(Álom, valóság, vagy mindkettő? Esetleg egyik sem? Másnap az egyetemen. De hol van az újdonsült szerelmespár? Roy halhatatlan akar lenni, de nincs tisztában vele, milyen áron. Felvázolom Susannel közös történetemet, máskülönben semmi extra. Ez egy ilyen nap.)
Matthew még mindig álmodott.
Egyáltalán nem volt tudatánál, valami olyan kerítette hatalmába, amit még soha nem érzett. Ha tudat alatt is, de biztos volt benne: ő és Melissa nem egymásnak teremtettek.
Csupán pillanatok teltek el, de óráknak tűntek. Végre kijutott a lakásból. Vett egy nagy levegőt, majd elrohant olyan messze, amilyen messze csak bírt. Levegőt is alig bírt venni, de sikerült neki.
Elég messze került a démontól, remélte, hogy nem találja meg. De mi lesz, ha elszabadul és keresni kezdi? – gondolta magában. – Hogyan lehetne ártalmatlanná tenni? Sőt, hogy történhetett ilyen? Egy ártalmatlan kis szexuális mókából ekkora probléma lett, amit talán soha, de soha nem sikerül helyre hozni. Ráadásul elvesztette élete szerelmét, akivel még csak két hete jártak.
Elképzelte a lányt, mielőtt átváltozott. Gyönyörű haját, ragyogó szemeit, a csillogó arcát, formás fenekét és gyönyörű lábait, még mielőtt teljesen eltorzultak volna… Azt a látványt semmiért el nem adta volna, még mindig szívében él. Nem tudta, mi lesz a sorsa.
Ha ez a szörnyeteg elszabadul, elpusztít egy egész várost, sőt… Igaz, hogy a szerelem határtalan, de ennyire? Fedezékbe kellett helyeznie magát.
Elindult szüleihez, ők mindig átsegítették a nehéz dolgokon. Ha elmondja nekik, hogy barátnője olyan lett, akár egy filmbeli szörnyeteg, talán kinevetik, de az is lehet, hogy rögtön hisznek neki.
Meglátjuk… – gondolta.
Hirtelen megremegett alatta a föld. Nem, az nem lehet… még nem, még ne! De nem. Csupán az ő képzelete volt, ami ilyen csúnyán átverte. Megcsörrent a telefonja, a kijelzőn a Melissa név bukkant fel.
Ezt mégis hogyan?
Megfontolás nélkül felvette, kíváncsi volt a hatásra.
– Merre vagy? Miért nem vagy itt? – a hang Melissáé volt, vékony és elcsukló.
– Te merre vagy? Minden rendben van? Beszélj! Az Isten szerelmére mi történt veled?! – ordított a telefonba Matthew idegesen.
– Gyere haza, nem bírom ki nélküled!
– Azonnal megyek!
Matthew pedig elindult, szívében élt Melissa gyönyörű képe. Amikor megérkezett és belépett az ajtón, Melissa olyan volt, mint fénykorában, néhány perce. Nem az a borzasztó bestia, aki majdnem felfalta saját szerelmét, hanem a gyönyörű, törékeny istennő.
Erre nincsen magyarázat… – gondolta Matthew és elájult.
Ami pedig ezután következett, maga a rémálom volt Melissa számára.
Hirtelen megcsörrent az ébresztőóra.
Matthew csatakosan vágódott ki az ágyból. A telefonján már vagy hetvenhat nem fogadott hívás és legalább ugyanennyi olvasatlan üzenet várta Melissától.
Mintha az álom hirtelen valósággá vált volna.
„Nagy haragjaink folyóját kis sérelmeink patakjai táplálják.” (Moldova György)
január 29. kedd
Az egyetem komor, robosztus, négyszögletű épület. Ódon falai már nagyon sok mindent láttak és hallottak, a legtöbb dolgot szívesen le is tagadnák.
Őszintén szólva rühellem az egyetemet. Mármint nem az épületet, hanem a bejárást, nem is értem, miért kell ez nekem.
