebuktam. Sam kontra élet: 0:1…

– Ne gyere már nekem az idétlen közhelyeiddel! Arra lövök, akire akarok! – itt már egy kicsit pirosra, majd lilára színeződött az arca, én pedig azt gondoltam, amit beszélgetésünk kezdete óta mindig: már megint egy szorult helyzet.

Elég volt ránéznem az ebből már pedig nem jössz ki tekintetemmel, rögtön kapcsolt.

– Ja, nem úgy! – reagált, de már túl késő volt.

– Persze, te soha nem úgy érted! Hogy is volt azzal a lófasszal? – próbáltam kontrázni, reméltem, rendesen kikészíthetem.

– Semmi, hagyjuk, az még régebben volt – mondta az óráját nézegetve, gondolom elszégyellte magát. Hát, nem csodálom.

Újabb örök szabály, hogy ami a tesiöltöző falai között elhangzott, az bármikor kikerülhet onnan. A pár négyzetméter legfeljebb a szagokat tartja bent, a fergeteges sztorikat aligha.

– Na, akkor lépek, Susan még meg akart valamit dumálni mielőtt elindultam, csak éppen elfelejtette. Nem csoda, éppen arra koncentráltam, hogy örüljön… Még szerencse, hogy ezúttal gyorsan végeztünk, különben most nem jöttem volna! – köszöntem el tőle, bár szerintem oda se bagózott, mivel nem nagyon köszönt vissza.

„A leghatékonyabban úgy lehet megtenni valamit, ha megtesszük.” (Amelia Erhart)

Hazafelé sétálgatva csak két dolog jár a fejemben.

Először is az én – már bocsánat, de ez az igazság – lúzer haverom, aki azt hiszi, hogy majd az övé lesz az egyik legjobb csaj a csoportból.

Másodszor pedig az én Susanem, aki valószínűleg halálra unja magát nélkülem, vagy pedig éppen felkészíti magát a következő menetre. Esetleg arra, amelyiket nem tudtunk rendesen befejezni? Teljesen mindegy, nem szeretek félmunkát végezni, úgyhogy mindenképpen számítottam valami késő esti élvezetre.

Este kilencre értem haza.

Kicsit már fáradt voltam, így eltartott vagy öt percig, amíg beletaláltam a kulcslyukba.

De miért volt zárva az ajtó?

Nem rabolják el szerelmemet, ha pedig igen, bármekkora összegű váltságdíjat hajlandó lennék kifizetni érte. Kérdés, mikorra kaparnám össze, de kifizetném!

Szerencsére jutott rá egy kis idő, hogy bosszankodjak, de nem volt semmi értelme. Ami bent várt, minden fejem körül sompolygó ködöt eloszlatott.

Amint kinyitottam az ajtót, ott állt a nagy ’I’ betűs Istennő, a maga teljes valójában: gyönyörű, hosszú barna haj, ragyogó zöld szemek, vastagon kihúzott, piros ajkak, hajszálvékony, fekete csipkeruha, piros harisnya és fekete magas sarkú.

A kezem ügyébe kerülő összes cuccot egy pillanat alatt letéptem magamról, majd róla is… gyönyörű volt ruhában, de ruha nélkül még gyönyörűbb.

Minden, amit a benarkózott, tudatmódosítókon élő, ilyen meg olyan dalszerzők/szövegírók/énekesek és egyéb, a pórnépből megélni próbálók kitalálnak/leírnak/elénekelnek, az mind csak szimpla mese!

Az igazi élmény nem akkor tör rád, ha meghallgatod xy előadó zs kategóriás sikerszámát, amiben a legjobb szexélményét meséli el, hanem amikor átéled. Annál nincs jobb!

(nyitókép: ezen weboldalról orvul eltulajdonított fotó)

(folytatás hétfőn)