(Kezdem úgy érezni, hogy véglegesen és menthetetlenül megőrültem. Túlságosan naiv vagy szimplán egy megveszekedett perverz barom vagyok? És akkor Miss Flower micsoda? Húgom nem nézi jó szemmel legújabb fellángolásomat. Mondjuk, ezt meg is értem. Susannek lehetősége akadna feljebb mászni a ranglétrán, már csak az a kérdés, hogy akarja-e.)

„Így kezdődik a szerelem: nem tudjuk, kibe szeretünk bele. Fogalmunk sincs róla, visz a vágy, az elképzelés, amit az adott kor, felfogás, szerelem-szemlélet ültetett belénk, és annak megfelelően viselkedünk.” (Polcz Alaine)

március 29. péntek

Eltelt egy kis idő a legutolsó bejegyzésem óta, miközben a dolgok persze folytak tovább a maguk módján, úgy, ahogyan kellett, ám a legnagyobb bajt ezúttal mégsem Dawn jelentette számomra. Szerencsére nem is a húgom – ő volt egyébként a legkisebb probléma –, hanem Miss Flower.

Történt, ami történt, valamiért képes voltam fátylat borítani a dologra. Hogy miért is? Az a baj, hogy magam sem tudom hogyan és miért, de egyik pillanatról a másikra beleszerettem abba a nőbe. Úgy éreztem magamat, mint mikor Susanbe estem bele fülig, csak ebben az esetben aztán végképp nem tudtam, mire véljem a fene nagy pálfordulást.

Tegnap délután valamiért korábban végeztem, és amikor sétáltam ki a kapun, megpillantottam Őt, teljes valójában és Istenem, a látvány egyszerűen lélegzetelállító volt. A srácokkal éppen Melissa, Matthew és Ted még mindig aktuális szerelmi – viccesen torzított nevén – hámorszögét beszéltük ki, amikor elsétált mellettünk Ő. Nem bírtam róla levenni a szememet, a látvány magáért beszélt. Wallace persze nem hagyhatta ki ezt a ziccert.

– Mi az Sam, mit láttál? – tette fel tréfásan a kérdést, amit csak nagy nehezen realizáltam, hiszen a szívemben valami történt. Azt én sem tudtam megmagyarázni, hogy mi és miért – egyszerűen csak megtörtént. Susannel is pont így volt.

Istenem, Susan! Az én szeretett, drága menyasszonyom… az égvilágon semmiért nem utálnám magamat annyira, mint ha megbántanám, főleg egy ilyen dologgal. Általában elengedem azt, ha egy viszonylag szépnek mondható nőstény megmozgat bennem valamit, ezúttal azonban nem voltam képes erre.

A srácoktól viszonylag hamar elköszöntem és egy másik útvonalon, magányosan folytattam utamat hazafelé. Gondolataimban – melyek persze a Tündéri Tanárnő körül jártak – alaposan elmerültem.

Felötlött bennem, hogy mi van akkor, ha teljesen tudatosan csinálja azt, amit, tehát a túszejtéssel szépen megutáltatta magát velem, hogy aztán ez történjen. Viszonylag helyénvalónak tűnt az ötlet, hiszen, mint tudjuk, a nők legalább annyira számítóak, mint amennyire kiszámíthatatlanok…

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez megtörtént. Meg kellett próbálnom minél előbb elűzni ezt a – saját esetemben kimondottan – bűnös gondolatot.

Nem tehettem mást, egyszer és mindenkorra véget akartam vetni a dolognak: előkaptam hát a telefonomat, megnyitottam a Facebookot. A magam feje után menve, ahelyett, hogy kitöröltem volna az ismerőseim közül – ami a lehető leghelyesebb lépés lett volna – dobtam neki egy üzenetet, amiben csupán ennyi állt: „Beszélnünk kell…”.

Persze nem számoltam azzal, hogy státusza elérhető volt, így pár másodperc múlva vissza is írt. Ő sem vitte túlzásba, válasza annyi volt, hogy „Miről?”

A beszélgetés a következőképpen folytatódott:

– Négyszemközt. Magánügy.