Hülye voltam, hogy középsuli után nem mentem el rögtön melózni, mint az őseim annak idején. Most lenne egy király munkahelyem, biztos fizetésem és a meglévőnél is jobb életem. Azt viszont nem mondom, hogy mással, mivel Susanen kívül egyetlen nővel sem tudnám elképzelni az életemet.
Nem, még akkor sem, ha volt egy pár kalandom a gimi előtt és alatt is.
De hogy ne kalandozzak el annyira, visszatérek az egyetemre.
Az első emeleten van az előadóterem, ahol a mai első két módszertan óránk volt esedékes, én pedig már a folyosón hallottam a nyüzsgést, amiről tudtam, csak és kizárólag az én egykori gimis osztálytársaim feléből, valamint jó néhány új arcból összeverődött csoportom szolgáltathatja. Hihetetlen, de vannak olyan esetek, mikor a 21-22 évesek is képesek úgy viselkedni, akár az óvodások, vagy a kisiskolások.
A dobálózásoktól, asztalokon való ugrálásoktól nem volt alkalmam túl sok mindent és mindenkit látni, de amint beléptem az előadóba, első dolgom volt végigmérni, kik jöttek el ma. Ott volt mindenki, aki számít – huszonnyolcból huszonkettő egész jó arány –, ám Matthew és Melissa nem turbékolt szokásos helyén.
Hirtelen Oliver bukkant fel a hátam mögött és jellegzetes mély hangján kérdezett.
– Nem láttad Melissáékat?
– Nem. De hogy őszinte legyek, egyáltalán nem hiányoznak – jelentettem ki. – Visszatérve kérdésedre, gondolom, megártott nekik a sok kufircolás.
– Biztos. Pedig tegnap még itt voltak. Te viszont nem voltál, mi történt? – kérdezte.
– Hétvégén ledöntött a lábamról valami gyors nyavalya, de most már jobban vagyok – nyugtattam meg, bár tudtam, hogy hazudok. Reméltem, nem lát át rajta.
– És a beadandód kész van? – kérdezte, mintha azt hinné, kamuzok. – Mert hogy az a hülye nő elfelejtette, azt hitte csak jövő hétre kell, így kaptunk egy hét haladékot. Szerencse, mert még neki se álltam – jelentette ki vidáman.
– Faszom! – kiáltottam fel. – Hát ezért írtam meg félálomban vasárnap este, arra számítva, hogy tudok jönni hétfőn?! – Még mindig kamuztam, de annyira jól, hogy már én is elhittem magamnak.
– Örülj neki, hogy legalább kész van – nyugtatott meg Oliver, majd visszaült a helyére.
Hirtelen Anne-t és Christine-t pillantottam meg, akik olyanok voltak, mint mindig. Sportos alkatú, magas lányok, természetes szőkésbarna vállig érő haj, csinos arc, szóval nem voltak kimondottan csúnya teremtések, sőt inkább kellemes volt rájuk nézni, már akinek.
Chris is ott volt, közvetlenül Anne mellett ült, aki még mit sem sejtett barátom – hadd ne mondjam inkább, hogy milyen – szándékáról. Ha jól láttam – mivel hallásomra nem igen hivatkozhattam –, akkor beszélgettek. De vajon miről? Sürgősen közbe kell lépnem, gondoltam.
Az járt a fejemben, ha akkor és ott felszedi, mi lesz azzal a beígért sörrel? Á, érdekli a francot a sör, mondjuk, jó lenne poénból is meginni egy rekesszel, de akkor is. Kizárt, hogy egy pillanat alatt bevágódjon nála.
Saját gondolataimba is belekeveredtem, amíg odaértem hozzájuk.
Hallottam, hogy nem lehet nagy a probléma, csak Melissáékról beszélgettek.
– Te sem tudsz semmit? – kérdezte rögtön Anne felém fordulva.
– Nem. Amúgy nem mintha érdekelne, de úgy tűnik, senki nincs igazán képben.
– Tegnap még semmi nem látszott rajtuk. Majd kicsattantak az örömtől, már rossz volt rájuk nézni – mondta Christine.
