(Kezdek hinni abban, hogy tényleg van egyfajta sokadik érzékem, majd kiderül, hogy húgomnak nem csak a cipője sáros. Jegyezzétek meg jól: irtó rossz dolog a padlón lenni, főleg, ha senki nincs, aki felemeljen onnan. Legalábbis ezt gondolom, aztán egy véletlen találkozás mindent megváltoztat.)

"Egyszer az apja azt mondta Bébinek: az emberek nagyrészt azért tartanak Istent magunknak, hogy legyen kit köszönettel elárasztani. Mert valahogy ki kell elégíteniük egy létükért fizetendő és beléjük teremtett rejtelmes ösztönzést a halálra. Akinek ez nem sikerül, aki erre képtelen, az világéletében csak a pokollal ismerkedik.” (Bereményi Géza)

január 29. szerda

Akár úgy is kezdhetném, hogy: az én próféta lelkem, ugyanis nemrég még azt fejtegettem, hogy mennyire nem jó az, ha sokáig, egyfolytában jól mennek a dolgok, mert egyszer csak úgyis rosszra fordul minden.

Nos, mindez meg is történt.

Most itt ülök a lépcsőn, körülöttem minden érdemleges cuccom, belül pedig a szívem, ezernyi apró darabra törve.

Pedig azt hittem, hogy ezúttal tényleg minden rendben lesz.

Csodálatosan indult az egész, még hozzá annyira, hogy én magam sem hittem el. Tényleg nem is kellett volna, mert minden csak csodálatos illúzió volt.

Hittem valakiben, akiben nem kellett volna. Hittem valakinek, akinek nem kellett volna. Hogy nézzek ezután a szemébe? Basszus, ezúttal tuti, hogy bukom nála a vizsgámat… Már ha tényleg tanár.

De nem ez a lényeg, hanem hogy mi is történt valójában.

Pár nappal ezelőtt még minden a legnagyobb rendben volt…

Szombat reggelünket a szokásos módon töltöttük: reggel kilenckor keltünk, felraktam egy nagyszerű lemezt és zenés kísérettel fogyasztottuk reggelinket, természetesen kettesben.

Már-már úgy éreztük magunkat, mint egy normális házaspár, leszámítva a szokásos veszekedéseket. Mi ugyanis még egyszer sem veszekedtünk. Érdekes módon, ez Susannel töltött éveim alatt sem volt megszokott, valamiért árad belőlem a béke és a szeretet. Lehet, hogy ez nem szokványos, de minket egy cseppet sem tudott meghatni.

Szóval, a reggel. Nagyjából tízre úgy, ahogy összeszedtük magunkat és kezdődhetett a nap: mindketten a munkába temetkeztünk – én felkészültem a következő heti beszámolókra, előadásokra, ahogy ő is, csak egy másik megközelítésből. Délután kettőig robotoltunk, utána bekaptunk pár falatot – csak hogy meglegyen a kvóta –, majd elmentünk kicsit sétálni a városba, hazaérve pedig kipihentük magunkat. Én szokás szerint olvastam, Emel pedig a doktori disszertációján dolgozott. Igen, neki ez volt a pihenés.

Este egy rögtönzött vacsora mellett dünnyögtünk még pár szerelmes szót egymásnak, lefekvés előtt pedig megnéztünk valami jó kis filmet, vagy pár epizódot egy random sorozatból, mikor mihez volt kedvünk, még a legrosszabb esetben is betegre röhögtük magunkat különböző stand-up comedy előadásokon.

Nagyjából fél tizenegy, tizenegy körül hajtottuk álomra a fejünket, előtte persze hálát adtunk a teremtőnek, amiért egymáséi vagyunk.

Vasárnap minden körülbelül ugyanígy ment, és érdekes módon még csak bele sem bolondultunk a monotonitásba. A hétköznapok is rendre ugyanúgy teltek, bár azokban voltak olyan tényezők is, amiket nem tudtunk előre kiszámolni. Szerencsére rugalmasan tudtuk kezelni ezeket a dolgokat is.

„Mindazon dolgokat, amelyeket véletlenként élünk meg, külső nyomás előidézte fordulatként, általában valamennyire mégis magunk idézzük elő, valamiféle bűntársként.” (Békés Pál)

Élő Facebooknak hívom azt, amikor valami olyan történik, vagy valaki olyan bukkan fel a környezetemben, amire, vagy akire nem sokkal előtte gondoltam, esetleg kimondok valamit és az meglehetősen hamar bekövetkezik, megtörténik.