– Mégis mi az, amit nem mondhatsz el így?

– Azt, hogy beleszerettem a Tanárnőbe… (szánakozó emoji)

Pár perc csend, majd hirtelen:

– Gyere az Egyetem elé, amilyen gyorsan csak tudsz. Ezt tényleg meg kell, hogy beszéljük. Egyébként én is szeretlek.

Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. Azért „rabolt el”, mert szeret? Oké, így már minden világos…

„Az ember mindig egy illúzióba szeret bele, ám mindaz, amiről tudomásod van, egy nevetségesen részletszegény idea, emlékmorzsák, tudástöredékek, hangulat-visszaverődések szinte véletlenszerű játékossággal egybegyúrt labdacsa.” (Hanula Zsolt Péter)

Susan már halálra aggódta magát, hiszen párja órák óta nem hallatott magáról. Hiába kereste telefonon, képtelen volt utolérni Samet. A férfit, aki történetesen a vőlegénye volt és jelen pillanatban egy másik nő iránt érzett mérhetetlen szerelmét ecsetelte a kiszemeltnek.

Annak a kiszemeltnek, akivel a megbeszéltek szerint az Egyetem előtt találkozott.

A fiatal tanárnő persze szokás szerint ragyogóan nézett ki: pont abban a viseletben üdvözölte Samet, amiben a fiú percekkel ezelőtt látta, és amiben olyannyira elvarázsolta. „Ez nem fair!” – gondolta magában, mikor meglátta az angyali teremtést.

Hosszú, barna haján megcsillanhatott volna a napfény, ha az eget nem borították volna hatalmas szürke felhők, azonban ő még így is elképesztően gyönyörű volt. Akkor éppen csak leheletnyi sminket viselt, ez pedig még jobban elvarázsolta a hősszerelmest, hasonlóan a rendkívül magas sarkú cipőkhöz.

Lehetett akármennyire gyengédnek tűnő figura, bizony szerette az élvezetet, az ilyen és ehhez hasonló dolgok pedig mindennél jobban beindították.

Ami pedig a huszon-egynéhány éves Tanárnőben a legjobban lenyűgözte, az persze intellektusa volt. „I’m going slightly mad…” – a Queen klasszikusa járt a fejében, miközben a lány felé közeledett. Megtörtént hát, amire és akire mindig is várt: egy korban – és persze minden másban is – hozzáillő, lebilincselő szépségű teremtés.

A jól megszokott, sablonos módon köszöntötte.

– Jó napot kívánok, Tanárnő! – emlékezett rá, hogy Susannek is ezt mondta, amikor beleszeretett.

De hát mikor volt már az, Istenem! Hiányzik neki egyáltalán? Nem igazán… Komoly baj, ugye?!

– Ugyan, az a legkevesebb, ha megengedem, hogy tegezz. Elvégre… – somolygott a Nő, célozva a Férfi érzelmeire, majd meggondolatlan módon egy csókot nyomott az arcára.

„Rámenős kislány, az egyszer biztos… Na, de egye fene!” – gondolta Sam és viszonozta újdonsült szerelme cselekedetét.

Szempillantás alatt heves, forró csókban forrtak össze ajkaik. A felemelő pillanatot Miss Flower szakította félbe.

– Nem kéne egy nyugodtabb helyre mennünk? – kérdezte. – Tudod, ahol mindent megbeszélhetünk, meg ilyenek. – Samnek pedig nem járt más az eszében, mint a következő lépés: de vajon mi is legyen az?

Pár méterrel arrébb volt egy kis, eldugott park, ahova jóformán egy lélek sem járt. Éppen ideális volt számukra, hát azon nyomban elindultak. Mikor megérkeztek, leültek egy padra a hatalmas bükkfa alá.

Ezúttal a Férfi kezdeményezett.

– Szóval, Miss Flower… akarom mondani… de hát nem is tudom a keresztnevét.

