(Diana és Roy ismét együtt, méghozzá nem is akárhogyan. Miss Flower megpróbál keresztbe tenni, de ahhoz bizony előbb kell felkelnie. Az internetnek „hála” visszaköszön a múlt, én pedig újfent elmélkedem egy sort, ezúttal Susannek.)
„Aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. De amikor édesapámat hókon nyomták kővel, egyszerűen, puff, elájult. Meg a pékség is be volt zárva.” (Esterházy Péter)
február 3. hétfő
A menet végén mindketten örömittasan terültek el az ágyon.
Roy rágyújtott egy cigire, Diana pedig hirtelen nem tudta, mit mondjon. Percekig tartott, mire újra meg tudott szólalni.
– Nem helyes, amit csináltunk, Roy – jelentette ki. Azt persze nem esett nehezére beismerni magának, hogy rég volt már, hogy ilyen jó teljesítményt nyújtott volna. „Tommal egészen más…” – gondolta. – „Vele már évek óta csinálom és egyszerűen borzalmas. Hihetetlen, hogy még fűrészelés közben sem képes becsukni azt a málé száját. Ha megtenné, legalább nem csöpögne rám szüntelen a nyála. Fúj!” – megremegett, majd újra Royhoz szólt: – Tudod, nagyon sajnálom, ami akkor kettőnk között történt, de értsd meg, hogy nem tehettem mást…
– Szépen felgyújtottad a házamat, ez történt. És még én ne haragudjak… Cica, te ne haragudj, de egy ilyet nem igazán tudok csak úgy elfelejteni – a férfi belesett a takaró alá. – Tessék, most teljesen lelankadtam. Kellett eszembe juttatnod…
Diana ledobta a maga feléről a takarót és erotikus hangon azt mondta, miközben teljességgel tökéletes testén végigsimította kezét:
– Ha akarod, könnyen segíthetek a kis problémádon…
Roy serege egy pillanat alatt újra hadrendbe vágta magát.
– Megyek, hozom a kamerát! Állványra nem igazán lesz szükség…
És a férfi tényleg elvágtatott a videokameráért.
– Végre, már mióta vártam erre! Ma végre felveszem videóra, ahogy a világ legjobb testű csajával szexelek, ez az! – mondta halkan maga elé, miközben átment a tároló helyiségbe. Hamar megtalálta a kamerát, már csak azt kellett megnéznie, van-e rajta elég hely egy irtózatosan izgalmasnak ígérkező numera felvételéhez.
– Nézzük csak… Ha olyan jó leszek, mint szoktam, akkor legalább egy órányi hely kell. Mik vannak itt? – vizslatta a memóriában tárolt felvételeket. – Nyaralási képek, családi ebédek, az öcsém ballagása… Kinek kellenek már ezek, ha most megcsinálom a legjobb és legnagyobb házi szexvideót a világon?! – és egy könnyed mozdulattal rányomott az „összes törlése” gombra. – Ez könnyen ment – gondolta és visszament a hálószobába.
– Felkészültél? – tette fel a kérdést Dianának.
A lány arcán széles mosoly díszelgett, gyönyörű testén már vágytól meredeztek az apró, pihés szőrszálak. Készen állt.
Történt, ami történt kettejük között, soha nem érezte még ilyen jól magát szeretkezés közben. Az pedig, hogy az esemény megörökítésre kerül, még inkább arra sarkallta, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. Közel háromnegyed órán keresztül nyomták.
A menet végén pedig mindketten örömittasan terültek el az ágyon.
– De erről egy szót se senkinek – kötötte a lány lelkére Roy. – Ha ez kiderül, Tom mindkettőnket kinyír. Plusz, nekem még ott van Donna is – jutott eszébe a lány, akivel már elég ideje együtt volt ahhoz, hogy tudja, nem csak puszta futó kaland.
„Engem nem szórakoztatnak a kegyetlen és szokatlan büntetések, a legcsekélyebb mértékben sem. Engem az a tény nyűgöz le, hogy egy répa meg egy bot járásra bír minden szamarat. Az Űrkorszak eme felfedezésének talán lenne némi alkalmazási lehetősége az emberi világban is.” (Kurt Vonnegut)
Miss Flower kidobta a pasiját. Önmagában ez még nem is lenne akkora szenzáció (úgyis lesz újabb, előbb vagy utóbb, de sokkal inkább előbb), hiszen mióta nálunk tanít – velem együtt – legalább egy tucat volt már neki, hiányukat (illetve egy egészen más dolog hiányát) viszont eddig nem éreztük ennyire.
Hogy mire gondolok? A tanárnő, akármit is csináltunk, úgy gondolta, jó buli azzal büntetni, hogy rossz osztályzatot ad, ok nélkül. Elárulom, nem az. Reggel, félálomban „véletlenül” Susant tapizni a telefon helyett, na az jó buli. Annyira, hogy egész nap tudnám élvezni, ellentében Heather Flower arcpirítóan alpári stílusával, nem beszélve a tényleg hatalmas arcáról. Csoda, hogy még befér az ajtón!
