A barátnőm, Susan azt mondta, hogy még hat éves korában nekirohant kerékpárral egy garázskapunak. Lepergett előtte az élete filmje, de olyan rövid volt, hogy csak az óvodáig jutott… (A Buhera Mátrix c. film nyomán)

2017. szeptember 6. szerda

A szakítás mindig fáj, akár egy hosszú, éveken át tartó kapcsolatnak, akár egy néhány hónapig tartó kis románcnak vetünk véget. Jól tudtuk ezt mindketten, de végül mégis sikerült elengedni egymás kezét. Örökre. Legalábbis akkor még azt hittük.

A menet végén mindketten örömittasan, derült arccal terültünk el az ágyon.

– Akkor hát, vége? – kérdeztem Dawntól.

– Vége, de ezzel a keféléssel még tartoztál – mondta, miközben felhúzta harisnyáját. – Remélem, képes leszel tartani a szádat.

Értetlen arccal néztem rá.

– Én képes leszek rá, nyugodj meg. Már csak az a kérdés, hogy te nem fogod-e kikotyogni a drágalátos barátnőidnek.

Felemelni készült hangját, de csak annyira futotta, hogy:

– Olyannak ismersz, aki a viszonyairól pletykálgat?

Nem olyannak ismertem, ez tény és talán ezért is szerettem annyira vele lenni, mégsem folytathattuk.

Bevallom, legbelül nagyon féltem attól, hogy kiderül a dolog, és akkor vége a szép kis életemnek Susannel. Egyszer fogja ki az ember a tökéletes nőt, elveszteni pedig nem tanácsos.

De hogy kicsoda Susan? A barátnőm, akivel immáron jó ideje élünk olyan mértékű szeretetben és boldogságban, hogy azt nem ronthatta el egy ilyen kis affér. Véget vetettünk hát neki, Dawn nyugatra, én keletre – így volt ez rendjén.

– Csak azt tudnám, miért járunk már megint ugyanabba a suliba – mondtam csak úgy félvállról odavetve, miközben éppen a gatyámat húztam felfelé. – Nem hiszem el, hogy ennyire nem bírtad ki nélkülem.

A szépséges szőkeség olyan arckifejezéssel nézett rám, amiből tudtam, hogy ezúttal mellélőttem.

– Nem tudom, észrevetted-e már, kedves Samuel Maynard, hogy a világ nem körülötted forog. Belegondoltál egyáltalán, hogy mennyi választási lehetőségem volt?

Teljes mértékben igazat kellett adnom neki, ugyanis a mi kisvárosunkban, Redrock Cityben összesen három iskola van: egy általános-, egy közép-, valamint egy felsőoktatási intézmény, utóbbi a jó öreg Willcock University, aminek jómagam is éppen ezen a héten lettem elsőéves növendéke, szóval tényleg nem igazán mehetett máshova. A másik város legközelebbi egyeteme majd’ kétórányi buszozásra van innen, úgyhogy be kellett ismernem, ebben az esetben bizony Dawn nyert. Hiába, neki is lehet jó napja.

Felöltöztem és egy pökhendi köszönést odavetve távoztam a szobából, még csak meg sem öleltem.

Miért is kellett volna, egyébként? Azért, mert – ha csak részletekben is, de mindent összeadva – fél éven keresztül csaltam vele a barátnőmet? „Kösz, Szívi, hogy kielégítetted minden titkos vágyamat, de most elég volt belőled, visszatérek a gyökerekhez.” – Ezt kellett volna mondanom? Még ha igen lenne is a válaszom a saját kérdésemre, biztos nem tettem volna meg, hiszen ő is jól tudta, hogy rohanok vissza Susan karjaiba.

Ó, Susan, az én szépséges szerelmem, hosszú barna hajával, csillogó zöld szemeivel és kora ellenére elképesztően gyönyörű, formás testével…

Mit csináltam én vele?

Nos, először is: éveken át volt a tanárom, s még a középsuli utolsó előtti évében sikerült beleszeretnem, most pedig végre összeköltöztünk, miután a szüleim belátták, többet és jobbat úgysem kaphatok. A hozzám hasonló korú csajok nagy többsége úgyis aranyásó, az olyan típusokat pedig jobb elkerülni. Oké, hogy már közel negyven éves, viszont nekem elmondhatatlanul tetszik és hát nagy nehezen, de sikerült meghódítanom, szóval az a minimum hogy kiélvezem az együttlétünket.

Illetve kiélvezném, ha nem jött volna hirtelen Dawn és nem kezdődött volna újra, ráadásul egyetlen pillanat alatt minden olyan, amire azt hittem, pontot tettünk annak idején.

Ellentétben a múlttal ma elég volt hozzá mindössze huszonöt perc, amíg sorban álltunk, várva a beiratkozásra. Ő kettővel előttem állt, így lehetőségem akadt hosszú percekig bámulni még mindig rettentően formás – és nem különben hatalmas – fenekét, amit annak idején annyira megszerettem, mindez pedig elindított bennem olyan folyamatokat, amik egyszerre visszafordíthatatlanná váltak.

Ezzel még nem lett volna baj, csak hát észrevett és elkezdtünk beszélgetni, én pedig a magam módján bókoltam neki, amivel benne is újra elindult valami.

Magam sem tudom, hogyan, de nemsokára a lakásában, azon belül is egy hatalmas franciaágyban kötöttünk ki, ahol olyan utolsó menetet nyomtunk le, amire – megmondom őszintén – rettentően büszke vagyok. Nyilván jó lett volna ezt a fajta tartalékot az este folyamán elhasználni Susan társaságában, de ennél pazarabb lezárást el sem tudok képzelni.

Mindenesetre azért bízom abban, hogy most aztán tényleg vége a dolognak, mindennek, ami kettőnk között történt és továbbra is teljes mértékben titokban marad.

Szóval így tettünk pontot kettőnk dolgának végére.

A hűvös, kora szeptemberi délután miatt már kellett a pulóver, úgyhogy a magammal hozott AC/DC-mintás felsőmet felkapva távoztam, örömittasan szelve a lépcsőket. Mikor kiléptem a házból, rágyújtottam egy cigire és az őszi eső halk csepegését hallgatva indultam haza, kezemben öreg esernyőmmel.

(A fejezetet nyitó képet innen csentem.)

Most már aztán tényleg kanyarban az első fejezet, sőt: pénteken reggel nyolc órától olvasható is lesz, készülj fel!