Mindez akkor kezdődött, mikor pár évvel ezelőtt láttam egy hapsit az utcán, aki egy hatalmas üvegtáblát cipelt. Amint a „Csak le ne ejtse!” mondat elhagyta a számat, az üveglap darabokra tört, a fickó hasra esett, de nem kellett neki öt másodpercnél több, felállt és tovább is ment. Azóta minden ilyen és ehhez hasonló dolog az élő Facebook kategóriába tartozik nálam.

Ilyen volt a mostani is.

Egész életemben nem ért még ekkora csalódás.

Amennyiben csak egyetlen tanácsot fogadsz meg életed során, ez legyen az: soha ne higgy a látszatnak! Rengeteg könyvet olvastam már életemben, nem egyben fontos szerepet játszott, hogy egy karakter másnak adta ki magát, azt viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen a valóságban is megtörténhet. Naiv voltam, méghozzá rohadtul.

De hogyan is jöttem rá, hogy Emel tulajdonképpen csak egy végtelenül tehetséges, magát remekül álcázó, tulajdonképpen tökéletes angolsággal beszélő, egyszerű, mezei lány, akit a saját, tulajdon húgom bérelt fel a megtévesztésemre, nem pedig életem szerelme, akiért bármit hajlandó lettem volna megtenni?

A válasz meglehetősen egyszerű, akár a faék: véletlenül beleszaladtam kettejük telefonbeszélgetésének kellős közepébe.

Egy nap – csodák csodájára – ő előbb ért haza, mint én, mikor pedig megérkeztem, valakivel telefonált. Ez még nem is zavart volna, csakhogy közel fél óra után sem akarta abbahagyni, ekkor pedig már igazán szerettem volna üdvözölni, ha már egyszer korábban érkeztem.

Na, ekkor ért a meglepetés – amint közeledtem a szoba felé, a következőt hallottam:

– Csak, tudod, annyira sajnálom szegényt. Egy ilyen jóravaló, helyes és nem utolsó sorban művelt srácot így megvezetni… Mondjuk, csodálkozom rajta, hogy még nem jött rá. Túlságosan is taccsra tette, hogy szétmentek azzal a nővel.

Legszívesebben akkor és ott elbújtam volna a világ leghátsó szegletébe és soha, de soha nem tértem volna vissza.

Nem voltam hajlandó elhinni, amit hallok. Azon töprengtem, vajon ki lehet a vonal túlsó végén? Mert az világossá vált, hogy aki tőlem pár centiméterre beszél, az nem egy török lány, akit én annyira megszerettem az elmúlt hónapokban. De akkor ki?

Nem tehettem mást, úgy, ahogy voltam, beléptem a szobába, megpróbáltam tettetni, hogy nem tudok semmit. Meg kell hagyni, meglehetősen nehéz volt.

– Bocs, de le kell tennem – és azonnal letette. – Kérem, ne haragud – ez már nekem szólt, a megszokott akcentussal.

– Ugyan, bárkivel megesik. Mondd, milyen napod volt?

– Szerencsére rövid – felelte kurtán. – De te jöttél később, mint én, pedig végeztünk egyszerre. Mi történt?

– Az, hogy nekem mégis volt még egy órám. Azt hittem, te fogsz később végezni… Mindig el vagy foglalva a disszertációddal.

– Így van, de lepett meg, nem kell utolsó óra megtartani. Mondták, felesleges.

Teljesen összezavarodtam.

– Azt hiszem, szükségem van egy pohár vízre – mondtam, miközben hirtelen fehérre váltott arcszínem.

– Marad itt, majd én behoz.

– Drága vagy – mosolyogtam rá és nem voltam képes elhinni, hogy lehet egy csaló ennyire szerethető.

De térjünk is vissza a lényegre: miért volt élő Facebook a dolog?

Napokkal korábban azzal viccelődtem, hogy mennyire rossz lenne már, ha kiderülne, hogy ez az egész csak egy álom, mi pedig mindketten csak elképzelt, álombeli lények vagyunk, sőt, körülöttünk minden csak illúzió. Ekkor nem láttam rajta semmit, csupán együtt érzően kacagott okfejtésemen és annyit mondott:

– Veled szebb, mint álom.

Mire én:

– Álom vagy nem, soha sem voltam boldogabb.

Ezek után elégedetten hajtottuk ténylegesen is álomra fejünket.

Persze akkor még nem tudtam, mennyire igazam van.