– Elhiszem. Egyszerűen borzasztóak együtt, annyi szent – vittem tovább a fonalat, bár inkább egy mosdóba mentem volna, kihányni mindent, ami bennem van. – De szerintem ezt most hagyjuk – zártam le a diskurzust.
Egyszer csak Roy lépett oda hozzám, s kezet fogtunk, ahogy ez szokás itt mifelénk.
– Szevasz, Főnök! – köszöntöttem becenevén.
(Hogy miért pont Főnök? Látszik rajta…)
– Szevasztok, Dianát nem láttátok?
– Nem. Miért? – kérdezte Chris.
– Á, csak… – hebegte, én pedig már tudtam, hogy miért is van nála egy szál vörös rózsa. Ezzel akarta meghódítani még Christine-t is annak idején a középiskolában, csak hát nagyon nem jött össze. Legyen elég annyi, hogy a rózsa végül Roy arcában végezte. Tüskékkel együtt, aztán az osztályterem végébe helyezett kukában landolt. Mármint a rózsa, nem pedig Roy. Bár kétségtelen, hogy azt is szívesen megnéztem volna.
És lássanak csodát, pont ekkor lépett be a nem sokkal korábban keresett lány.
Le sem kell írni, mennyire gyönyörű volt, Roynak majd kiestek a szemei. Ha ez esetleg meg is történt volna, tuti nem szedem fel őket, az száz meg ezer százalék.
A srác fogta magát és oda állt elé a rózsával, de Diana egy jól irányzott mozdulattal kikerülte. Nem volt hát hiába a táncos múlt, ami belétáplált néhány reflexet.
– Inkább ne is próbálkozz! – javasoltam neki. – Ami elromlott, azt nem lehet egykönnyen helyrehozni. Veszett fejsze nyele. Akarsz még egyéb közhelyeket?
– Kösz, nem – mondta, majd lehajtott fejjel baktatott helyére, de mintha még mondott volna valamit, amit úgy értettem, hogy „inkább leszek Kennedy.”
– Már ne is haragudj – kezdtem –, de azt mondtad, Kennedy akarsz lenni? Olyan Kennedy?
Felcsillant a szeme, úgy tűnt, sikerült egy pillanat alatt elfelejtenie minden rosszat.
– Igen – jelentette ki. – Utánanéztem a neten és száz rongyért bárki lehet Kennedy. Ha felveszem a csávó nevét, legalább annyira híres leszek, mint ő volt.
Nehéz szavakkal leírni, hogy néztem rá. Egyszerre volt benne rosszallás, undor, nevetés és még sok minden, amit akkor érzünk, ha valaki hülyeségeket mond nekünk.
Nos, tehát mindez úrrá lett rajtam, amikor Roy azt ecsetelte, hogy megváltoztatja nevét, mivel így kíván bevonulni a halhatatlanok nagy csarnokába. Sajnos ki kellett ábrándítanom.
– Azt ugye tudod, hogy nem véletlen a Kennedy-átok megnevezés? Nem halhatatlan, hanem nettó halott leszel, mire egyáltalán ember lehetne belőled… vagy te komolyan ezt akarod?
– Hát hogyne! – kiáltott fel elszántan. – Másképpen nem lehetek a történelem része. Pinabubusokról még nem írtak krónikákat.
– Ez mondjuk igaz. Bár ki tudja, lehet, hogy világszerte vannak gyerekeid, csak éppen fogalmad sincs róla, hogy kik azok. Vagy hogy egyáltalán léteznek-e, de azért érdemes résen lenned, amennyit szexeltél életedben…
Megütközve nézett rám. Valószínűleg megzavarta a rengeteg szó egymás után.
– Aha. Figyelj, én csak szerepelni akarok a hírekben, amiket mindenhol, mindenki olvashat, vagy mondjuk láthat és akkor kész a világhírnév – vázolta fel röviden célját a névváltoztatással. – Elég egy újságcikk, egy breaking news-pillanat, vagy egy szimpla gyászhír, miszerint Roy Kennedy huszonhat éves korában meghalt ebben és ebben, itt és itt, temetéséről később közölnek részleteket. Na, mit szólsz?
