(Hétfőtől jót sose remélj, avagy egy délelőtt alatt annyi minden megtörténik, hogy mindaz egy komplett sorozatévadhoz is sok lenne. Miss Flower mártírkodik egy sort, aztán kimutatja foga fehérjét. Összedőlni látszik minden, de a jó barátok segítenek, ha baj van.)
„Nem mintha reszketnék a nősüléstől. Ha létezik bige, akit az atya, a fiú és a szentlélek nevében is nekem teremtettek, zokszó nélkül elveszem.” (Vavyan Fable)
március 18. hétfő
Ismét hétfő…
Az emberiség által legjobban utált nap belőlem is hatalmas ellenszenvet vált ki, hétről-hétre, ezt már nem egyszer írtam meg az elmúlt hetekben, hónapokban. Akkor pedig, amikor Miss Flower közvetlenül előttem sétál be a kapun, én pedig nem bírok felnézni rá, mert „felrobbanok”, ha meglátom, egyenesen az őrületbe kerget. Félreértés ne essék, egyáltalán nem féltem a találkozástól, sőt… próbálok úgy tenni, mintha az egész kávézgatás meg sem történt volna. Ez persze egyáltalán nem könnyű, de hát mi az, ami ebben az életben könnyű? Most őszintén…
Szerencsére pont ekkor keveredett mellém Roy – fura módon cucc nélkül –, akinek már megint kefélhetnékje volt. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az a tucatnyi óvszer és síkosító – eldugva kocsijának egy titkos részében –, amit jóárasítva vásárolt még valahol külföldön. Aktuális párja eleinte csupán arra a dologra kellett neki, azonban az idő múlásával egyre jobban egymásra hangolódtak – nemcsak testileg, hanem lelkileg is, szóval valami zavart éreztem az Erőben.
– Akkor ezek szerint már nem hajtod Flowert, igaz? – kérdeztem tőle, a Tanárnő nevét csak igazán halkan kimondva, mivel meglehetősen közel voltunk hozzá.
– Á, hagyd a fenébe, már rég elengedtem! Főleg a múltkori után – hangzott szájából a lemondó válasz. – Nyugodtan rámozdulhatsz.
Komolyan mondom, úgy néztem rá, mint akinek a swinger klubban saját felesége jutott.
– Nem rémlik valami egy bizonyos lánykéréssel kapcsolatban?
Láttam rajta, hogy érezte a sértettségemet, kis idő múlva pedig észbe is kapott, sűrű elnézéskéréseket hallgattam, miközben próbáltam neki megmagyarázni, hogy nem kéne sietnünk, mert még véletlenül belefutunk Miss Flowerbe.
– Azt te csak szeretnéd – mondta vigyorogva. Én persze nem voltam kimondottan vidám. – Nyugi, csak húzom az agyadat. Mióta is vagy együtt Greenberggel?
– Harmadik óta, csak ugye titkolnunk kellett. Miután végeztünk a gimiben, akkor költöztünk össze.
– Adom. Az életben nem gondoltam volna rólad, hogy levarrsz egy olyan nőt, mint ő – jelentette ki, miközben vállon veregetett.
– Kösz, de azt hiszem ezt a beszélgetést nem kéne nagyon tovább gerjeszteni. Nem akarok oda kilyukadni, hogy milyen az ágyban. Annak ellenére, hogy nagyon jó és akkor még enyhén fogalmaztam – zártam le a diskurzust, ugyanis egyre közelebb kerültünk Miss Flowerhez.
– Én most lelépek a kocsimhoz, még ki kell vennem a cuccomat. Egy élmény volt – mondta Roy, majd kezet fogtunk.
Egyedül akart hagyni, hogy rohadna meg, úgyhogy próbáltam még valamivel marasztalni.
– Egyébként mi a helyzet az aktuális hódításoddal? Hogy is hívják…? Várj, ne segíts… – mivel jól tudta, hogy úgy sem fogom kitalálni, besegített a névvel én pedig puszta kedvességből a fejemhez kaptam, hogy tényleg.
