(Újabb ok a meghülyülésre, de már nem is részletezném. Legyen elég annyi, hogy egy gyönyörű tanárnőnek van köze a dologhoz, aki nem Susan. Az egyetemen nem kis gondot jelentenek és mindnyájunkat fejvakarásra késztetnek a kötelezők, nekem pedig lehetőségem nyílik egy kicsit elmélkedni, amivel bebizonyíthatom, hogy van egy ilyen oldalam is.)

„Az a bajom veled, hogy egyfelől nagyon szeretlek barátilag, másfelől viszont néha olyan vagy, mint egy kislány.” (álmatag-réveteg hangú járókelő hölgy)

– Szia Drágám, megjöttem! – üdvözölte Sam élete párját, aki már az első szóra ki is viharzott szobájából, oldalán egy a férfi számára ismeretlen nővel. – Ki az új barátod? – kérdezte széles mosollyal.

Menyasszonya hasonló vidámsággal válaszolt.

– Bemutatom Katy Weavert. Múlt héten érkezett az iskolánkba, a jövő év végéig vendégtanári teendőket lát el. Hát nem csodás?

– De – Sam száján csupán ennyi tudott kicsúszni, miközben aléltan fogott kezet a lehengerlő szépségű, szőke brit tündérrel. – Ha szabad kérdeznem, mit tanít kegyed?

– Angol irodalmat és kultúrát. Bár nem igazán nevezném tanításnak, mivel a kutya nem figyel oda az órákon. Remélem, egypár embert azért csak érdekel – mondta elkeseredetten.

Sam hirtelen nem tudta, mit kezdjen magával. A leghelyesebbnek azt vélte, hogy végre elengedi a lány kezét, ezután azonban nem tudta, mi legyen, szerencsére Susan a segítségére sietett.

– Gondoltam meghívom egy kis beszélgetésre. Olyan magányos szegény, gondolhatod, hogy senki nem próbál felé közeledni. Én pedig, köztudott, hogy milyen emberszerető vagyok, ugye?

– Teljes mértékben, Szívem. De mondd csak, mit csináltatok ti ott kettesben, a szobában? – kérdezte szemöldökét felvonva a férfi.

A két nő egyszerre nevetett fel, Sam pedig enyhén szólva is hülyének érezte magát.

– Nyugi, csak megmutogattam neki a lakást – mondta Susan. – Kimondottan dicsérte az ízlésedet.

Sam képzeletben egészen az egekig repült, és úgy érezte, hogy ez jó kapcsolódási pont lehet az új jövevény megismeréséhez.

Természetesen rögtön bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Ennek felettébb örülök. Te is kedveled az igényes zenét?

– Igen. Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy rockzene nélkül éljek, de egyébként szeretem az alternatív dolgokat is. Viszont nálam a klasszikusok állnak mindenekfelett!

A férfi szeme úgy csillogott, mint még szinte soha.

Élete során még egyetlen lánytól sem hallott ilyen szavakat, ráadásul egy mondatban… Úgy érezte, hogy egy igazán hosszas barátság veszi kezdetét akkor és ott. Nyilván többet szeretett volna, de menyasszonyára való tekintettel visszavett a tempóból, akármennyire is ott táncolt szeme előtt a Megkísértés Démona.

Istenem, még egy nő, aki tökéletes… – gondolta magában és eszeveszett módon görgette tovább a beszélgetést.

Megállás nélkül társalogtak a számukra kedves és egyáltalán nem kedves bandákról, előadókról, lemezekről, valamint egyéb hasonló dolgokról.

Már sötétedett, amikor Susan egyszer csak megtörte a diskurzust.

– Hé, Katy, nem maradsz itt vacsorára? Sam azt mondja, pazar a főztöm és örülnék, ha te is megerősítenéd ezt.

– Szíves örömest maradok, nekem úgyis üres otthon a hűtőm – felelte letörten a szőke szépség.

Sam azonnal kapott az alkalmon, hogy tovább faggassa magánéletéről.

– Hogyhogy? El nem tudom képzelni, hogy egy ilyen gyönyörű lány egyedülálló legyen – bókolt neki.

– Pedig ez az igazság. Sajnos még nem találtam meg az igazit, de talán majd, egyszer, valamikor – sóhajtott amaz, Susan pedig mosolyogva figyelte párja próbálkozását.