– Mondtam, hogy nyugodtan tegezz. Egyébként pedig Heather a becsületes keresztnevem, örvendek – nyújtotta kezét, amire Sam készségesen nyomott egy leheletnyi, de annál érzékibb csókot. – És most pedig mondj el mindent, szépen sorban.

A Férfi pedig megtette: szóról szóra ecsetelte érzelmeit az iránt a nő iránt, akit tényleg szeretett. Igaz, hogy a lelke mélyén, és erre csak akkor jött rá, de szerette. Hiába, az Élet már csak ilyen…

„Amikor eddig eljutottam, rettenetes görcsöt éreztem, olyan fájdalmat, amit csak a test bír el, mert az mindent elbír, az agy már nem.” (Thurzó Gábor)

Szerelmet vallott neki. Igen, ez volt a lehető leghelyesebb és a legjobb döntés.

A nő reakciója mindennél meglepőbb volt számára: azt szerette, ha kertelés nélkül megmondják neki az igazat, és mivel Sam is így tett, a bizalmába fogadta, mi több – úgy mondta ki a szeretlek szót, ahogyan soha, senki nem tette és nem is fogja, ez biztos!

Nem csoda hát, hogy a srácot még jobban levette a lábáról. Ezek után hosszasan beszélgettek érzelmeikről és habár Sam telefonja legalább egy tucatszor megszólalt, a Can I Play With Madness? című Iron Maiden-dalt játszva, nagyjából a harmadik után lenémította a készüléket, hogy tovább élvezhesse a bűnös élvezetet.

Nem számolt azonban húgával, aki nem kimondottan a merő véletlennek köszönhetően sétálgatott éppen az egyetem közelében, a parkot is útba ejtve. Egyszer csak megpillantotta a padon ülő párocskát, igaz, hogy csak messziről. Közelebb menve nem hitt a szemének, azt hitte káprázik: a bátyja és egy másik nő, aki nem Dawn? De hiszen az lehetetlen!

Emlékezett rá, hogy mesélt már neki a megátalkodott Miss Flowerről, aki csak úgy elragadta és túszul ejtette, de azért rohadtul gyönyörű volt, nem vitás. „Ő lenne az?” – tette fel magának a kérdést Patricia. „Ha igen, akkor itt bizony hatalmas bajok lesznek! Illetve, már vannak is…” – vonta le a következtetést, amikor a pár csókot váltott.

Hosszú búcsúzás vette kezdetét, alig akartak elszakadni egymástól. Megígérték, hogy később még beszélnek, csak ki ne derüljön.

– Csak ki ne derüljön… – mondogatta magában Sam, miközben hazafelé ment.

Húga a sarkon ácsingózott, a férfi észre sem vette, hogy egyszer csak belebotlott. Meglepetése nagyobb volt az egykori World Trade Center tornyainál is.

– Hát te, hol jársz itt ahol a madár sem jár, édes húgom?

– Ó, hát csak gondoltam, meglátogatom az én szeretett bátyókámat az Egyetemen, és pont a park felé jöttem.

Sam lefagyott. Húga volt a legfőbb bizalmasa, előtte egyetlen titka sem lehetett.

– Ugye, nem? – kérdezte hatalmas félelmek közepette.

– De. Ha arra célzol, amire gondolok, azt kell mondjam, de. Mindent kiválóan láttam, ne is tagadd, amit tettél! – olvasta fejére előbbi ballépését.

– Nem tagadom, előtted meg főleg nem. Szégyellem, de hidd el, alapos okom volt mindenre – a srác próbálta menteni a még menthetőt.

– Na és mi az a fenemód alapos ok?

– Baromira dögös volt.

– Ez minden? – vonta fel szemöldökét Pat.

– Nem tehetek róla, emlékszel, Susanbe hogyan szerettem bele? – kérdeztem számonkérően, ő pedig nem igazán értette, mit akarok.

– Igen, de hogy jön ez ide? – pár másodperc gondolkodás után felcsillant a szeme. – Á, már értem… illetve nem igazán, de azt hiszem, rátapintottam a lényegre. És apropó Susan, vele mi lesz? Csak azt ne merd mondani, hogy titokban akarod tartani, amit csináltál és lapítva élni tovább szépen a kis életeteket.