Persze szokás szerint végig kellett hallgatnom, hogy most aztán tényleg minden a helyén van, és hogy hú, hogy szereti és viszont, hogy nem csak arra kell, meg ilyenek.
– Remélem most már tényleg megállapodsz, legalábbis egy kicsit hosszabb időre.
– Még szép – vágta ki magát diadalittasan. – Már oda is költözött hozzánk. Hát nem jó buli? Éjjel-nappal a szerelmemmel lehetek, ez pedig mindennél fontosabb a számomra.
Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Ez a pasas itt előttem nem Roy, gondoltam, de ő már el is tűnt egy szempillantás alatt, így hát továbbmentem.
Nem szeretem a konfrontációt, így egy kicsit próbáltam lemaradni a Tanárnő mögött, de akárhogy is próbáltam, az istennek nem jött össze, egyszer sajnos mellé kerültem, akkor pedig nem lehetett már sunnyogni.
– Jó reggelt kívánok! – köszöntem rá teljesen természetesen.
– Szia, jó reggelt! – köszönt vissza úgy, mint ha ő is mindent elfelejtett volna, ez azonban egyáltalán nem így volt. Próbáltam sietni, de utánam szólt és nem kerülhettem el a sorsomat. – Várj egy kicsit, szeretnék veled beszélni.
Nem tudtam mit tenni, engedelmeskedtem, bár megfogadtam, hogy az egyetlen nő, akinek ezt megteszem, az a menyasszonyom. Igazság szerint egy kicsit féltem attól, hogy mi lesz…
– Na, hogy sikerült a lánykérés? – kérdezte derűsen, nekem pedig hirtelen elszállt minden félelmem.
Hasonló örömmel válaszoltam, miközben a szívem hevesen dobogott, Susanre gondolva.
– Ó, életem legszebb pillanata volt, amikor kimondta az igent! És bízom benne, hogy ő is hasonlóképpen élte meg.
– Biztos nagyon boldog. Látom rajtad, hogy majd kicsattansz az örömtől.
– Az nem kifejezés! Tudja, milyen érzés, amikor az Élete Szerelme megerősíti abban a hitében, hogy örökké szeretni fogja és kitart mellette? – kérdeztem szerelemtől átitatott hangon, a mellettem igyekvő lány arca pedig elkomorult.
Válasza egyenes és fájdalmas volt.
– Nem, nem tudom.
Próbáltam némi együttérzést mutatni iránta, de sajnos nem volt könnyű.
– Sajnálom, én nem akartam megbántani…
– Ugyan, engedd el! Akár hiszed, akár nem, de még soha nem volt részem abban a bizonyos igazi szerelemben – itt egy kicsit felcsillant a szeme, miközben rám nézett. Úgy sejtettem, reménykedik valamiben.
– Nem mondom, volt már pár kapcsolatom, de még nem találtam meg azt a férfit, akivel képes lennék megosztani minden érzelmemet, és akivel leélném az életemet – rövid, fájdalmas monológját hatalmas sóhaj kísérte, én pedig komolyan kezdtem félni. – De talán majd egyszer, valamikor, a távoli jövőben – ennél a mondatnál rám nézett, nekem pedig a lehető legrosszabb gondolatok jutottak eszembe.
Nem tehettem mást, feltűnés nélkül egy kicsit arrébb húzódtam, biztos, ami biztos alapon. Értem én a célzást meg minden, de jól tudja, hogy menyasszonyom van, szóval… Most már nem tudtam mit tenni, én is egyenes és őszinte voltam, remélve, hogy nem bántom meg.
– Elnézést kérek Tanárnő, nekem menyasszonyom van. Sajnálom, de ez így nem mehet… Remélem, hogy megérti.
Nem látszott különösebben meglepettnek, vagy csalódottnak – ezen csodálkoztam is, rendesen.