Szerencsére nekem – legalábbis eddig – nem jutott ki a Heather-hurrikánból (most már értem, miért adnak nekik mindig női neveket), pedig minden oka megvolt a megtorlásra, s ezeket a nem is olyan távoli múlt egy ködös fejezetében kell keresni az Élet Nagy Könyvén belül. Próbáltam hát nem kivívni ellenszenvét, akármennyire is utáltam a nagyképűségét. Mondjuk, emellett még mindig eszméletlenül kívánatosnak találtam, de lazán el tudtam tekinteni attól, amit a farkam súgott, hiszen újra ott volt nekem Susan.
Igen, a múltkori kávézós találkozás után újra összejöttünk.
Azt a kis apróságot leszámítva, hogy az a pasas úgy helyben hagyta, semmit nem vesztett szépségéből és megszokott, csípős stílusából, komolyan mondom, már szükségem volt néhány – néha bizony igen keresetlen – szóra tőle, egy picit hiányzott, na. Ezt persze csak utólag láttam be. Igaz, most, hogy újra összekerültünk, a szokásosnál többször ment az agyamra, néha bizony egészen apró dolgok miatt is, de hát megint meg kellett egymást szoknunk. Aki azt hinné, hogy ez olyan könnyű, azt muszáj kiábrándítanom…
Persze minden apró dühöm egy csapásra elszállt, amikor esténként ott állt előttem meztelenül. Még mindig iszonyatosan gyönyörű volt (létezik egyáltalán iszonyú gyönyörűség, vagy ez lett mostanság a hűazannyátdemegdugnám polkorrekt változata?), annak ellenére is, hogy az a gazember nem egy jól látható nyomot hagyott rajta. Ezek az apróságok talán még jobban feltüzeltek, rendre elláttam őket több tucat gyógypuszival, aztán olyanokat suttogtam a fülébe, miközben a melleivel és a fenekével játszottam, hogy még én is belepirultam mondandómba.
Menyasszonyommal együtt a legjobb haveromat is visszakaptam, bár ő nem igazán örült annak, hogy újra együtt vagyok Sue-val. Ahogy annak sem, hogy elhagytam Emel-Jessicát, hiszen ebből kifolyólag eléggé kétséges az év végi vizsgánk sikere. Őszintén szólva cseppet sem érdekelt a vizsga, elvégre még van hátra néhány hónap, ami lehetőséget ad a felkészülésre. Mármint annak, akit bármilyen szinten is foglalkoztat. Nos, ez az ember nem éppen én vagyok.
„Mikor a hírportálokon már eleget közösültem a rézzel, jön az ultima ráció, a magányosok internetes kielégülése, a Facebook. Ott is megtudható, hol élünk és miként, legalsó nézetből. Ha elég sok a netbarátunk és netismerősünk, kattintgathatunk, míg el nem ámítjuk magunkat annyira, hogy végre csörög a pizsamánk, s egy nappal rövidebb a magány – igaz, az élet is.” (Vámos Miklós)
A szünetben előkaptam a telefonomat, hogy egy kicsit tájékozódjak a nagyvilág eseményeiről.
A több tucatnyi hír között egyszer csak egy igen érdekes cím ütötte meg a szememet: „Hihetetlen! 20 éves de már musicalsztár – lélegzetelállító fotók Veronica Marshról!” Igazság szerint nem szeretem az ilyen mindenképp klikkelj rá-dumákat, de a név kimondottan ismerős volt.
Valaha ismertem egy Veronica Marsh nevű lányt, sőt, mi több: így hívták az első szerelmemet, még valamikor kamaszkoromban, úgy 12-13 évesen. Így hát nem tudtam mást tenni, pár pillanatnyi gondolkodást követően rákattintottam a linkre, hogy kiderítsem, azonos-e a két Veronica.
Azonos volt, de még mennyire.
Istenem, már vagy tíz éve nem láttam a csajt… Az első két fotó megtekintése után realizáltam, hogy ő aztán nem változott semmit, maximum előnyére.
– Anyád! – kiáltottam fel, csak úgy, magam elé.
– Mi történt? – kérdezte Chris.
– Ja, semmi, csak az első szerelmemről kiderült, hogy jól menő musicalsztár lett és most készült róla valami puccos fotósorozat, ezt nézd! – nyújtottam neki a mobilomat.
Végiglapozta a galériát, közben elégedetten forgatta a szemeit.
– Komolyan ez a csaj volt az első szerelmed? – nézett rám kérdően.
– Igen. Mi olyan furcsa ebben?
– Hogy nem öreg, nem ronda és… – kezdte, de azonnal leintettem.