– Persze, hogy nem – mondtam – Illetve… szerinted mennyire lenne baj?

– Tekintve, hogy a menyasszonyod, azt kell mondjam, nem kicsit. Egyszer már majdnem ráfaragtál, emlékezz csak!

Én természetesen kiválóan emlékeztem, és jól tudtam, mi lenne a dolog vége – nem más, mint a Lehető Legrosszabb!

„Pont, amikor megkértem Életem Szerelmének kezét, ezt nem hiszem el! Pont, pont akkor kellett jönnie Neki, és tönkretenni mindent!” – bosszankodott magában Sam.

Hazafelé persze alaposan kivesézték a dolgot. Patricia szokás szerint – és jó testvérhez méltóan – vészjósló volt. Azok alapján, amiket Sam Heatherről mesélt, pedig mindenképpen óva akarta inteni bátyját a Nőtől.

– Csak azt ne mondd, hogy szereted! – hangzott el a szinte kulcsnak mondható mondat Pat szájából.

Sam csak bólintott, jobbnak vélte, ha egy szót sem szól és bizony, ez volt a legjobb, amit tehetett. Szerencsére húga valamilyen szinten együtt érzett vele, hiszen mégis csak testvérek voltak. Ezt azonban a Férfi pont most kezdte kétségbe vonni.

– Tudod, Hugi, az a legdurvább, hogy néha úgy érzem, érettebb vagy nálam. Vagyis, inkább azt, hogy te már felnőttél, én pedig még mindig nem – jelentette ki félig vidám, amolyan gondűző hangnemben.

– Pedig már azt hittem, hogy Susan mellett felnősz. De úgy látszik, a gének nem mindenkit találnak el egyformán.

– Hát, tényleg nem. Esküszöm, én is azt hittem, hogy ha egy 30-40 pluszos nővel élek, az érettebbé tesz majd. Most meg mi van? Egyszerűen csak vágyom az újra, a friss, fiatal husira. Na, jó, ez nagyon hülyén hangzott, nem igaz?

– De, baromira. Viszont azt kell mondjam, megértelek. Habár nem akarok Susan ellen beszélni, neked emellett a csaj mellett kellett volna kikötnöd már évekkel ezelőtt, legalábbis ha a korosztályt nézem – próbált érvelni Miss Flower és Sam mellett. – Ha viszont minden mást, akkor simán azt mondanám, hogy hagyd a fenébe! Vagy felőlem csinálhatjátok titokban, de akkor rosszabb lesz, ha kiderül a dolog – vonta le a tanulságot Patricia, majd a szokásos közhellyel élve csak annyit mondott: „Ne feledd, én szóltam!”

„Ez az én életem dióhéjban. Először mindig a rossz ajtón megyek be.” (Kurt Vonnegut)

Este – pont, ahogy megígértem – amint lehetőségem volt, felhívtam Miss Flowert, akarom mondani, Heathert. Hangja csengettyűként szólalt meg a kagyló túloldalán, vélhetőleg felettébb vidám volt. Ezen mondjuk nem csodálkoztam, hiszen remek délutánt töltöttünk együtt.

Susan előtt persze el kellett titkolnom, kénytelen voltam azt mondani neki, hogy a haverokkal voltunk egy kicsit mekizni. Ez már nem mehet sokáig, egyhamar le fogok bukni, az biztos… Mivel nem akarok, előbb-utóbb tennem kell valamit. De mit?

– Nézd, én nem akarom tönkretenni az életeteket, de úgy tűnik, hogy elkerülhetetlen lesz – mondta Heather teljes nyugodtsággal. – Viszont ha esetleg mégis arra vetemednél, hogy megmondod neki… csak szépen, rendesen, nyugodtan, meg ilyenek. Még soha nem kerültem ilyen helyzetbe, úgyhogy nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni.

– Én meg pláne nem! – füllentettem neki és kezdtem sajnálni, amiért egy ilyen sráccal kezdett, mint én. Jó, ez fordítva is igaz. Na, meg az is, hogy szinte egyáltalán nem ismertem még… mindegy is, ha komolyan akarok kezdeni vele, lesz elég időm rá, nem igaz?