– Ugyan már, ne viccelj! De azért remélem, hogy nem neheztelsz rám, amiért kicsit rámenős voltam – nézett rám hatalmas, csillogó szemekkel.
– Dehogy! Bár megmondom őszintén, egy kicsit tartottam attól, hogy sikerül elcsábítania – mondtam széles mosollyal.
A bejáratnál természetesen magam elé engedtem, és mivel nem volt különösebb dolgom, rögtön az alagsorba mentem, ahol leültem egy székre és előkaptam a mobilomat. Bekészítettem a Metallica Fekete Albumát, a fülhallgatót a helyére raktam, és egy könyvvel a kezemben próbáltam elütni az időt, mivel volt még jó pár percem az első óráig.
Nem egész egy perc múlva valami furcsa borzongást éreztem, a hideg szaladgált a hátamon, bár magam körül – és magamon – semmi érdekeset nem éreztem, különösebb feltűnő dolog sem volt a környéken. Már-már megnyugodtam, amikor egyszer csak minden elsötétült előttem. A fülhallgató kiesett a fülemből, a könyv kihullott a kezemből, nyakamat hirtelen elkapta egy kéz, valamit éreztem az arcomon – egy sötét kendő volt, amin egyáltalán nem láttam át és mintha kezeimet is gúzsba kötötte volna valami.
Vagyis, inkább valaki…
„Na, azért még ne kongassuk meg a vészmadarakat!” (Vavyan Fable)
Chris, Lillian, Wallace és Oliver együtt léptek be az egyetem kapuján.
Sam legjobb barátja és annak újdonsült párja a lehető legtöbbet hozták ki a hétvégéből, ez pedig kiválóan meglátszott rajtuk, főleg ruhájuk alatt, ugyanis testüket megszámlálhatatlan szexhorzsolás díszítette. Az egyébként szürke, teljességgel érdektelen és unalmas két másik srác hozzájuk hasonlóan nem csinált mást, csak ment, ment, míg végül beértek az épületbe.
Megérkezése előtt Sam ráírt a fiúkra, hogy az alagsorban lesz és találkozzanak ott egy kis beszélgetés meg mondjuk egy kávé erejéig, mégsem találták barátjukat a megbeszélt helyen. Azaz, volt ott valami, mégpedig egy könyv – A Mester és Margarita, kinyitva a második fejezet elején – és egy telefon – Sam telefonja – melynek zenelejátszójából még mindig szólt az Enter Sandman, a lehető legnagyobb hangerőn, fülhallgatóján keresztül.
A lány nem igazán értette a dolgot. Igaz, a fiúk sem, de rögtön bepánikoltak, s ezer meg egy borzasztó gondolat futott át agyukon.
Kétségbeesve összenéztek.
– Most akkor mi van? – tette fel a kérdést Lillian.
Chris válaszában idegesség és félelem rettenetes elegye bujkált.
– Az, hogy Sam valószínűleg eltűnt és azt sem tudjuk, mi van vele!
– Miért? Azt mondtátok, rátok írt, hogy itt lesz, vagy nem?
– De igen. És, szerinted itt van? – kérdezte Wallace.
– Hm… nincs?! – így Lillian.
Valóban nem volt ott, de a lány tovább próbálkozott. Felkapta a könyvet és belerakott egy zsebkendőt, könyvjelző gyanánt.
– Mi van, ha csak mosdóba ment? – kérdezte a kötetet maga mellé téve. – Oda csak nem viszi magával…
– Az lehet, de a telefonját itt hagyta az egyik kedvenc albumával. Na, erre mit lépsz? – Chris hangja nem kis fokú idegességről árulkodott. Ami azt illeti, még mindig nem tudott lecsillapodni.
Lillian meg sem tudott szólalni. Bár nem ismerte Samet, már ő is pánikba esett, sejtve, hogy tényleg valami baj van.S hát tényleg baj volt, ugyanis Samet elrabolták. No persze nem úgy, mint a filmekben, csupán Miss Flower volt az, aki bevonszolta az alagsori raktárba, ahol egy székre ültette.
