(Összefoglalom a kiesett időben történteket. A szakítós levél. Eltűnök, mint a kámfor, hadd legyen boldog a párom egy másik fazonnal, elvégre nekem sincs okom szomorkodni.)
„Mindig is szerettem volna bunkó szemétláda lenni, mert aki bunkó szemétláda, az szarik a világra az egész vonalon, ha viszont nem bunkó szemétláda, akkor bunkó szemétládának érzi magát, mert a bunkó szemétládák semmit nem éreznek, semmit az égvilágon. Úgyhogy az egyetlen módja, hogy az ember ne érezze bunkó szemétládának magát, ha bunkó szemétláda.” (Émile Ajar)
december 23. hétfő
Hihetetlen, hogy ennyi ideig nem írtam egy sort sem.
Egyszerűen nem akartak, vagy szimplán csak nem tudtak kijönni belőlem a szavak. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy Emel a tanév végét követően hazament Törökországba, így csak szeptemberben találkoztunk újra. Közben persze folyamatosan tartottuk a kapcsolatot – elvégre együtt voltunk, vagy mi – de Susant is kénytelen voltam elviselni, illetve ugye azt, hogy megcsal, viszont mivel én is megcsaltam, úgy éreztem, kvittek vagyunk.
Eleinte azt hittem, nem fogom bírni és ezek a dolgok szépen lassan megmérgezik a kapcsolatunkat, ez azonban nem így történt. Emel tartotta bennem a lelket, illetve az, hogy újra láthatom.
Napról napra jobban fájt a hiánya, ráadásul az igazolványtokomban tartott fényképét annyira szétcsókolgattam már, hogy a fólia azon része, ahol a fotó elhelyezkedik, meglehetősen síkos lett. Egy idő után már odáig jutottam, hogy egy ártatlan, szennyesbe hajított női fehérnemű érintésétől is menthetetlen merevedésem támadt.
Nagyon nehezen bírtam a nyarat és nemcsak a hőség miatt: munka közben egyszer sikerült rákvörösre sülnöm a napon, leszartak a galambok, rám zuhant három kiló könyv is egy papírdobozból, szóval kijutott a jóból, de nem csak az elviselhetetlen hőségből, hanem újdonsült szerelemem hiányából kifolyólag is. Közel három hónapig más sem járt a fejemben, csak az, amikor az utolsó tanítási napon együtt kávéztunk és közben hatalmasakat beszélgettünk. Akkor még nem sejtettem, hogy az utolsó nagyobb beszélgetésünk lesz hónapokig.
Mindentől függetlenül szerencsére hamar eltelt mogorva nyaram, bár augusztusban mindennél jobban vártam az első tanítási napot. Ezt a gondolatot még a kissé megterhelő, ám annál élvezetesebb munkám sem tudta feledtetni, elűzni a fejemből. De legalább sokat olvashattam, és végre olyan könyveket, amilyeneket csak szerettem volna, a kötelezőket majd lepörgetem évközben, ha szükséges.
Egy valami azonban még nem volt meg: egy frappáns kísérőlevél a falrengetően fantasztikus karácsonyi ajándékomhoz. Persze nem kellett sok ahhoz, hogy megszülessen…
Drága Susan!
Először is: mindent köszönök neked. Mindent neked köszönhetek. Mindent, ami az elmúlt három évben történt. Veled minden pillanat maga volt a mennyország, a megtestesült csoda, de most úgy látszik, mindennek vége.
Akár hiszed, akár nem, kezdettől fogva tudtam a dologról, a gyűrűt is megtaláltam. Te „véletlenül” elejtetted, én meg szépen ráléptem, míg Te éppen kapcsolatunk virágát tapostad valakivel, továbbképzés címszó alatt.
Elhiszem, hogy sok volt ez az idő együtt, de nyugodtan elmondhattad volna… Akkor leülünk, megbeszéljük és normális körülmények között elintézzük, nem lett volna szükség arra, amit tettél. Nem mondom, rendesen felkaptam a vizet és… és én is félreléptem. Alapos okom volt rá, ezt Te is beláthatod. Mindegy, megtörtént.
„Ha Ő így, akkor én is így!” – gondoltam, mikor azzal a lánnyal találkoztam. Ezek szerint az én becsületemen is esett egy szép kis folt, de ezúton is elnézést kérek miatta. Bár most már mindegy…
Nem kérdés, hogy mire akarok kilyukadni. (Tudod, mindig azt mondom, hogy a Szív nagy és kíméletlen játékos…) Szerettelek, de az elmúlt hónapokban már valamiért nem tudtalak, főleg mert vele találkozgattam. Nagyon szép lány, hamar egymásra hangolódtunk, nem kérdés, hogy folytatjuk, amit elkezdtünk. Neked pedig sok szerencsét és további szép életet kívánok azzal a fickóval, akárki is legyen.
Ölel (és ezt az egészet nem érti): Sam
Ui.: Remélem, tetszeni fog neki a gyűrűd.
Nos, így szakítottam írásban az Életem Szerelmének hitt nővel. Tudom, hogy nem kimondottan jó megközelítés, de többre nem tellett – rendesen kikészített, meg kell mondjam –, viszont a másik oldalon ott volt Emel, aki miatt minden addigit hajlandó voltam feladni.
Na, de térjünk vissza az elmúlt hónapokra: ahogy beköszöntött a szeptember, mintha minden felgyorsult volna körülöttem. Egyre több időt töltöttem újdonsült szerelmemmel, de annyira, hogy egy idő után apránként át is cuccoltam hozzá, mert már nem éreztem jól magam otthon Susannel. Szerencsére ő ebből semmit nem vett észre, mert hozzám hasonlóan el volt foglalva, mégpedig a másik pasijával. Egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy már takaróznunk sincs mivel, hiszen ő is elhordogatta a dolgait csábítójához, úgyhogy már tényleg csak a hűtő maradt, mint egyetlen kapcsolódási pont. Abból aztán igazán nehéz lett volna elhordogatni a dolgokat, hát még a komplett készüléket!