Susan nagyjából kilenc óra tájban tudta letetetni velem a telefont. Nem kérdezősködött, csak annyit mondtam neki, hogy felgyorsult az élet, ő pedig szépen be is nyelte a dolgot. Komolyan sajnáltam emiatt, de amikor eszembe jutott Heather, elöntötte szívemet az összes létező melegség. Ennek köszönhetően pedig az éjszakát is jobban élveztem, mint korábban bármikor.

Reggel szokás szerint gyűrötten ébredtünk mindketten. Bennem persze az új szerelem lángja égett, így nem kicsit voltam vidám, miután végre sikerült kikelnem az ágyból.

Susan azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mondd, mi történt veled? – kérdezte. – Mintha kicseréltek volna! Még soha nem láttalak ilyen vidámnak ébredéskor…

– Á, csak eszembe jutott egy vicc. Ismered? „Az öngyilkosságra készülő férfi bemegy a könyvtárba. Megkérdezi, hogy van-e az öngyilkosságról szóló könyv, mire a könyvtáros: van, de ki fogja visszahozni?”

Tetszett neki a vicc, rögtön el is határoztam, hogy Heathernél is bedobom, hátha, talán fogékony az ilyen humorra. Igaz, hogy a tréfa csak alibi volt, mégis jól sült el, ennek pedig felettébb örültem. Annak már kevésbé, hogy tudtam, mi vár rám lassan. Viszonylag csendesen telt a reggel, szinte szó nélkül. Ahogy csak tudtam, hallgattam, de igazából Susan sem nagyon erőltette meg magát, és ez így volt jó. Reggeli után mindketten összekaptuk magunkat, majd elbúcsúztunk egymástól.

Őszintén bevallom, már alig vártam, hogy találkozhassak Heatherrel, úgyhogy bepattantam a kocsiba és benyomtam a rádiót. Természetesen a jó öreg rockzenénél nem is kellett jobb, szerencsére az egyik kedvenc Deep Purple-számom, a Pictures of Home szólt. Végigénekeltem, de pihenni egy pillanatnyi időm sem maradt, rögtön következett a Queen és az I Want It All. A körülöttem vezetők biztosan őrültnek néztek, de már el tudtam engedni az ilyen és ehhez hasonló dolgokat… Hallgassák csak a buzi hardtechnojukat, az való nekik!

Legnagyobb meglepetésemre Heather már az Egyetem bejárata előtt várt rám, és mint később megtudtam, elég régóta. Szerencsére volt pár percünk az első óra előtt, így sikerült együtt tölteni némi minőségi időt – meghívtam egy kávéra és egy sütire. Utóbbit megpróbálta visszautasítani, alakjának megőrzésére hivatkozva, én azonban jó férfi módjára megdicsértem tökéletes formáit, így némi pirulás után belement egy szelet csokis csodába. Minden egyes mozdulatával elvarázsolt, egyszerűen újult erőre kaptam és határtalanul frissnek, nem utolsó sorban pedig elmondhatatlanul szerelmesnek éreztem magamat. Vannak bajok, nem igaz?

Az első négy órám mi más lehetett volna, mint spanyol… Tiszta szívből utálom a tárgyat és már tűkön ülve számoltam a perceket, ugyanis azután már csak két óra következett, és történetesen Heatherrel. Az pedig már teljesen kiment a fejemből, hogy a haveroknak bármit is mondjak arról, ami történt. Ebből most ők sem esznek! Szemét leszek, és nem mondom el nekik, nehogy felmerüljön bennük bármi hátsó szándék… Istenem, ezek a fiatalok! (Te jó ég, mi vagyok én, 60 éves?)

És különben is, amit valaki nem tud, az nem fáj neki. Messzebb megyek: egy kis titok mindig mindent megfűszerez. Ismét éljenek a közhelyek!