– Nem is tudom, öreg… ez olyan fura. Mindenesetre azért megkérdezem, hogy melyik Kennedy nyomdokaiba akarsz lépni?
– Természetesen az elnökébe, hát mit gondoltál?! – csapott ököllel a mellkasára, én pedig jobbnak láttam otthagyni, mielőtt még olyat mondok, amit megbánok.
„Amikor igazán szeretünk valakit, hálát adunk a szerencsének, amiért annyi ember között megismerhettük ezt az egyedi lényt. Maga a viszonzott érzelem is valóságos csodának tűnik.” (Anissa Castel)
Szóval Susan. Itt az idő, az alkalom, hogy röviden elmeséljem megismerkedésünk teljes és kapcsolatunk eddigi történetét.
Még csak első osztályos gimnazista, amolyan nyomorék kis gólya voltam – a szó legszorosabb értelmében annak éreztem magamat –, mikor ő már legalább egy-két éve a suliban tanított.
Már akkor is megmagyarázhatatlanul gyönyörűnek gondoltam, de különösebben nem figyeltem rá, gondolván azt, hogy nem egy tanárnővel akarom elveszteni a szüzességemet. Mellesleg az is megfordult a fejemben, hogy basszus, ez a nő egy világi ribanc lehet! (Persze soha ne ítélj elsőre, könyvet pedig a borítója alapján – ahogy a mondás tartja – pláne ne!) Akkor még tényleg így gondoltam, aztán egy év múlva már azon kaptam magamat, hogy egyre többet gondolok rá, arra, hogy milyen lehetne vele együtt… no, persze semmi perverzség, én képes vagyok szívből szeretni, főleg ha olyan nőről van szó, mint ő.
Ez még csak-csak elment, az viszont nem, hogy ehhez képest körülbelül egy héttel később, egy teljesen átlagos hétfői napon, mikor éppen, hogy csak egy Jó napot kívánok, Tanárnőt köszöntem neki, valami megérintett. Szívem hatalmasakat dobbant, lábaim megremegtek, kezeim nem különben. Szemeim csillogtak, arcomra hatalmas mosoly ült ki, basszus, ez valami más… eddig ilyen nem volt, ez szerelem?! – gondoltam, majd a nap hátralévő részében le sem lehetett törölni képemről a vigyort.
Hát igen, van ez így… totál beleszerettem.
És nem, ez nem olyan középiskolás szerelem volt, hogy ó, majd úgyis kinövöd, meg hogy nem is tetszik neked, valójában nem is vagy szerelmes meg hasonló kamuszövegek. Én természetesen soha nem hittem ezekben és próbáltam minél közelebb kerülni szerelmemhez.
Erre többször is alkalmam nyílt, és mivel nincsen rózsa tövis nélkül (ismét éljenek a közhelyek!), azaz én sem vagyok tévedhetetlen, párszor elbaltáztam a dolgokat, de a gyertyákból kirakott név az ablak alatt egy szimfonikus zenekarral és egy rakat vörös rózsával garantáltan nyerő!
Legalábbis nekem, nála bejött.
A szerelmes vers, a csoki és a plüssállat elsütése – a suliban – ezek szerint egyáltalán nem bejövős. Nála legalább is nem működött, és amikor már azt hittem, hogy soha a büdös életben nem fog velem többet szóba állni – pont a legnagyobb mélyponton –, egy nap azon kaptam magamat, hogy egy cetli volt a szekrényemre ragasztva.
Hogy mi állt benne? Életem legnagyobb álma: egy név, egy telefonszám, egy e-mail cím és nem utolsó sorban egy lakcím. Az utóbbit én sem értettem, de mondom egye fene, itt az alkalom!
Itt is volt, és megtettem, amit tudtam.