Tudta, hogy nem gondolja komolyan, hiszen vele is így kezdte anno…

Mikor a menyasszony kiment a konyhából, Katy és Sam folytatták a beszélgetést.

– Egyébként meg már régen kiestem a lány kategóriából, oké?

– Hogyhogy? – nézett értetlenül Sam.

– Most komolyan, hány évesnek gondolsz? – kérdezte Katy.

A férfi azonnal vágta is rá a választ.

– Huszonötnél egy perccel sem többnek – a nő alig bírta visszatartani a nevetést.

– Akkor fel kell, hogy világosítsalak, épp a napokban múltam el harminchárom éves.

Sam eltátotta a száját.

Az egy dolog, hogy Susan már negyvenegy és elmondhatatlanul gyönyörű, de hogy létezik még egy olyan nő, aki a harmadik x-et követően még húsznak sem néz ki igazán, szinte a padlóra terítette.

– Oké, akkor én most megyek és elásom magam a hátsó kertben – ironizált a srác, a mellette ülő nő pedig egy óvatlan pillanatban ajkára tapasztotta az ajkát.

Csupán egy pillanat volt, de mindketten többet szerettek volna.

– Bocs – rebegte zavartan a nő. – Ezt nem kellett volna…

– Hát nem.

Hirtelen Susan lépett be.

A kanapén ülő, eddig vidáman beszélgető duó körül egy pillanat alatt megfagyott a levegő. Arckifejezésük olyanra váltott, mint annak az egyszeri lottónyertesnek, aki hirtelen azt hitte, elvitte a főnyereményt, de csak a szelvény árát nyerte vissza.

Katy felállt a kanapéról, megfogta kabátját, és egy laza „Sziasztok!” odavetésének kíséretében távozott a pár lakásából.

– Mi lelte szegény lányt? Talán történt valami, amíg kint voltam? – kérdezte Susan.

Sam azonnal jó színben próbálta magát feltűntetni.

– Ugyan, dehogy! Csak eszébe jutott valami elintéznivaló, és rögtön hazarohant, nehogy elfelejtse. Majd valamikor bepótoljuk, ne aggódj!

Samnek nehezére esett bevallania, de a lelke mélyén kissé szégyellte magát.

„Az ember végeredményben nem úgy strici, hogy az asztalt csapkodva vagy erőszakosan követeli a pénzt, hanem úgy, hogy kapja. Kapja és elfogadja.” (Szobotka Tibor)

április 26. péntek

Több, mint egy hét telt el a Katyvel való találkozás óta, és micsoda véletlen, ez alatt az idő alatt még a színét sem láttam, hallani sem hallottam felőle. (Fura, de kimondva sokkal jobban érzékeltethető és érezhető az irónia, mint papíron.) Mindez persze teljességgel érthető, az ő helyében én is messziről elkerülném magamat.

Fura, de eléggé szarul éreztem magam amiatt az egyetlen, apró kis csókszerűség miatt ellentétben azzal a közelmúltban történt jelentéktelen eseménnyel, miszerint rövid ideig viszonyt folytattam Heather Flowerrel, aki nem egészen mellesleg az egyik tanárom.

Hogy miért történik velem mindig ez, lövésem sincs. Lehet, hogy így vagyok kódolva, vagy… hogy szokták ezt mondani?

Száz szónak is egy a vége, minden visszatérni látszott a rendes kerékvágásba: – magamhoz képest viszonylag hamar, ezt muszáj hozzátennem – éppen elengedni készültem Heathert, amikor csodák csodájára összejött Roy-jal.

Lehet, hogy ők azt hitték, nem látom, mit művelnek mindenki szeme láttára, de baromi nagyot tévednek – én is ott álltam a többiekkel együtt és megrökönyödve bámultam, amint a srác elkapja a tanárnő ajkait. Őszintén kíváncsi leszek, meddig bírják ki egymás mellett, egy hónapnál többet nem adok nekik. Mivel kitűnően átlátok a szitán, nem kell doktori cím ahhoz, hogy észrevegyem, csupán bosszantásom végett „jöttek össze”. Istenem, ha létezel, mérj rájuk óriási csapást!

Hogy kicsit a tanulmányaimat is feszegessem, Anne-nel viszonylag rövid idő leforgása alatt sikerült összerántanunk a beadandóját, így a sajátomat is alaposan ki tudtam dolgozni. Annak ellenére, hogy Heather nem csípi a nála szebb csajokat és az én szénám sem áll valami jól nála, mindketten jeles osztályzatot kaptunk rá, hiszen maximálisan megérdemeltük.