„Ahányan elolvasnak egy regényt, az annyiféle művé válik, hiszen mindenki hozzáteszi a maga emlékeit, egyéniségét, képzeletét. Az olvasók társszerzők – szerencsére a honoráriumból nem kérnek, sőt, pénzt adnak a könyvekért.” (Vámos Miklós)

április 4. csütörtök

Az órák szinte egy szempillantás alatt értek véget, a 120 együtt töltött perc alatt természetesen minden egyes szavát ittam Szerelmemnek, aki csak úgy ragyogott, miközben az ókori görög és római filozófiáról magyarázott nekünk.

Személy szerint nagyon élveztem az előadását és közben bőszen jegyzeteltem, amúgy is nagyon érdekel a téma, szabadidőmben gyakran forgatok ilyen és ezekhez hasonló könyveket. Erről persze csak Susan tudott, még a legjobb haverok előtt is titkoltam ez irányú érdeklődésemet. A klasszikusok mellett persze a jó öreg Nietzsche sem kerülte el a figyelmemet, szerintem kiválóan megfér az ókori bölcsek mellett. (Egyébként Marcus Aurelius rulez, csak úgy mondom!)

Az óra végeztével – persze kivárva, hogy mindenki elhúzzon – a folyosón egyedül maradva vártam Heatherre. Mindig utolsóként szokta elhagyni az előadót, már kellően kiismertem, s ezen a szokásán most nem változtatott. Könnyed ruhája meglibbent, mikor végre kilépett a teremből, én pedig a lehető legnagyobb csodálattal tekintettem rá. Fejétől a talpáig, lényegre törően teljes egészében gyönyörű volt, nem csoda, hogy szinte az összes hímnemű megfordult utána. Az meg pláne nem csoda, hogy ennek köszönhetően hatalmas mértékű féltékenység lett úrrá rajtam!

Susan esetében ez anno nem így volt: tanított már annyi ideje a suliban, hogy a srácok teljességgel beleuntak – egyébként lehengerlő és szemet gyönyörködtető – szettjeibe és megjelenésébe, már semmi nem vonzotta őket az elérhetetlen nőben. És hát ugye ott voltam én… Máig nem tudom, mi fogott benne pont ott és pont akkor, de annál szerelmesebbnek még soha nem éreztem magamat. Még 17 éves, éretlen kamasz voltam, ő pedig már egy 36 éves, érett nő – papíron esélyem sem lett volna nála, de az istenek valamiért mégis az én malmomra hajtották a vizet. Fogalmam sincs, miért, de kis idő elteltével bíztatóan fogadta közeledésemet.

Oké, én is tudom, hogy voltak elhibázott dolgok, (pl. a plüssmaci és a csoki, hát még a vers!) de egyszer csak történt valami és azon kaptam magamat, hogy az ablaka alatt állok egy csokor rózsával és vonósokkal. Igen.

Fene abba az elkalandozós agyamba! Miközben ezeken a dolgokon töprengtem, Heather magyarázott valamit, de sajnos nem figyeltem oda rá.

A legnagyobb szerencsém az volt, hogy viszonylag hamar lezárta a témát.

– Mindegy is, nem ez a lényeg – mondta, ebben a pillanatban pedig megcsörrent a telefonom. Susan volt az, reméltem, hogy minél előbb le tudom rázni.

– Szia Drágám! – köszöntött szokás szerint szívmelengető hangja. – Mi a helyzet? Remélem nem zavarlak.

– Nem. Épp most végeztem – kacsintottam a mellettem álló szépségre. – Lassan otthon vagyok. Lassan…

– Ajánlom, hogy igyekezz, valamit sürgősen meg kell beszélnünk! – ennek a mondatnak hallatán kissé megváltozott az arckifejezésem. – Nyugi, semmi komoly… na, jó, igazából az, de csak a sulit érinti.

Mivel végképp nem értettem semmit, inkább megpróbáltam minél előbb letenni és hazaérni, hogy kiderítsem, mi az a bizonyos komoly dolog a sulival kapcsolatban, ami nem várhat estig. Sajnáltam, hogy ott kellett hagynom Heathert. Búcsúzóul egy csókot nyomtam ragyogó arcára és megígértem neki, hogy amint tudom, keresem.