– Ezt most azonnal fejezd be, jó?! Én nem vagyok ráindulva az öreg nőkre – vágtam ki magamat.
– Hány éves is volt az a nő, akinek meg akartad kérni a kezét?
– Negyvenegy. De ez nem magyaráz meg semmit. Egyébként meg is kértem, csak hát ugye… közbejöttek dolgok.
– Nekem te ne magyarázkodj! – zárta le a beszélgetést. – Meg amúgy is, ez a csaj túl jó hozzád…
Megpróbálhattam volna ellenkezni, de nem volt kedvem tovább gerjeszteni a témát, különben is: az ilyen fotókkal egyetlen probléma van, mégpedig az, hogy nem a valóságot tükrözik. Sokáig álltam napi kapcsolatban Veronicával és hát mondanom sem kell, hogy egyszer nem fordult elő, hogy több száz dolcsis bundákban meg cipőkben láttam volna akár a suliban, akár az utcán. Oké, hogy mindig adott magára – talán nem véletlenül zúgtam bele –, de soha, hangsúlyozom: soha nem volt ennyire rongyrázós, szóval ez is a drágalátos, „szép” új világ műve, nem véletlenül utálom a Facebookra és Instagramra kirakott, ki tudja mekkora brigád által beállított, steril és művi képeket, még akkor is, ha azokon szép lányok szerepelnek.
Márpedig ilyen fotókból sok száz, sőt több ezer készül naponta, rajongók és követők – azaz gyarló emberek – sora kedveli, bámulja, véleményezi őket, de azt talán nem tudják, hogy a lekapott alany lelkében milyen dolgok mennek végbe, akár éppenséggel a pillanatnyi beállítás elkattintása közben is. Mert lehet, hogy az a csaj, aki egy ízlésesen berendezett ágyban ízléstelenül végigheverve, kezében könyvet tartva viszonylag szép, de ne akard látni magad mellett, reggel fél hétkor az ágyban fekve smink és ruha nélkül – előfordulhat, hogy csalódni fogsz. Ez csak puszta tapasztalás, én is menekültem már gatyát, pólót hátrahagyva hajnalok hajnalán egy megbánt egyéjszakás kaland után a nyolcadikról. Hála az égnek nem tudott utolérni a csaj… Na jó, dolgozott az adrenalin, aminek hála szereztem pár jól látható sérülést a hajnali félhomály és néhány tüskés bokor hathatós segítségének köszönhetően, de megérte: soha többé nem láttam, ezért pedig áldom az eget.
Ami pedig Veronica musicalsztár mivoltát illeti: soha nem szerettem a műfajt, maximum az olyan rockos műveket részesítem előnyben, mint a Hair vagy a Jézus Krisztus szupersztár, úgyhogy a csatolt cikket már nem is olvastam el.
Érdekesebb volt a következő órában esedékes lyukasóránk, ami igazából nem is volt az, hiszen le kellett mennünk a hallba, hogy meghallgassunk egy előadást a drogok, az alkoholfogyasztás, valamint a felelőtlen szex veszélyeiről. Ez már csak azért is vicces volt, mert a hétvégét követő első munkanapon a csoport több, mint ötven százaléka pont az alkohol és a drogok miatt maradt otthon.
Csak azt tudnám, mit keresek közöttük…
„Hát igen, egy nő fájdalmát, félelmét, egy nő fáradtságát a test belső vidékében húzott hullámos vonal jeleníti meg leginkább, körbeszalad a szív körül, mint valami kis kék, villogó szögesdrót és fáj. Villám, ami a test bensejében lesz. Hát nem vérlázító, hogy az összes, de tényleg az összes csalódásunk belefér végül egy uborkásüvegbe?” (Darvasi László)
– Ezt akkor sem teheti meg, akármennyire is padlón van – jelentette ki Susan, miután meglátta, hogy Miss Flower alaposan leosztályozta a házi dolgozatomat. – Tényleg kidobta a pasiját?
– Ki, de azóta már felszedett egy újabbat. Hallod, az a csávó a férfinem totális megcsúfolása! Legalábbis Steve ezt mondta, én még nem láttam, de őszintén? Nem is vagyok rá kíváncsi.
– Amekkora pasifaló ez a csaj, nem csodálnám, ha egyszer – ne adj’ Isten – téged is elcsábítana… – mosolygott szerelmem én pedig megpróbáltam nem fülig pirulni attól, amit tudtam, ő viszont nem. – Mindenesetre titeket nincs joga megbüntetni azért, mert valami miatt rosszul érzi magát. Mondanám, hogy „ki érti a nőket?” de mivel én is nőből vagyok, nem lenne túl hiteles, nemde?
