(Elindul egy újabb év, leleplezem az Emellel való kapcsolatomat, s szinte kiugrom a bőrömből, annyira boldog vagyok. Most már aztán tényleg történnie kell valami borzalomnak, hogy észhez térjek.)
„Az elmúlt három évtizedben többet tudtunk meg magunkról, mint előtte évezredek alatt, és ez óriási trauma. Ha nem szajkózzuk tovább, hogy nem én voltam, hanem a nácik, a kambodzsaiak, a mit tudom én, kicsodák, akkor bizony egyszer csak rájövünk, hogy de bizony, igenis mi voltunk.” (Émile Ajar)
2021. január 6. hétfő
– Ismered azt a cirkuszi mutatványt, amiben bekötik az ember szemét és késekkel dobálják? – kérdezte tőlem Chris az egyik szünetben.
– Persze – feleltem. – De miért kérdezed?
– Nos, én nem tudok kést dobálni, de a szemét se kötném be.
Mivel teljességgel értetlen arccal meredtem rá, felvilágosított miről van szó: Liliannel való kapcsolatában elérkezett az első komolyabb veszekedés és mélypont ideje.
Érdekesnek tartottam a tényt, mivel azt hittem, az ő kapcsolatuk csak és kizárólag veszekedésből áll. Mindegy, szóval eléggé meglepett a dolog és rögtön kezdtem is a sűrű bocsánatkéréseket, amiért barátom gondolatán jóízűt kacagtam. Mentségemre szóljon, azt hittem, hogy csak egy poént mondott és az előzményeket majd később közli, ahogy mindig is szokta. Nos, nem így volt.
– Nyugodj meg, haver, nálunk sem rózsás éppenséggel a helyzet.
– Na, mi történt? Talán igazam volt akkor és tényleg félrekúr a nőd? – kérdezte kaján vigyor kíséretében.
– Ismét talált és süllyedt! Elengedtem és kész, rossz volt nézni meg hallgatni, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre megy a megcsalás sűrű erdejében.
Láttam az arcán, hogy egy kicsit eltúloztam a dolgot.
– Nem kéne annyit olvasnod… én megmondtam, hogy a könyvek csak tönkretesznek!
– Na, mindegy. Szerencsére nem csüggedtem és… és rögtön be is csajoztam. Csak azt tudnám, hogy miért nem dicsekedtem vele eddig. Hidd el, van mire! Lehet, hogy hirtelen csaptunk bele a dologba, de állandóan együtt vagyunk és úgy érzem, most már, ennyi idő elteltével kezdenek komolyra fordulni a dolgok…
– Ez már beszéd! De tényleg fura, hogy eddig nem is említetted. Mondjuk, nem csodálkozom, baromi nagy volt a hajtás az utóbbi időben, csoda hogy mindketten kibírtuk bukás nélkül – veregette meg a vállamat. – Na, de milyen a csaj? Legalább most korban hozzád illőt választottál? – záporoztak felém a kérdések.
– Te is megláthatod nemsokára. Pár perc múlva kezdődik vele az óránk – mondtam, Chris arcára pedig valami olyan dolog ült ki, amit az óta sem tudok meghatározni: rémületbe oltott, csodálkozásszerű valami.
Az óra után persze rögtön megkaptam a magamét.
– Én nem akarlak elhinni téged! – mondta Chris. – Ezzel?!
– Először is: nem ezzel, hanem vele. Másodszor: mi a baj? Jó, lehet, hogy kicsit megint fölé lőttem a kornak, de hát istenem, hiszen tudod, hogy milyen vagyok…
– Tudom, de ezt azért nem gondoltam volna rólad. Egyáltalán tudod te, hogy mibe sétáltál? – Itt egy pillanatra megdermedtem. Reméltem, nincs valami sötét titka újdonsült szerelmemről. – Egyáltalán beszélsz te törökül?
Fellélegeztem.
– Képzeld, már a kapcsolatunk elején elkezdtem tanulni – vágtam ki magam. – És ha tudni akarod, baromira tetszik. A legjobb az, hogy ő is tud segíteni, de egyébként már sokat felszedtem pár hónap alatt, ráadásul teljesen magamtól.
– Aztán majd ha nem tudod, mitől vakarózol, ne hozzám gyere! – mondta azt gondolva, hogy övé lesz majd az utolsó szó, valamint hogy vicces lesz… Egyáltalán nem volt az. – És nem fogok szégyenkezni miattad, amiért állandóan ilyen dolgokba rángatsz bele – zárta le a beszélgetést, de még nem számított rá, hogy visszavágok.
– Akkor tudd meg, hogy a szerelmi életem nem olyan nyomorékokra tartozik, akik még hírből sem ismerik a világ legcsodálatosabb érzését! – Egy pillanat alatt komorult el az arca. – Ne nézz így rám, úgyis tudod, hogy rólad meg a kis szexrabszolgádról van szó! – Hiába akart megszólalni, egyszerűen nem tudott. Most az egyszer én aláztam porig és ezt nem bírta elviselni, de mindenképpen valami velős befejezést akartam.