Hazafelé csupán egyszer zavart meg a telefonom, akkor viszont egy értesítéssel, ami arról tanúskodott, hogy újdonsült szerelmem másnap ünnepli a születésnapját – én persze mit sem sejtettem erről, de köszönhetően a közösségi oldalnak, most már ez a dolog sem hagyott békén.

Susan már tűkön ülve várt otthon, hogy végre elmondhassa a jó hírt: ki akarják nevezni igazgatóhelyettesnek. Először nem igazán tudtam, mit is mondjak, de aztán megvilágosodtam: ha a lehető legtöbb időt tölti az iskolában, én a lehető legtöbb időt tölthetem Heatherrel.

Istenem, mi lett belőlem?! Komolyan ennyire megátalkodott lennék? Úgy tűnik, igen – Heather egyszerűen elrontott és kész. De legalább gyönyörű… ahogy Susan is az – úgy éreztem magamat, mint az egész világ, amikor kiderült, hogy a Milli Vanilli csupán egy jól irányzott átverés: biztosan kell ez nekem?

Úgy döntöttem igen, így hát megpróbáltam némi pszichológiával hatni rá, hátha sikerül elérnem, válassza az előléptetést. Legnagyobb szerencsémre pont ekkor érkezett meg Pat, akit azonnal kirángattam a konyhába és felvilágosítottam a helyzettel kapcsolatban.

– Ha azért akarod, hogy elvállalja, amire gondolok, akkor felejtsd el! Én nem asszisztálok ehhez – fakadt ki húgom.

– Túlságosan is a lelkembe látsz, Hugi!

– Az a baj, hogy neked már nincs olyanod! – zárta rövidre a beszélgetést. Susan pedig mindebből semmit nem hallott, hála az Égnek!

„Ha Isten létezik, aligha akarja, hogy féljünk tőle. Isten nem dogmás, ellentétben azokkal, akik a nevében szereznek hatalmat és vagyont.” (Vavyan Fable)

Este aztán összeült kis házi kupaktanácsunk, hogy megvitassuk a helyzetet, ennek köszönhetően pedig nem tudtam elég időben elszabadulni a konyhaasztaltól, úgyhogy Heathernek be kellett érnie egy apró üzenettel. Sajnos, és még ajándékot sem találtam neki. Na, de majd holnap!

Visszatérve a megbeszélésre: hosszasan elemeztük a helyzetet, mi szerint éljen-e Susan a kinevezéssel, vagy maradjon továbbra is egyszerű, mezei kétszakos tanár, nem éppen eget rengető fizetéssel. Mivel három órás tanácskozásunkat eredménytelenül zártuk, megbeszéltük, hogy inkább alszunk egyet a dologra.

Persze nekem eszem ágában sem volt igazából ezen agyalni, végig csak Heather járt a fejemben, ami kivételesen jól is jött, hiszen sikerült megálmodnom, hogy mit kap a szülinapjára – még szép, hogy könyvet, és nem is akármilyet!

Éjszaka hirtelen megébredtem és kimentem a konyhába egy pohár vízért. Meglepetésemre ott találtam Patriciát, aki az asztalnál ült és a telefonját bújta.

– Mit nézegetsz, Hugi? – ijesztettem rá. Elmondta, hogy kiadó lakásokat keres egy oldalon, és nagyon örül annak, hogy a lelkiismeretem felébresztett. Én persze nem dőltem be ennek a dumának. Semmi köze ahhoz a lelkiismeretemnek, hogy megszomjaztam.

– De miért akarsz elköltözni? – kérdeztem. – Szívesen látunk, egyáltalán nem vagy a terhünkre. Vagy esetleg így érzed?

– Dehogy – felelte ő. – Csak az a helyzet, hogy önálló szeretnék lenni, vagyis… most, amíg lehet. Tyler állandóan melózik, csak a hétvégéken találkozunk. Oké, hogy elviseltek, de ha megszületik a baba, szeretnék egy biztos helyet kettőnknek, illetve hármunknak.