A fiú szeme még mindig be volt kötve, akárcsak kezei és lábai, száját pedig szigetelőszalaggal ragasztotta le az ifjú tanárnő. Ki gondolná azt, hogy a felszínen vonzó, fiatal és magát cseppet sem könnyen kaphatónak mutató, kissé nagyképű lány tulajdonképpen egy vérszomjas bestia? Na, jó, annyira azért nem, de ha férfiról van szó, mindenre hajlandó – talán érthető is, hogy miért nem talált még hozzá illőt…
Mindenesetre biztosan nem Sam lesz az, akire egész életében várt, ugyanis neki már ott volt újdonsült menyasszonya, Susan, aki valószínűleg mit sem sejtett arról, hogy mi történik párjával.
„Ha valakiben úgy felgyűlik a gyűlölet, hogy már nem bír se vele, se magával, és akkora hatalmasra nő, hogy betölti a Naprendszert, akkor bizony jólesik neki, ha talál valami motivációt, még ha az csak egy szőnyegre dobott cigarettacsikk vagy egy nyitva felejtett liftajtó.” (Émile Ajar)
– Pár perc és jövök. Te csak maradj itt, és ne mozdulj! Értetted? – Miss Flower hanghordozása szokatlan volt hozzá képest, legalábbis amennyire Sam megismerte.
A nő elhagyta a raktárt és teljesen természetes módon a tanári szoba felé igyekezett.
Sam persze nem bírta ki, hogy ne próbáljon segítséget szerezni, így minden erejét bevetve „kiabálni” kezdett. Szerencsére a raktár nem volt messze attól az információs pulttól, ahol Chrisék várakoztak, így viszonylag hamar meghallották a segélykérést.
– Halljátok ezeket a hangokat? – riadt meg hirtelen Wallace.
Lillian azonnal rákontrázott, csupán zavart idegállapotuknak tudta be a dolgot.
– Ugyan már, csak hallucinálsz!
Chris hasonló cipőben járt, mint barátja.
– Én is hallom, ráadásul elég közel. Tuti, hogy nem hallucinálok. Gyertek, nézzük meg! – ezzel pedig elindultak a pulttól balra, egyenesen abba az irányba, ahol a raktár is feküdt.
Habár először a mosdóra gyanakodtak, mivel ott nem találtak semmit, rögtön továbbálltak az egy ajtóval arrébb elhelyezkedő raktárhoz. Miss Flower valószínűleg nem lenne jó hivatásos túszejtő, ugyanis elfelejtette rázárni Samre az ajtót, így szerencsés megtalálói azonnal ki tudták azt nyitni, a srác legnagyobb örömére.
Chris azonnal barátja felé fordult, amint beléptek.
– Ugye nem haragszol, ha én ezt most letépem? – kérdezte, Sam pedig nemet intett a fejével.
A szigetelőszalag letépését érdekes módon nem követte üvöltés, mint általában, ezen pedig a többiek mind meglepődtek, hiszen nem számítottak csendre.
– Ezt meg hogy bírtad ki? – kérdezte Oliver.
– Úgy, hogy rohadtul fájt, de hát egyszer élünk! Nem akarom felhívni a figyelmet, úgyhogy igyekezzünk, gyertek! – sürgette őket Sam, így most már öten távoztak el minél gyorsabban, ahogy csak tudtak.
– Hé, hol van a telóm meg a könyvem? – nézett rájuk Sam.
Wallace a kezébe nyomta a tárgyakat, amiket – jó barát cipekedésben is segíti a másikat alapon – időközben Lillian és Chris passzoltak le neki.
– Tessék, majdnem el is felejtettem.
– Kösz, életmentők vagytok. De tényleg!
Ezek után az egy szem lány is kivette részét a társalgásból.
– Ugyan már, nem kell túlozni! – mondta álszerényen. – Azért kösz. Ha viszont kiértünk az épületből, azonnal el kell mondanod, mi történt!