– Tudod mit? Rohadj meg! – fogtam magam és győzelemtől ittasulva elvágtattam.
Innentől kezdve jó darabig nem álltunk szóba, de ez pont így volt jó. Nehogy már egy olyan próbáljon nekem prédikálni, aki még egy csajt sem bírt felszedni mindezidáig! Lillian elég nehezen sorolható a „csaj” kategóriába, sokkal inkább a haszontalan jószágok közé… Aki analfabéta az élethez, az örökké az is marad hozzá. Kösz, helló!
„Úgy tehet az ember szívből s igazán a magáévá egy dalt, ha elénekli (vagy legalább meghallgatja az anyanyelvén. Nézetem szerint ez a szerelemre is igaz, legyünk óvatosak olyasvalakikkel, akiknek a nyelvét nem beszéljük tökéletesen, s fordítva.” (Vámos Miklós)
január 13. hétfő
Emellel az életem egyszerűen csodálatos volt. Tökéletes harmóniában teltek a napok, a gyorsan múló hónapok alatt pedig sikerült még jobban, úgy is mondhatnám tökéletesen egymásra hangolódnunk.
A török nyelv tanulásával is nagyon jól haladtam, naponta húsz percet foglalkoztam vele, így már néhány hónap után sikerült használnom az alapkifejezéseket és mondatokat úgy, hogy az érthető is legyen – erre Emel is nagyon büszke volt, én pedig egyenesen a mennyekben éreztem magamat. Fél év alatt végigpörgettem az alapleckéket, ezt követően pedig a gyakorlásra helyeztem a hangsúlyt, imádtam minden percét, a szorgalmam jutalmazása pedig nem volt mindennapi… Újfent kihangsúlyoznám, hogy senkivel nem cseréltem volna akkor.
Még az egyetemen is a lehető legjobban mentek a dolgok, a Chrisszel való balhé után sem szerzett senki tudomást arról, mi van köztünk Emellel, az új félév elején nulla tanulással viszonylag jó jegyeket szereztem és a többiekkel is jól kijöttem, annak ellenére, hogy elmondhatatlanul utálom őket.
Még a tanárokkal sem akadt különösebb baj, pedig egyesek időnként alaposan feladták a leckét – mindez szó szerint is értendő, elég csak a harminc-negyvenoldalnyi tanulnivalókra gondolnom, amiket egyik napról a másikra kellett bemagolni, ha nem akartuk gyönyörű karókkal díszíteni udvarunkat.
Bár nem volt bajom a professzorokkal időnként igen bicskanyitogató stílusuk ellenére sem, ami azt illeti, Miss Flower, akarom mondani Heather jelenléte minimum 280/150-re nyomta fel a vérnyomásomat, annyira idegesített a nagyképűsége. Valamilyen szinten értem, miért lett olyan hamar vége annak idején.
Bár, ugye Chrishez egy szót sem szóltam azóta, de ez nem tudott különösebben érdekelni.
Az mindig boldogsággal töltött el, ha Emel jött be órát tartani. Igaz, hogy a tantárgya – becsületes nevén: információtechnológiai alapismeretek – nem különösebben volt a kedvencem, de az, hogy ő tanította, egy fokkal elviselhetőbbé tette. Azok után főleg, hogy egész jól vizsgáztam belőle félévkor.
Lelkesedésemnek csupán az szabott gátat, hogy kiderült: az év végi vizsgán is az ő kezében lesz a sorsunk ebből a tárgyból – még akkor is, ha az eredeti tanárunk visszajön –, és nem ártana időben elkezdeni a felkészülést, ha ezúttal minimum kettessel át akarunk menni. Éljen, már csak erre vágytam!
Nyilván nem lettem boldog a hír hallatán. Annak persze örültem, hogy a szerelmemnél fogok vizsgázni, de inkább félelem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy vajon sikerül-e előtte újfent megfelelően teljesítenem.
– Nyugodj meg, lesz minden rendben. Gondoskodom – mondta, miközben hozzám bújt, de úgy, hogy annak nem tudtam ellenállni.
– Figyelj, már ennyivel meggyőztél – néztem rá csillogó szemekkel. Még soha nem voltam ilyen boldog, szerelmes meg aztán pláne nem.
– Te bejössz, húzol, örülsz, elmondod, lenyűgözöl, örülök, kimész, örülsz – vázolta fel röviden, mi lesz a tavaszi vizsgán, és egyszerűen olyan édes volt, hogy nem tudtam nem megcsókolni.
– Biztos vagy benne, hogy örülni fogok annak, amit húzok? – kérdeztem, szemöldökömet felvonva.
– Ha rajtam múlik, igen – felelte nemes egyszerűséggel én pedig inkább nem kívántam boncolgatni a csalás témakörét, mert még meg sem tanultam igazán.
