(Eseménytelen, teljesen átlagos napjaink szépen folydogálnak a maguk kis medrében, ami kimondottan fura, de hát néha kell egy kis lazítás is az embernek, nem csak az állandó akciózgatás.)

„Ha még élne, forogna a sírjában.” (internetszáj)

Másnap reggel hatalmas nevetésekre érkeztem meg az előadóba. Kíváncsian léptem oda a szórakozó társasághoz, akik éppen Miss Flower Facebook-profilját nézegették. Éppen előző este töltött fel egy új képet, amin a hapsijával pózol.

– Helló, Sam! Ezt figyeld! – mutatta a fotót Steve. – Mondtam, hogy mekkora gyász ez az ember…

– És igazad is volt – erősítettem meg. – Oké, Miss Flower sem éppen egy szupermodell, de azért ennél jobbat érdemelne.

Ekkor Roy kapcsolódott be a diskurzusba.

– Az lehet, hogy nem egy szupermodell, de diót lehetne törni a seggén.

– Ne gyere nekem ezzel a dumával! – mondtam.

– Pedig lehet. Kérsz? – nyújtott felém egy marék diót a zsebéből. Elképzelni sem tudom, valójában milyen alkalomra tartogatta ott.

Inkább nem mondtam semmit.

Vidáman odavágtattam a helyemre, mellettem Chris és Lillian falták egymást – úgy látszik, náluk is rendeződtek a dolgok. Valami rejtélyes okból kifolyólag Ted és Melissa pedig még mindig együtt voltak, pedig három hónapnál egyikünk sem jósolt nekik többet… Lassan egy éve lesz, hogy összejöttek, basszus! Még jó, hogy nem pénzben fogadtunk, mert tetemes összegeket buktunk volna, abban biztos vagyok.

A napok az egyetemen egyébként soha nem telnek unalmasan, főleg, hogy Anne minden egyes alkalommal megsüketít, mikor belép az előadóba, tudniillik, olyan hangosan köszön – annak ellenére, hogy ezen cselekedetének semmilyen létjogosultsága nincs – hogy egy szombat esti koncert dobhártyaszaggatása hozzá, sőt továbbmegyek, az ultrahanghoz képest is édes kis suttogás. Azt pedig nem tudom, hogy az agynak nevezett része mekkora méretű, de nem képes felfogni vele, hogy nekünk nincs szükségünk minderre.

Ezt az apróságot leszámítva amúgy minden remekül ment, még annak ellenére is, hogy az év hátralévő részében kénytelenek voltunk elviselni „Emel” – mondhatni – diktatórikus módszereit.

Egy dolgot jegyezz meg, már megint: ha valamikor iskola közelébe kerülsz, ne adj’ Isten, még mindig suliba jársz, nincs annál rosszabb, mint a nagy henyélések közben egy olyan tanár, aki akar is tanítani.

Egyébként még a srácoknak is feltűnt, hogy valami nincs rendben köztem és „Emel” között, mivel már nem lógtunk állandóan egymáson.

Az egyik szünetben Roy fordult oda hozzám.

– Te, most akkor mi van veled meg ezzel a törökkel? Nem úgy volt, hogy menthetetlenül szerelmes vagy belé, vagy valami? Nem mintha érdekelne, csak gondoltam megkérdezem.

Nem igazán akartam neki örömet szerezni azzal, hogy szakítottunk – már ha azt szakításnak lehet nevezni –, viszont látni akartam Chris arcát, amikor elmondom Roynak, hogy újra együtt vagyunk Susannel, úgyhogy röviden vázoltam neki a helyzetet.

– Figyelj, de nagyon jól, mert csak egyszer mondom el és röviden: kiderült, hogy ő nem is annyira török, mint amilyennek tűnik. Sőt, egyáltalán nem az. Ezt az egész marhaságot csak a húgom találta ki, hogy bebizonyítsa: könnyen szerelembe esem. Ez mondjuk igaz is. Szóval, amikor kiderült, hogy nem az, akinek mondja magát, szétmentünk. Aztán nagyon magam alatt voltam és egyszer csak egy kávézóban összefutottam Susannel. Ő a csávóját dobta ki, mert folyton kínozta. Azt hiszem a végét már magadtól is kitalálod… újra összejöttünk.