Aztán megtörtént, amire titkon marhára vártam már: legnagyobb szerencsémre Dawn is szépen eltűnt a színről – én legalábbis hetek óta nem láttam, ennek pedig felettébb örülök, remélem így is marad a dolog –, Pat pedig talált magának egy megfelelő albérletet, ahol a baba születéséig lakik majd és ahol párja, Tyler bármikor megtalálja.

Így hát csak mi ketten maradtunk Susannel a lakásban, ezt pedig mi mással is ünnepelhettük volna meg, mint egy alapos… zenehallgatással!

Aki azt hitte, hogy itt majd más fog következni, tulajdonképpen nem is mocskos fantáziájú, ugyanis ahhoz, hogy bizonyos zajokat elnyomjunk, rendre be kell kapcsolni valami muzsikát.

Választásom ezúttal a U2 Desire című számára esett, ám mivel ez nem egy kimondottan hosszú track, kénytelen voltam folyamatos ismétlésre állítani, így legalább két tucatszor meghallgattuk akkor. Képzelem, a szomszédok mennyire élvezhették! (Egyébként itt jegyezném meg, hogy a dal kifejezetten jól illik a végzett tevékenységhez…)

„Az az alapelvem, hogy ha egy lány elmond nekem valamit, csak addig tartom titokban, amíg egy fiú meg nem kérdezi.” (15-16 év körüli fiú)

május 2. csütörtök

– Pedig már azt hittem, hogy elfelejthetem azokat a francos kötelező olvasmányokat! – bosszankodott Chris, miközben lecsapta maga elé Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok: Nagy Sándor és Julius Caesar című művét.

Muszáj volt rákontráznom, mivel nekem nagyon bejött a könyv, igaz, nem először olvashattam.

– Figyelj, egyáltalán nem olyan tragikusan rossz, mint gondolod. Ezt hallgasd: „Mikor pedig barátai azt ajánlották, hogy vegye magát körül testőrséggel, és sokan önként jelentkeztek is, Caesar elhárította magától ezt a tisztességet. Jobb, mondta, ha az ember egyszer hal meg, mint hogy állandó halálfélelemben éljen.” – idéztem a 179. oldalról, majd kicsit visszább lapoztam, és az Alexandroszról szóló részből választottam egy érdekes szemelvényt: „Azt szokta mondani, hogy az alvásból és a nemi érintkezésből tudja leginkább, hogy halandó, mert az emberi természet gyengeségét a fáradtság és a gyönyör okozza.” – A felolvasást követően elégedetten tettem le a padra példányomat, majd tovább győzködtem a srácokat, hogy érdemes magukévá tenni a hosszúnak nem éppen mondható, minden szempontból érdekes és hasznos művet.

– Figyeljetek, én már többször is olvastam és lehet, hogy hihetetlen, de szétröhögtem a fejemet! Baromira szórakoztató volt, és kész. Nem mondom, hogy alapmű, de mindenképpen érték.

– Úgysem fogsz meggyőzni – mondta gúnyosan Chris. – Inkább el kéne beszélgetned Flowerrel. Győzd meg arról, hogy skippeljük ezt az akármit!

– Ezt hogy érted? – vontam fel szemöldökömet és kezdtem attól tartani, hogy talán tud valamit.

– Csak úgy, hogy valamiért hatással vagy az ilyen nőkre. Vagy ő talán túl fiatal az ízlésednek? – röhögött az arcomba, nekem pedig leesett, honnan fúj a szél: a megjegyzés újfent Susan ellen irányult.

– Erre inkább nem mondok semmit! - szemeim szinte villámokat szórtak felé. Pedig ha tudná, hogy Heather mennyire nem fiatal annak a bizonyos ízlésemnek. – Ha már itt tartunk, inkább Roynak kéne vele beszélni, nem gondoljátok? – a nevetés pedig mind a négyünkből egyszerre szakadt ki, ám mikor megláttuk az előbb említett csoporttársunkat, rögtön abbahagytuk.

Lehajtott fejjel, mélabúsan jött oda hozzánk.

– Szevasztok, srácok! Mi a helyzet?

– Semmi különös, de úgy látszik, te nem vagy éppen a legjobb passzban – próbáltam valahogy folytatni a beszélgetést.