– Ez így igaz, szívem – mondtam mosolyogva és megcsókoltam. – Viszont elolvashatnád, amit írtam, kíváncsi vagyok a véleményedre, ha már egyszer a saját tanárom nem képes elismerni.
Ami azt illeti, Susan képes volt elismerni bizonyos képességeimet. Azt nem teszem hozzá, hogy ezeket korábban Miss Flowernek is bemutattam, szóval ha már az irományaimat nem díjazza, legalább egyes kvalitásaimmal megtehetné mindezt. Nyugodtan visszaemlékezhetne, akkor pedig rögtön más lenne a menyasszony fekvése – ahogyan a külön matekot oktató tanárom mondaná.
Azonban nem éppenséggel Heather pillanatnyi elmezavara volt az oka annak, hogy lelkiállapotom erősen közelített a gyakran emlegetett pokróc szintje felé.
– Tudod, előfordul néha, hogy rohadtul fájdalmas tud lenni az élet. Gondolj csak bele: minden egyes hétköznap bejárok az egyetemre. Mondanám, hogy semmi értelme, de ez azért nem teljesen igaz. Ha minden jól megy, elvégzem és talán még munkát is találok. De… és ha azt hitted volna, hogy nem lesz, ki kell hogy ábrándítsalak. Mindig van egy bizonyos de és ez esetemben a huszonhét csoporttársam, mivel hogy napról napra jobban utálom őket.
– Oké, elég lesz. Értem, mire akarsz kilyukadni, nekem is tele van a hócipőm a kollégáimmal – mondta Susan. – Ezt a kis időt már csak kibírjátok. Ha meg nem muszáj, ne vegyél róluk tudomást és kész!
– Könnyű azt mondani! Rendre megpróbálom ilyen meg olyan módokon ignorálni őket, de egyszerűen nem megy. Nem hogy egy árva, csendes sarok, de még egy kicseszett pad sincs, ahol nyugalmam lehetne tőlük. Annyi cigi meg még nem készült a világon, amennyit ne tudnék elszívni egy nap. Elegem van a bulikból, butikokból, kozmetikákból, ruhákból, cipőkből… Hadd ne soroljam tovább!
Tényleg jól tettem, hogy leálltam, mert már alig kaptam levegőt. Ha az ég egy olyan csodálatos partnerrel ajándékozza meg az embert, mint Sue, akkor a tizenkettő egy tucat cicababák marhára irritálóvá tudnak válni egy idő után, ilyenekből pedig akad nálunk szép számmal. Sajnos. Jól tudjuk, hogy az ilyen lányoknak nagyobb a műkörme, mint az IQ-ja, reggel másfél órával előbb kelnek fel, csak hogy tökéletes legyen a smink és az egész életüket egy Instagram-szűrővel maguk előtt élik le. Nem izgatja őket más, csak hogy tökéletes legyen a mosolyuk, háromszor kétszámjegyűen pontos és formás az alakjuk, a kezükben pedig ott figyeljen a legújabb Michael Kors-táska, még akkor is, ha kamu.
Lassan több kacsaszájú szajha lesz a világon, mint valódi kacsa, de ezek amúgy nem tudnak mást, csak folyton egymást ekézni, ha szépészeti-szabászati eszközök nélkül kivitelezhető lenne, biztosan kivájnák egymás szemét. Csak a divat- és celebvilág érdekli őket: ki, kivel, mikor, mennyit, miért és főleg hányszor, milyen pozícióban, ruhában vagy anélkül, mit eszik, mitől szép, mitől nem, hányszor vált, mennyit költött, mennyit keresett. Nem véletlenül maradtak el felsorolásomból a kérdőjelek, hiszen ezek az információk számukra csak és kizárólag kijelentések lehetnek.
Aztán arról már nem is beszélnék (és lám, mégis megteszem), miket esznek: reggelizési szokásuk kimerül a fánk – általában epres – és tetszőleges csokoládé kombinációjában, ebédre szigorúan csak is gyorskaja, annál is gyorsabb üdítővel, vacsorára pedig ezek maradéka – ha már kihűlt, megszáradt, nem melegítik fel, hiszen ahhoz sincs kellő agykapacitásuk, hogy egyáltalán megvegyenek egy mikrosütőt.
Egész nap a turkálószagot árasztó, ócska gönceikben tetszelegnek, fűt-fát szédítenek – és vica-versa –, este pedig várja őket az éppen aktuális bika, hogy másnap legyen mit eltakarni a sállal, még nyáron is. Esküszöm, rosszabbak mint Roy, pedig ő aztán mindennek (is) a teteje!
– Neked az élet felvágta a nyelvedet! – mondta Susan, mikor végre befejeztem a kirohanásomat. – Javaslom, hogy ezeket írd le, mert egyszer még hasznosak lehetnek.
– Én pedig azt javasolnám neked, hogy lottózz! Jó ideje írom őket, nyugi.
(nyitókép)