Ha már ennyire szeretem (még mindig nem elég erős szó), ki is kéne mutatni valahogy, gondoltam és eszembe jutott a legnagyobb giccs, amivel meghódíthatnám. Bár a vers, a csoki és a plüss nem jött be, ezt még működőképesnek éreztem. Ha nem jött volna be, örökre elvágom magam nála.
Szerencsére nem így történt, sőt!
Valamikor három évvel ezelőtt egy kellemes tavaszi péntek este, kilenc óra magasságában lehéderelt az ablaka alá egy vonósnégyes, plusz egy fő, aki jómagam voltam. Kezemben egy csokor vörös rózsa, mellettem gyertyákból kirakva a ’Sue’ felirat.
Amint meghallotta az első taktusokat, kinyitotta az ablakot, és szeme rögtön könnybe, később pedig egész testével a karjaimba borult.
Ezt már nevezem…
A legmeghatóbb pillanat pedig még csak ezután következett: zakóm zsebéből előhúztam egy külön neki, szerelmünk zálogául készíttetett gyűrűt, ami egy rubinvörös pillangót ábrázolt – ezt az óta is büszkén hordja.
Persze a suliban titkolnunk kellett a viszonyunkat, hiszen mindkettőnket kirúghattak volna, mivel a tanár-diák kapcsolatot, amint az túllépi a korrepetálás hatáskörét, csípőből tiltja minden egyes házirend, de csak két évig kellett így kibírnunk. Néha nála találkoztunk, néha pedig a suliban szakítottunk magunkra pár percet egy üres, kulccsal könnyen zárható, biztonságos teremben.
Elvégeztem a középsulit, aztán onnantól már nem volt megállás, és habár nem kürtöltük világgá a kapcsolatunkat, boldogabban éltünk, mint mikor titkolóznunk kellett. Mondjuk, abban is voltak pozitívumok, például, hogy volt, aki fuvarozzon a suliba, valamint a suliból, ha éppen úgy adódott. Akkoriban nem volt valami nagy kocsija, de lazán elbújhattam volna, ha gebasz van. Szerencsére soha, senki nem vette észre, mit csináltunk.
A mai napig boldogan élünk, és mindennél jobban szeretem az én szépséges, imádnivaló, tündérvirágszál (+ kettőszáznyolcvanhat, vagy akárhány egyéb jelző) Susanemet. Mert csak. Bár azt, hogy cigizik, elég nehezen tudtam elfogadni, én ugyanis nem kimondottan kedvelem a dohányfüstöt, de ez nem lehetett akadály. Büszkén jelenthetem, hogy némi győzködés árán, de sikerült letennie és már csak eszébe sem jut, hogy rágyújtson!
Lehet, hogy akad még egy csomó különbség, netán furcsaság, de például az, hogy majdnem kétszer annyi idős, mint én, egyikünket sem zavarja. Legalábbis még nem adtunk neki hangot, és azt hiszem, ez éppen így van jól. Szeretjük egymást, és ez a lényeg. Az mondjuk kimondottan meglepő volt, hogy sokan gratuláltak, mikor végre kimondtuk, még olyanok is, akikről abszolút nem gondoltuk volna.
A nagy leleplezés közvetlenül az után volt, hogy elballagtam a suliból, ám a legnagyobb meglepetés mégis a következő évi ballagáson volt, amikor is Susan éppen aktuális osztálya ballagott – 35 fiú, akik közül mindegyik valamilyen formában gerincre vágta már szerelmemet, persze csak elméletben – és megláttak vele. Első reakciójuk valószínűleg az volt, hogy: basszus, ez a srác még nem ide járt tavaly?
Mindegy is, a lényeg ismét csak az, hogy szeretjük egymást. Attól függően is, hogy én huszonkettő vagyok, ő pedig már negyvenegy. Susan számomra a Világ Leggyönyörűbb, Legjobb, Legokosabb, Legaranyosabb, Leghumorosabb, stb. Nője és az is marad így, csupa nagybetűvel! Nem utolsó sorban megjegyezném: annak fényében, hogy ő még nyakig benne volt egy másik kapcsolatban, mikor én már javában szédítettem, csoda, hogy még élek!
(nyitókép)