– Heather, akarom mondani Miss Flower kidobott. Inkább nem mondok többet, nyugodtan kitalálhatjátok, mi történt. Egyszerűen nem tudom, mi lőtte: egyik pillanatban még minden remek volt, aztán… aztán a visszájukra fordultak a dolgok.

Nem bírtam visszatartani, hogy kimondjam azt, ami a fejemben járt.

– Úristen, te ismersz ilyen szavakat?

– Már hogyne ismernék – mondta furcsa habozást követően. Volt egy olyan gyanúm, hogy Heathertől hallotta először.

A gondolat hatásaként egy pillanatra újfent az angyali szépségű tanárnő képét láttam magam előtt, pedig már azt hittem, sikerült elfelejteni, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nem hallucináltam, hiszen pont akkor lépett be az előadóba: a kép teljességgel valóságos volt.

Hosszú, sötétbarna haját ezúttal szépséges lófarokba fogta, hófehér fogai megcsillantak, ha elmosolyodott és hát a teste, az… öcsém, a képzőművészet legcsodálatosabb portréin látni ilyen szépségű nőket, mint az immáron újfent elérhetetlenné vált Heather Flower.

Csak azt tudnám, miért csinálja… Basszus, ez nem igazságos velem, de most már Roy-jal szemben sem!

A gyönyörű látvány ellenére örökkévalóságnak tűnt az óra. Hiába beszélgettünk az olvasásra feladott könyvről – szinte csak ketten, mivel a többiek még csak bele sem lapozgattak –, rettentően untam magam.

Heathert persze nem, a látványa minden pillanatban elbűvölt, de nem hagyhattam, hogy újra kezdődjön az, amitől annyira féltem. Még egyszer nem hagyhatom magamat elcsábítani, mert az csak azt bizonyítaná be, hogy mennyire csélcsap figura vagyok. Akármennyire is igaz az állítás, nem hagyhatom, hogy ismét bebizonyosodjon.

Különben is, ott volt még Katy is, akivel muszáj volt megbeszélnem azt a bizonyos, nemrég történt incidenst. Akármennyire is próbáltam utolérni, nem tudtam. Szerencsére Susan nem sejtett semmit, én viszont kimondottan rosszul éreztem magamat, de ahogy egyre múltak a napok, a hetek, már eszembe sem jutott a dolog, csupán rendezni akartam az ügyet.

Ennek mindössze egyetlen negatívuma volt – mindketten elvesztettünk egy jó barátot, ugyanis a történtek után párommal sem állt szóba, pedig kollégák voltak. Van ez így… Én részemről lezártnak tekintem a dolgot, mert aligha hiszem, hogy bármikor is lehetőségem lesz újra találkozni az egyébként rendkívül szép és szimpatikus lánnyal.

Így jártam, s azt hiszem, nagyobb veszteségek is érték már az emberiséget, mint egy elsikálatlan csókocska.

Miss Flower – most már csak így hívom, amúgy is nehezen tudtam megszokni a Heathert – folyamatosan őrölte az idegeimet, hiszen napról napra szebbnél szebb volt, ráadásul megkaptuk őt még két tantárgy erejéig. Az első együtt töltött irodalomtörténet órát azzal kezdte, hogy lediktált egy tucatnyi könyvből álló listát – a tizenkét kötetet állítólag már réges-régen el kellett volna, hogy olvassuk… Mondanom sem kell, hogy az előző prof egy szót sem ejtett róluk, de szerencsére több is régi ismerősként köszönt vissza nekem, így nem éreztem bajt.

Nem úgy a többiek, akik viszont értetlenül vakargatták fejüket olyan nevek és művek láttán, mint James Joyce és az Ulysses, vagy mondjuk egy alapvetően magyar mű, a Sátántangó, aminek angolra fordított kiadását kell majd elolvasnunk. Éljen! Állítólag van belőle egy marha hosszú film, és nem kevesebb mint hét órát vesz igénybe a megtekintése. Remélem, ettől megkímélhetjük magunkat, ugyanis az érfelvágó késemet nem tartom állandóan magamnál. Úgy néz ki, érdemes lenne.

Érdekes dolog egyébként az Életnek nevezett játék.