Roy értetlenül nézett rám. Kellett neki pár perc, de végre megszólalt.

– Várjunk csak, neked van egy húgod?

– Igen, de… várj, neked most komolyan ennyi jött le az egészből?

– Igazság szerint ott leragadtam. Több, mint öt éve vagyunk haverok, de még egy szóval sem mondtad, hogy van egy húgod – vágta fejemhez vádlón.

– Pedig van, ráadásul már gyereke is született, mégpedig Tylertől. Emlékszel Tylerre, nem?

– Várj… – pörgette a mappákat fejében. – Arra a srácra gondolsz, akit úgy hívtunk, hogy „A Hegy”?

– Pontosan – válaszoltam. – Fogalmam sincs, hogy jöttek össze, de úgy tűnik, passzolnak meg minden és hát összehoztak egy gyereket, szóval nemcsak a kémia működhet közöttük, ha érted, mire gondolok.

Roy újfent furcsa fejet vágott.

– Hú, ez túl sok információ volt így egyszerre!

„De a tortúra nem az, hogy a magányt növeled. A tortúra az, hogy a fájdalmat osztod, idomítod, rendezed. Tudják a maiak, hogy az nem az ütés fáj igazán, hanem ami utána van? Lesz. Az a legnagyobb fájdalom. A fájdalom is szó. Lepke.” (Darvasi László)

február 7. péntek

Miss Flower az ebédszünetben a tanári folyosón ült és éppen „Emel”, azaz Jessica vállán sírta ki bánatát. Vajon a szemtelenül fiatal és egyébként még mindig vonzó, bár csak számomra kimondottan „soknak” tekinthető tanárnőnk tudja, hogy nem egy más nemzetiségűvel beszélget? Remélem nem, mert ha esetleg tőlem kéne megtudnia, hatalmasat nevetnék…

Mindenesetre fura, hogy mostanában egyre többet gondolok Heatherre, vagyis Miss Flowerre. Ami köztünk volt, mintha meg sem történt volna, és tény, hogy bizony tettünk olyan dolgokat, amiket egyes srácok csak ámítanak, titkon újra beálltam az epekedők közé. Persze újfent ott volt nekem Susan és Jessica is okozott csodás perceket korábban, ám abban a nőben volt valami megfoghatatlan. Itt elsősorban nem a méretes hátsófelére és az annál is hatalmasabb egójára gondolok, hanem a titokzatosságára.

Pár hétig együtt nyomultam vele, igaz, szigorúan titkosan, viszont a titkát nem sikerült megfejtenem. Miért jön be ennyire a srácoknak? Mi annyira vonzó benne? És végül: miért tetszett meg annyira, hogy teljesen elvesztettem a fejemet?

Viszonylag eszes srácnak képzelem magamat, de egyik kérdést sem tudtam megválaszolni. Ez olyan, mint hogy miért léptem féle annak idején Dawnnal. Meg Eve Mendozával. Meg tudja az ég, hogy még kivel, egy idő után az ember már nem tartja számon a skalpjait. Úristen, nekem sürgősen szükségem lenne egy pszichiátriai kezelésre! Kapcsolatunk fennállása alatt eddig – hiába próbálok utánaszámolni, nem sikerül – fene tudja már, hány nővel csaltam meg azt, aki elméletileg életem nagy szerelme és újra a menyasszonyom, ráadásul az egyik miatt még el is hagytam. Mi van velem?

Vele – mármint Heatherrel – kapcsolatban sem tudtam, mi volt az, ami rabul ejtett benne. Na, jó, talán a hatalmas feneke, amibe alaposan bele tudtam feledkezni, viszont a stílusa egy idő után az agyamra ment már. Mondjuk a dugás attól még isteni volt, na.

– Mi a helyzet Sam, csak nem eszmét futtatsz? – ez a kérdés Miss Flower szájából hangzott el. Ekkor realizáltam, hogy még mindig a tanári folyosón állok, s ezzel együtt az is eszembe jutott, hogy egyáltalán mit keresek ott?

– Jaj, elnézést… csak eszembe jutott valami és már el is felejtettem, mit akartam. Megesik, hiszen én is öregszem – próbáltam kivágni magam. – Ha eszembe jut, tüstént visszajövök, most viszont tépek ebédelni. Mondjuk, este vacsorázni viszem a páromat, de addig még elég sok idő van és még semmit nem ettem ma.