Ezt az apró kis csalárdságot leszámítva akkor igazán azt éreztem, hogy: igen, végre egy lány, akit soha nem lennék képes elengedni. Nem vagyok az a kimondottan összeroppanós típus, de azt hiszem, Emel nélkül tényleg baromi nehéz lenne minden. Most, hogy együtt vagyunk, kezdtem igazán megérteni minden szépet és jót az életben. Na, meg a rosszat is, de azt megtanultam könnyedén elengedni, és még csak tudomást sem venni róla – egy ilyen csodálatos lány mellett nem is tudtam volna mást tenni. A lényeg az volt, hogy minden a lehető legjobban ment köztünk. Igaz, ez kissé gyanús is volt, hiszen jól tudom, hogy ha sokáig nagyon jól mennek a dolgok, egyszer csak beüt a szar, onnantól pedig érdemes menekülőre fogni.
Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen életemben először voltam igazán szerelmes. Nehéz megmondani, miért, de ez az érzés semmivel nem volt összehasonlítható. Nap, mint nap majd kicsattantam a boldogságtól, soha egy rossz pillanatom nem volt – sorozatban jöttek a jobbnál jobb dolgok egymás után, persze az egész kupac élén nem más állt, mint Szerelmem.
Habár a hétköznapok néha nem úgy jöttek össze, ahogy szerettük volna – hiszen neki a doktorija miatt egyéb elfoglaltságai is voltak –, minden a lehető legnagyobb rendben volt. Amint istenigazából összejöttünk, visszavettem kicsit a tempóból, konkrétan inverz módon haladtunk a kapcsolatunkban: mivel a nagy vallomás már megvolt – igazán nem volt nehéz kimondani –, jöhetett a többi – az udvarlás összes létező módját bevetettem a verstől kezdve az igazán klisésnek mondható desszertig, ő pedig készséggel fogadta soha véget nem érő bókjaim áradatát. Még főztem is neki. Igaz, nem tudta, mit és miért kell szeretni, de az utolsó morzsáig mindent felfalt – állítólag még ízlett is neki.
Nem gondoltam volna, hogy valaha az életben ilyen boldog leszek akárcsak egyszer is, és tessék, megtörtént! Minden korábbit hajlandó voltam elfelejteni, emlékeimet agyam leghátsó szegletébe dobni csak azért, hogy szerethessem azt a lányt, akivel hajlandó voltam elképzelni a jövőmet.
Lehet, hogy ez túlságosan is nyálasan és klisésen hangzik, de legalább igaz. Számomra ő az Igazi. Imádom, amikor velem van, és beleőrülök a hiányába, ha nincs. Szerelmes vagyok minden egyes apró sejtjébe, imádom a gyönyörű haját, a ragyogó szemeit, a formás testét, az édes kis lábait…
Hihetetlen, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlem.
„Nem emlékszem, hogy aludtam, ébredtem mással… Megajándékoztál a felejtés nyelvtanával.” (Dienes Eszter)
január 17. péntek
Az egyetemen természetesen ment tovább az élet, mint mindig. Chris és én még mindig nem álltunk szóba (és ez talán jobb is volt), Roy valamiért padlóra került, Melissa és Ted – nevezzük így – románca továbbra is tartott, mindannyiunk legnagyobb meglepetésére és csodák csodájára tényleg senkit nem húztak meg félévkor, a pótvizsgások is örülhettek az utolsó pillanatokban összehozott jegyeiknek.
A többiek igazából csak úgy elvoltak, akadt olyan, akit például két-három hétig folyamatosan nem láttunk, de hiányát nem éreztük éppenséggel fájónak. A folyamatos sikerszériám sem akart megszakadni, bár kissé úgy éreztem, Emel csak a kapcsolatunkra való tekintettel ad nekem jó jegyeket.
Tény, hogy sokat fejlődtem, mióta együtt vagyunk, de a szabály mégis csak szabály. Amikor ezt szóvá tettem, természetesen csak kedvességből, amolyan ironikus hangsúllyal, sikerült magát kivágnia, ezzel is rendesen elvarázsolt.
– Én nem kivételez. Te vagy ügyes, akkor kapsz jó osztályzat. Akár szeret, akár nem, vagyok reális – mondta én pedig egy hatalmas csókot nyomtam arra az édes kis arcára, s persze nem tudtam ellenállni akcentusának.
– Mit szólnál egy romantikus vacsorához a hétvégén? – kérdeztem.
– Hangzik jól, de nem lesz baj?
– Ugyan, mi baj lenne belőle? Hát nem viheti el egy lelkes és szorgalmas diák a kedvenc tanárnőjét vacsorázni? – tettem fel a kérdést mosolyogva, ő pedig látszólag nagyrészt megértette, mert elmosolyodott és átölelt.
Hosszú és érzéki csókban forrtak össze ajkaink, én pedig ennek hatására nagyjából a felhők felett három méterrel éreztem magamat. Akkor és ott nem érdekelt semmi más, csak a legcsodálatosabb lány, akivel életemben találkoztam. Úgy éreztem, ez a jutalom már rég kijárt az Élettől.
(nyitókép)