Visszatérve a lelepleződésre: még a telefonbeszélgetéses nap estéjén megjelent egy üzenet a telefonján. A húgom küldte, és a következő állt benne: „Itt lenne az ideje, hogy elmondd neki. Nem titkolhatod örökké, gondolj bele, mi lesz, ha el akar venni. Pat”

Én pedig összetörtem, mint a húsvéti tojás. Az egész átverést a húgom, Patricia szervezte volna?

Lefekvés előtt nézte csak meg az üzenetet. Én már az ágyon feküdtem, ő pedig az éjjeliszekrénynél állt. Elolvasta a sorokat, szomorúan nézett rám. Úgy tettem, mintha nem látnám, belül pedig felemésztett valami különös érzés.

Első látásra beleszerettem, hittem neki, ő kedvére játszott velem, mindebben pedig drága húgom előszeretettel segített neki. Már csak azt akartam megtudni, hogyan csinálták ilyen – meg kell hagyni – ügyesen, de mégis alattomosan.

„Sokkal jobb, hogy ha az ember nem tesz rá magára egy lapáttal, hanem inkább visszakapcsol. Okosabb visszakapcsolni hármasba, ha előzöl.” (Kukorelly Endre)

Másnap délelőtt nem kismértékű dühtől vezérelve vágtattam át a húgomhoz.

Csengetés, köszönés nélkül rontottam be a lakásukba, szerencsére csak ő volt otthon. Nem tudom, ha Tyler tudomást szerzett volna a történtekről, mi az első gondolata, de valószínűleg az, hogy a felesége bolond.

– Csak így? Semmi helló, hugicám, hogy vagy, minden rendben veled és a gyerekkel, meg hasonlók, tudod… Mi ütött beléd?

– A mennykő, édes szívem, a mennykő! Tudok mindent – mondtam, miközben forrongott bennem a düh. Csak egy pillanatra néztem a szemébe.

– Mi mindent? Miről beszélsz? – próbálta tettetni a meglepettet, de átláttam rajta.

– A kis színjátékotokról, azzal a lánnyal. A lánnyal, akit életem szerelmének hittem és aki – veled együtt – csúnyán átvert. Meg kell hagyni, nagyon jól csináltátok, de itt és most magyarázatot követelek!

Megkaptam. Röviden, tömören, velősen, de megkaptam. Tudniillik, Patricia be akarta bizonyítani, hogy még mindig javíthatatlan kamasz vagyok és egy pillanat alatt el lehet csavarni a fejemet, elég hozzá szépnek lenni.

– Nem tehetek róla, de egyszerűen megbabonázott és kész. És akár hiszed, akár nem, az infóórák is elviselhetőek lettek, neki köszönhetően. De mondd csak, tulajdonképpen tényleg tanár? Csak mert baromi sokat követel… –  Végre sikerült egy kicsit elmosolyodnom.

– Az, de az egyetemen való tanításához semmi közöm. Mikor tavaly tavasszal találkoztunk és megemlítette, hogy nálatok fog tanítani, valami rejtélyes okból kifolyólag beugrott ez a kis csel. Tudom, ritka szemét dolog, de én már csak ilyen vagyok, ezt nem tagadhatod el tőlem. Szóval, pusztán barátságból, de elvállalta ezt a kis színjátékot, a többit meg tudod.

– Csak azt nem értem, hogy a jó fenébe beszél ilyen megtévesztésig jól törökül?

– Két évet élt kint, egyébként altajisztika szakon végzett, szóval, konkrétan a kisujjában van. Inkább azt volt nehéz kibírnia, hogy helytelenül beszéljen – ekkor Pat felnevetett. – Te meg a tenyeréből ettél és csüggtél minden szaván! El sem hiszem, bátyó…

Most már nekem is sikerült több vidámságot faragnom ábrázatomra.

– Hidd el, én se. De azt ugye tudod, hogy mennyire beleszerettem? Persze, nem a barátnődbe… Hogy is hívják?

– Jessica.

– Szóval, nem Jessicába, hanem Emelbe. Otthagytam miatta a leendő feleségemet!

– Ez már a te saját hülyeséged, sajnálom. Viszont azt meg sem köszönted, hogy kinyomoztam a megcsalás tényét.

Nyilván elégtételt követelt, de akkor, ott nem volt túl sok kedvem igazat adni neki.

Hirtelen eszembe jutott az otthagyott Susan. Oké, hogy megcsalt, meg minden, de egy másik fickó karjaiba dobtam, aki ki tudja, hogy bánik vele.