Volt olyan, hogy napokig egyikünk sem tartózkodott a lakásban, s egyszerűen annyira kihűlt a kapcsolatunk, mintha minimum tíz éve lennénk házasok. Mivel tudtam, hogy mivel tölti szabadidejét egyetlen szerelmemnek gondolt nőm, nem is pazaroltam időt arra, hogy kedvében járjak; a szülinapját is csak úgy ímmel-ámmal ünnepeltük meg, mindenféle extra nélkül.
Felmerülhet hát a kérdés, mégis hogy bírtuk ki ennyi ideig?
Kérem tisztelettel, magam sem tudom a választ, úgyhogy csak azt mondhatom: foggal, körömmel, vérrel, verítékkel. Persze kicsit sem volt ennyire drámai a helyzet, ha a puszta valóságot akarnám éreztetni, akkor azt mondanám: simán. Elég volt pusztán néhány szó, amiből napi kommunikációnkat felépítettük, hanyag kis szex hetente párszor és kész… Ennél jobban egyikünket sem érdekelte a másik.
Az egyetemen hallgattam, mint ürülék a fűben, ha szóba kerültek a párkapcsolatok, soha nem mutatkoztam Emellel, s ami a legfontosabb: egy szót sem szóltam róla a haveroknak. Ha megtudták volna, esetleg még olyan szavakkal illetik, amiket nem viselt volna el a lelkem. Szerencsére olyan csodálatos volt együtt az életünk, hogy semmilyen körülmények között nem cseréltem volna senkivel.
Az év vége felé aztán jöttek a szokásos első félévi vizsgák, amikre éppen csak, hogy fel tudtam készülni. Na, nem mintha nem lett volna elég időm vagy kapacitásom, egyszerűen jobban éreztem magam a barátnőmmel, kivéve, amikor ő vizsgáztatott. Akkor legszívesebben messzire elkerültem volna a campust, de mivel megígérte, hogy semmi baj nem lesz, magabiztosan mentem először írás-, majd szóbelizni információtechnológiából. Emelnek hála meglett a négyes úgy, hogy a gyakorlati tesztet viszonylag ügyesen kitöltöttem, a nyomtatókkal kapcsolatban pedig gyakorlatilag ugyanazokat a gondolatokat ismételgettem tíz percen keresztül. Kedves és előzékeny vizsgáztatói stílusáért mérhetetlenül hálás vagyok neki, ezek szerint mindaz, amit korábban mondott, csak ijesztgetés volt. Hát persze, mindig így van, ez amolyan rosszfajta mézesmadzag. Mondjuk nem is mézes, hanem chilis vagy ecetes.
Visszatérve a próbatételekre, mindet sikeresen abszolváltam – bár azt hagyjuk, mit milyen jeggyel, a lényeg, hogy semmiből nem húztak meg – és már csak a karácsonyt vártam, hogy végre átadhassam az ajándékomat Susannek. Illetve szó sincs semmiféle átadásról, karácsony reggelén én Emel mellett fogok ajándékokat bontogatni és kész!
Tudom, hogy mérhetetlenül undorító, amit csinálok, de a szerelem teljesen elvette az eszemet. Viszont miért érzem azt, hogy meglesz még ennek a böjtje?
„A sírás jó. Levezeti a feszültséget. Receptre kellene felírni. Mindenesetre abban a családban, ahol a nők nem sírnak, ajánlatos elzárni a késeket.” (Nógrádi Gábor)
december 25. szerda
Karácsony reggelén Susan felébredt, de nem találta maga mellett Samet.
A nappaliban álló karácsonyfa alatt csak egy kis boríték és egy igényesen becsomagolt dobozka hevert, mindkettőn a nő neve.
Felvette az egyik borítékot, kibontotta, elolvasta a levelet – nem tehetett mást.
A végére érve elfogta a sírás, könnyeivel küszködve zuhant – szó szerint is – a padlóra. Nem akarta elhinni, amit olvas.
Ez egyszerűen nem vall Samre… – gondolta, de tévedett.
Kibontotta a dobozt, amiben egy albumot talált. A könyvecskében együtt töltött éveik legszebb pillanatai voltak dokumentálva, a fiú által: valódi kínzás számára. Nem tudta, hogy örüljön-e az „ajándéknak”, mindenesetre fájó szívvel lapozta végig, közben pedig végig arra gondolt, mit művelhet most éppen a férfi, újdonsült barátnőjével.
– Szívtelen, szemét gazember! – tajtékzott dühében. – Ha egyetlen szó nélkül ment volna el, az lehet, hogy nem fájna ennyire… De most mi van? Egy nyomorult levélből kell megtudnom, hogy hónapok óta mással kavar? Istenemre mondom, ha megtalálom, kinyírom azt a nőt! Le merem fogadni, hogy kicsit sem olyan szép, mint én. De… de mi van, ha igen? Az nem lehet! Ááá, ezt nem akarom elhinni! – megfogta a levelet, és az elképzelhetőnél is apróbb darabokra tépte a papírt. – Tessék, ennyi vagy, fiam! Fiam… egy kicsit tényleg olyan volt nekem, mintha a fiam lenne. A fiam, aki soha nem született meg.
Kétségtelenül a legborzalmasabb karácsonya volt, de két dolog mégis el tudta feledtetni mérhetetlen bánatát: egy üveg friss tojáslikőr és a Csábító, aki azonnal ott termett, és magával vitt mindent. Meg még annál is többet…
(nyitókép)