A hirtelen rázúduló információtengertől Miss Flower nem tudott mit kezdeni magával, én egy pillanat alatt váltam köddé, ők pedig folytatták a beszélgetést. Nos, egészségükre!

„A fájdalom hatására meggyőzzük magunkat, hogy ha nem nyílunk meg, és nem szeretünk újra, nem adunk esélyt az újabb sérülésre.” (Charles Martin)

február 8. szombat

Az újbóli összejövetelünk óta először vittem vacsorázni Susant tegnap este. Mindketten megállapodtunk abban, hogy ennyi igazán jár attól a bizonyos Élettől, ha már egyszer romantikus filmek íróit meghazudtoló ügyességgel sodort össze minket.

Természetesen a régi, jól bejáratott helyünkre mentünk, ahol az örök kedvenc leves – főétel – desszert kombónk segítségével dőzsölhettünk egy felejthetetlent, habár a köztes beszélgetéseink témái nem voltak éppenséggel szívderítőek.

– Tudod, mindenkinek van valami sötét titka… egy olyan dolog, amit nem akar elmondani senkinek, mert fél, hogy ha kiderül, akkor mindenki megtudja és a társadalom esetleg kiveti magából. Én – példának okáért – húszévesen egy plüss mosómedvével aludtam, mert támaszt nyújtott nekem, miután kidobott az első pasim. Ugye mennyire cinkes? És ezt csak neked mondtam el, esküdj meg, hogy nem adod tovább! – így Susan.

– Megesküszöm, drágám, de nem választhattunk volna valami kellemesebb témát?

– Bocsi, csak, tudod ma ilyenekről beszélgettünk az osztályommal. Olyan fura, hogy néha tudok nekik rendes osztályfőnöki órát is tartani, nem csak az állandó fejmosás meg adminisztráció…

– És a suliról sem akarok hallani – mondtam. – Bocs, de ez így nem faja. Végre elhozlak vacsizni, és erre ezt kapom.

Ironikusan, huncut mosollyal mondtam mindezt, Susan azonban megsértődött, de aztán rövidesen levágta a szituációt.

– Akkor javasolnék egy témát: meséld el szépen, a lehető legapróbb részletekig, hogy mi történt közted és az Álomnőd között. Semmit ne hagyj ki, és amennyiben nem fáj túlságosan, kíváncsi lennék, miért lett vége.

Annak ellenére, hogy ez sem nevezhető éppenséggel örömteli topiknak, ideje volt már tiszta vizet önteni a pohárba, úgyhogy készséggel mentem bele a dologba. Mertem is volna másképp tenni, nem igaz?

* * *

Mindent elmondtam tehát neki, a lehető legapróbb részletekig. Belefoglaltam a történetbe azt, hogy Emel tulajdonképpen Jessica, Törökországhoz nem túl sok köze van – leszámítva az elvégzett egyetemi szakát –, mindennek tetejében pedig hogy a lányt mindvégig a húgom mozgatta bábként.

– Elhiszed ezt? Azért, hogy bebizonyítsa, könnyen szerelembe esem.

Susan együttérzően pillantott rám, mikor nagy nehezen felfogta, mi is történt tulajdonképpen.

– A húgodról én bármit el tudok képzelni, főleg ezek után, hogy aztán a hirtelen jött terhességét már ne is említsem. Apropó, jól van a gyerek?

– Nem nagyon terelődött rá a szó, tudod, volt fontosabb, amikor lelepleződött.

– Megértem. Gondolom, ezek után szóba sem akarsz állni vele.

Eltalálta. Igaz, a szüleink előtt nem nagyon akartam besározni Patet, de hogy ezentúl nem fogom a társaságát keresni a családi összejövetelek során, abban biztos lehet.

Meg kell hagyni, remekül sikerült ez a kis vacsink Susannel. Végre – legalábbis egy idő után – el tudtuk felejteni a vállainkat nyomó terheket, sulitól kezdve elhibázott döntéseken át továbbiakban nem kívánatos rokonságig, ettünk egy jót, majd szexeltünk egy hatalmasat, miközben a kedvenc zenéink szóltak.

Mi szép, ha nem ez?

(nyitókép)

befejezés csütörtökön

[1] internetszáj

[2] Darvasi László

[3] Charles Martin