Húgom rám nézett. Sejtette, hogy elkalandoztam és nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá, mi történt.

– Ugye nem Susan jár a fejedben?

– De igen – válaszoltam. – Egy igazán kicsit… Már csak azt nem tudom, mit kezdjek ezzel az egész Emel-Jessica dologgal. Az oké, hogy átejtett meg minden, talán apránként, de sikerül túltennem magamat rajta. Az viszont már bajosabb, hogy odaköltöztem hozzá és most konkrétan nincs hová mennem. Mert azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy ezek után nem vagyok hajlandó együtt élni vele, akármennyire is szerettem. Egy csapásra elszállt, nekem elhiheted.

– Már nem tudom, hogy hihetek-e neked – nézett rám. – Mondjuk, azóta, hogy Emelről beszéltél, azt éreztem, sikerült egy kicsit megváltoznod.

– Hugi, én komolyan beleszerettem. Emel csodálatos lány volt. De csak volt, így, múlt időben. Ő volt az, akinek mindent elhittem, főként a szerelmet. Elhittem, hogy szeret, így én is szerettem. Valósággal minden egyes pillanatban rá gondoltam – az előadókban ülve, hazafelé, a zuhany alatt… mindenhol. És ő mindig jött. Jött, átölelt, én visszaöleltem, és olyan finom illata volt, hogy én azt nem tudom neked leírni. És a látványa: a gyönyörű, leomló fekete haja, a csokoládébarna szemei, a mesés alakja, a formás feneke és az édes lábai… és most hiányzik. Hiányzik minden, ami vele kapcsolatos – a gondolata, az ölelése, a jelenléte, a törődése… Pat, én szerettem valakit, aki nem is létezett!

Húgom nem bírt tovább magával, és egyszerre könnybe lábadt a szeme.

– Sam, te férfi lettél!

– Igen, az lettem és tudod ki tett azzá? Emel, akarom mondani Jessica. De várj, mégis csak Emel. A legcsodálatosabb lány, akivel életemben találkoztam – már engem is a sírás kerülgetett. Nagyapám halála óta, tízéves korom óta nem sírtam. Egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon. – Pat, ott hagytam miatta a leendő feleségemet, mert rájöttem, hogy tőle mindent megkaphatok, amit Susantől nem! Ha most nem üt be a szar, nemsokára megkértem volna a kezét! Már olyan szépen elterveztem a jövőnket…

– Ugye ezt nem mondod komolyan? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

– De igen. Nem akartam neki elmondani, de az egyetem elvégzése után el akartam tépni Törökbe és felépíteni ott a kis közös életünket.

– Téged teljesen megbolondított ez a lány.

– Meg, de nem tehetek róla! Soha életemben nem voltam még ennyire szerelmes. Lehet, hogy cinkes, de kissé későn tört rám az érzés. Van ez így, na!

– Oké, akkor ezt most így, ahogy van elmondod Jessicának is. Tuti, hogy le fog hidalni tőle!

„A bérgyilkosnak is vannak ünnepei a karácsonyon kívül. Egy jól sikerült mészárlás, családirtás után bizonyára pukkan a pezsgőspalack.” (Nógrádi Gábor)

Elmondtam. Amint kis monológom végére értem, Jessica átölelt és megcsókolt.

Megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy ez fog történni, így azonnal hárítottam.

– Ne haragudj, de nekem ez nem megy. Én tulajdonképpen nem téged szeretlek, hanem Emelt.

– De Emel én vagyok – mondta. – Láthatod, csak a sminkem kevesebb és most alapozó is van rajtam, de attól még én vagyok ő. Tudod, mennyire élveztem ezt a kis játékot? És tudod, hogy mióta nem voltam ilyen boldog?

– Én is ugyanígy érzek, hidd el. Miattad hagytam ott a leendő feleségemet és most nem tudom, mitévő legyek. Benned, Emelben, ott volt minden. Minden, amiért ezen a Földön élni érdemes. Emel maga volt a megtestesült csoda, és most egyszerre köddé vált. Nagyon sajnálom.

– Ne sajnáld – mondta együtt érzően. – Inkább fogadd el és engedd el.

Ismét összetört bennem valami, mélyen, a lelkemben.

– A közös emlékeinket viszont soha nem fogom elfelejteni – zártam le a témát. – Életem legboldogabb hónapjait töltöttem vele, a részemmé vált. Emlékét örökké megőrzöm.