– Elmondom én most is, nem kell nagy mesékbe bocsátkozni. Miss Flower volt az. Komolyan ijesztő a kis nő! – vázolta, miközben az ökleit simogatta, ahogyan azt a filmekben szokás. – Ugye rémlik, hogy megkértem Susan kezét?
Chris nem bírta ki, hogy ne feleseljen – köztudott ugyanis, hogy ki nem állhatja barátja menyasszonyát.
– Na, témánál vagyunk! De most komolyan, mit ártottál Miss Flowernek azzal, hogy megkérted a nődet? Tényleg, hogyhogy eltűnt a tanárnő?
– Ja, csak azt mondta, hogy pár perc és jön. Nem tudom, hova mehetett, de ha visszajön, elég nagyot fog koppanni – Sam hangja és mosolya kárörvendő volt.
– Istenem, de amatőr! Tudhatná, hogy az első számú szabály szerint nem hagyjuk magára a túszt – jelentette ki Lillian teljes természetességgel.
A fiúk mind furán néztek rá, de ebben a helyzetben egy ilyen kijelentés már nem is tűnt igazán érdekesnek. Elhagyták a raktárhelyiséget, amilyen gyorsan és csendben csak tudták. Sam a poén kedvéért nyitva hagyta az ajtót, csak hogy felidegesítse Miss Flowert.
Amint öten egyszerre kiléptek a bejárati ajtón, Royba botlottak, aki éppen befelé vette volna az irányt.
– Hékás, hát hova ez a nagy rohanás? – lepődött meg az épületből kirontó öt csoporttársán.
– Á, semmi érdekes, csak gondoltuk, feldobjuk ezt a szürke, unalmas napot egy kis actionnel! – ironizált Sam. – Komolyra fordítva a szót: ne menj többé Miss Flower közelébe, sőt! Még csak gondolni se merj rá. Most az egyszer fogadd meg a tanácsomat, ha már én is megfogadtam a tiédet.
– Várj, ezt most nem értem… – Roy úgy nézett Samre, ahogy mindig is szokott.
– Ami azt illeti, megkértem Susan kezét, ahogy javasoltad. Tudod, évforduló meg ilyenek, de ezt már meséltem odakint, mikor találkoztunk.
– Persze, ne haragudj báttya! – ütögette meg a hátát Roy, majd Samuel hangja komolyra váltott. – Miss Flower valószínűleg irigykedik, és próbált megkörnyékezni. Egy ártatlan kávézásba még belementem, semmi több. Mikor ma reggel megérkeztem – nem sokkal azután, hogy te leléptél a kocsidhoz és otthagytál vele –, kénytelen voltam meghallgatni egy rémes, csupa nyál mesét tőle. De komolyan, egyszerűen borzasztó volt. Elmesélte, hogy még soha nem volt olyan férfi az életében, akivel megoszthatta volna mindenét, meg hasonlók, aztán amikor nem haraptam rá a horgára, valószínűleg bepöccent és hát… túszul ejtett.
– Hű, hát ez… komoly, öcsém! – Roy alig találta a szavakat. Még azt a körülbelül húszat-harmincat is, amit ismert. – Engem is túszul ejthetne! – mondta végül elégedett vigyorral.
– Kérlek, ne viccelődj ezzel! Bármelyik pillanatban újra felbukkanhat, és nekem el kell tűnnöm az egyetem közeléből, úgyhogy szevasz! – az öt fiatal elrobogott, ám Sam még odavetett valamit izomagyú barátjuknak.
– Ha esetleg akarsz tőle valamit, ott az alagsori raktár. Egész kellemes hely, csak kissé sötét, de nyitva hagytam, hogy bosszantsam egy kicsit.
A múltkori, balul sikerült „randi” után azonban Roy az égvilágon semmit nem akart a csak és kizárólag kívülről angyali nőtől. Inkább az első órára kiírt előadóterem felé ballagott cuccával együtt. Aznap már nem látta sem Samet, sem pedig Christ és a többieket.
(nyitókép)