– Annak örülj, hogy mindent megtesz értetek – próbáltam nyugtatni. – Remek fickó, az egyszer biztos.

– Édes vagy – mondta mosolyogva és kikapcsolta a kezében tartott készüléket. – Gondolom, ezt az új trófeád is teljes mértékben osztja…

Na, témánál vagyunk, gondoltam magamban, és lelkiekben felkészültem egy alapos fejmosásra.

– Figyelj… – kezdte. – Én nem szólok bele, elvégre nagyon is a te dolgod, de Susan érdekében kérlek, hogy hagyd abba! Vagy ha folytatni akarod, legalább ne lovalld bele magadat annyira a dologba. Már ha egyáltalán lehet dolognak nevezni… – ingatta rosszallóan fejét.

Nyilván azonnal válaszolnom kellett valamilyen formában. Sajnos túl sok érzelem fűtötte a szívemet, aminek túlnyomó része olyan szinten negédes volt, hogy csak annyit tudtam mondani:

– De egyszerűen imádom! – mikor ez a mondat elhagyta a számat, ki más jelenhetett volna meg, mint menyasszonyom. Basszus, ha mindenkinek ekkora balszerencséje volna a világon!

– Ti meg mit csináltok itt éjnek évadján? – kérdezte, miközben ő is töltött magának egy pohár vizet. – Csak nem a kinevezésem a téma?

– Még szép, hogy az! – lódítottam. – De Pat is hozott egy nagyon érdekes topikot, igaz, Hugi? – tereltem felé a beszélgetés fonalát. Susan furán nézett, erre felvilágosítottuk, hogy mi az ábra. Mármint a lakás dologgal kapcsolatban, az én szennyesemet értelemszerűen nem teregettük ki, annál több eszünk volt.

Párom együtt érzően reagált, támogatását fejezte ki kismamánkkal szemben.

– Ez mind szép és jó, meg hát, ugye a te döntésed… Bocs, de több közhely most nem jut eszembe – kacagott, én pedig szívem szerint ott helyben felkoncoltam volna magamat, amiért ezt a csodálatos nőt elhanyagolom egy másik, szintén csodálatosért.

Kezdett bűntudatom lenni, ezt pedig Pat is látta rajtam. Felállt a székről, megszorította a kezemet, átölelt és csak annyit mondott: Kitartás, Bátyó! Ez a világ minden csodájával felért. Legbelül azt gondoltam, amit biztosan nem fogok kimondani előtte, nehogy még túlságosan is elbízza magát: Szeretlek Hugi, Te vagy a legjobb testvér az egész Földön!

– Szóval, mit gondolsz? – kérdezte menyasszonyom. – Mégis csak a te vagy a legfontosabb számomra, nem az iskola. Ugródeszkának jó, ez tény, de tudod, mennyire félek a magasban… Gondolj bele: most még csak helyettes lennék, onnan pedig csak egy lépés az igazgatói szék, nem igaz?

Igaznak persze igaz volt, ez nem vitás. Jó vőlegényhez méltóan megpróbáltam teljes válszélességgel kiállni mellette:

– A te döntésed, drágám. Mindenesetre jól gondold meg, de ha annyira szeretnéd, hát legyen! Szépen mutat majd a portfólióban.

Ahelyett, hogy bármit is mondott volna, azonnal a nyakamba ugrott, átölelt én pedig gondolatban az egekig szálltam, akárcsak akkor, amikor Heatherrel voltam. Ó, igen, Heather… sudár termete, ragyogó arca, csillogó szemei, formás feneke és kecses lábai lelki szemeim előtt tündököltek.

Ennek hatására pedig egy szempillantás alatt felkaptam Susant és karjaimban vittem be a szobánkba – hát persze, hogy pazarul telt az éjszaka hátralévő része. Rendesen kifulladtunk, reggel alig bírtunk felkelni. Még szerencse, hogy nagy nehezen sikerült kikászálódnom az ágyból, különben nem tudtam volna Heathernek egy felejthetetlen szülinapot szerezni!

(nyitókép)

folytatás hétfőn