„Ha egyszer elhagynál, úgy elvinnéd az álmomat magaddal, mint egy fátyolt, amit becsomagolsz. Lehetőleg ne hagyj el.”  (Szabó Magda)

január 30. csütörtök

Meg kell mondjam, elég rendesen a padlón voltam. Mindezek után, azt hiszem, nem is csoda – huzamosabb időn belül két, számomra fontos(nak hitt) nőt vesztettem el, így már csak abban reménykedhettem, hogy Anyával minden rendben van. Idejét éreztem annak, hogy felhívjam…

Ott álltam az összes cuccommal, viszont egy huncut garas nélkül – tényleg nem ártott volna egy telefon az ősök felé – hahó, itt a fiatok, aki csalódott egy újabb nagy szerelemben –, vagy legalább valami egyetem mellett végezhető meló, ami cseppet biztosabb az utcai könyvárusításnál.

Szóval csak az őseimre és az eddigi élettapasztalataimra hagyatkozhattam. Tudtam, hogy valami előbb, vagy utóbb úgyis kiránt majd a csávából.

Betértem egy kávézóba, hogy egy kicsit használhassam a wifit, az legalább ingyenes volt. Gondoltam, úgyis annyi minden történik a világban, talán nem csak nekem szar.

Igazam volt. Ahogy egyszer csak felpillantottam a kijelző mögül, egy elgyötört női arcra lettem figyelmes.

Kicsit ijesztő volt a látványa: hosszú, barna haja olyan volt, mintha alaposan megtépkedték volna, arcán vérfoltok, szemei alatt méretes monoklik díszelegtek. Csodálkoztam, hogy így ki mert lépni az utcára.

Valamiért viszont kísértetiesen emlékeztetett valakire.

„Nem, az nem lehet… Ez Susan?” – gondoltam magamban. Pofátlanság lett volna odamenni hozzá csak úgy, ezért inkább közelebb húzódtam az asztalához. „Susannek van egy anyajegy a bal vállán. Még jó, hogy ez a felső van rajta… Na, lássuk csak!” – egyre közelebb mentem.

Amikor megláttam az ismertetőjelet, megszólalni sem bírtam. „Ez tényleg ő lenne? Nos, az anyajegy ott van, hasonlít is rá, leszámítva a vér- és ütésnyomokat. Egye fene, legfeljebb kapok a pofámra!” – és odamentem hozzá.

– Susan? – tettem fel a kérdést, mire felnézett kávéjából és csodák csodájára: mosolygott. Bele az arcomba.

– Csak a régi árnyéka – felelte. – Hogy ismertél meg?

– Az anyajegyről a válladon. Tudod, amit mindig le akartál szedetni, de végül hagytad, mert azt mondtam, hogy szexi.

– Tényleg. Még mindig annak tartod?

– Igen. Viszont azokat a monoklikat egyáltalán nem – mondtam vidám-keserű hangsúllyal. – Mondd, hogy csak elfelejtetted lemosni az arcfestéket!

– Sajnos nem így van – mondta könnyek között. – Megvert az a mocsok, mert nem voltam hajlandó belemenni az ocsmány kis játékaiba. Hülye is lettem volna, na… De feljelentettem, úgyhogy ha szerencsém van, nem látom egy darabig. Örökre kiírtam az életemből! És veled mi van? – váltott témát hirtelen. – Hogyhogy nem az új bringádat bütykölgeted?

Hatalmasat sóhajtottam. Basszus, ráérzett valamire. Még mindig túl jól ismert…

– Tudod, az a bringa berozsdásodott és ezer meg ezer olajozás sem tudna rajta segíteni.

Úgy nézett rám, mint valami címeres idiótára. Nem mintha nem lettem volna az…

– Na, jó, annak vége lett. De ez egy nagyon hosszú és szomorú történet. Most örülsz?

– Ez komoly? Hát mégsem lett minden olyan szép és jó ezzel a tüneményes lánnyal?

– Ne gúnyolódj! Inkább nem mondok semmit… úgy tűnik, mindkettőnkkel elbánt az élet.

– Mocskosul. De mondd, mit tettél?

– Én semmit, de ha van kedved, egyszer, egy nagyobb pohár mellett majd elmesélem. Perpillanat csak arra van pénzem, hogy az ingyen wifit használhassam – sóhajtottam és felálltam a székről. – A számomat tudod. Szia!

És akkor elindult valami. Már megint…

(nyitókép)

folytatás csütörtökön