Középiskolai osztályunk nagy része azért jött az egyetem tanári szakára, mert úgy érezte, hogy ha már eleget szenvedett éveken keresztül, muszáj lesz ezt a fajta „élvezetet” átadni a jövő generációjának is. Fantasztikus… lenne, ha a bagázs több, mint háromnegyed része nem lenne potenciális analfabéta és az ilyen-olyan hétvégi kiruccanásokból kifolyólag majdnem tökéletes hullajelölt.

De most komolyan, miért érzik ezek a tucatribancok és IQ-betyár, telepumpált kanok, hogy jól döntöttek a pályaválasztásnál? Nem pont Royt képzelem el, ahogy nyolc-tíz éves gyerekeknek magyaráz az olvasás szépségeiről, vagy éppen Stacyt, ahogyan számolni tanítja a lurkókat. Még azt is nehezen hiszem el, hogy ő el tud számolni tízig, ne adj’ Isten százig…

S akkor a többiekről nem is beszéltem, bár ha jól végiggondolom, talán Chris és Wallace, valamint jómagam fogunk végül az oktatás háborgó tengerén harcba szállni, a többiek úgy kihullnak az utolsó évben, szakosodás idején, hogy öröm lesz nézni. Azt mondjuk már nem, ahogy hárman ülünk egy száz négyzetméteres előadóban és csak nekünk magyaráznak, de hát bizonyos áldozatokat meg kell tudni hozni. Még nem tudom, mi lesz velünk jövő szeptemberben, de hogy állati kemény idők jönnek el, az is biztos.

Visszatérve az olvasásra: leszámítva azt a nem elhanyagolható körülményt, hogy éppen Stephen King egyik alapműve, az ominózus bohócos regény volt a napi betevőm tömény 1376 oldalon keresztül, egy kötetben és másfél kilóval – immáron másodszor –, titkon örültem annak, hogy végre régi klasszikusokat vehetek le a polcról. Annak mondjuk már kevésbé, hogy mindegyikről kimerítő, minden apró részletre kiterjedő esszét kell írni, de hát mindig kell egy kis üröm az örömbe, igaz?

Ahogy tüzetesebben átnéztem a sort, csupán egy dolog jött ki a számon, de még az is akkor és úgy, hogy senki nem hallotta: úristen, én bele fogok őrülni ezekbe a könyvekbe!

Különben is, ha továbbmegyek, elmondhatom, hogy nekem a posztmodern túlságosan is posztmodern. De persze ha ez van, akkor ugye ezt is kell szeretni – gondoltam, miközben totózgattam, vajon mit olvassak el előbb és mit hagyjak a lehető legkésőbbre. Alaposan elkerekedett a szemem a szerzők és köteteik láttán, többek szerepeltetését kimondottan indokolatlannak éreztem. Értem én, hogy valaki Nagy és Író, de gondolkodhatok akár úgy is, hogy a permanens pánikot csak ritkán szakítja meg a teljes kétségbeesés. Na, jó, tényleg agyamra ment az olvasás!

Lazítani akartam egy kicsit, de Susan még nem volt otthon, David Bowie és a Let’s Dance pedig inkább borzongatott, mint kikapcsolt.

Nem tehettem mást, ledőltem az ágyra és rögtön bevágtam a szunyát.

Csak akkor ébredtem fel, mikor párom végre hazaért. Fölém hajolt és érzéki csókot nyomott a homlokomra, így amolyan hím-Csipkerózsikaként ébredtem fel akkor, amikor le kellett volna feküdnöm.

– Nem fogod elhinni, mi történt! – mondta.

– Ajaj, ez soha nem jelent jót… – néztem rá kétségbeesetten.

– Gyors leszek: Katy úgy eltűnt a suliból, mint a kámfor. Még csak annyit sem mondott, hogy „szia”. Te érted ezt?

– Nem, de azt hittem, valami durvábbal állsz elő. Ez semmi ahhoz képest, ami velem történt.

– Hogyhogy? – meredt rám kérdő tekintettel, én pedig leraktam elé a kötelező irodalmat. Igaz, hogy csak papíron, de a várt hatást így is sikerült elérnem.

Susannek elkerekedett a szeme. Lévén beköszöntött a május és sokkal inkább a vizsgákkal kéne foglalkoznunk, semmint a kötelezőnek kikiáltott irodalommal, van, aki – nevére most boruljon radír – élvezi, ha kizsigerelhet bennünket egészen az év végéig.

Mondtam már, hogy szűk másfél hónapunk van a művek elolvasására? Ha nem, akkor most mondom, ne csak nekem fájjon.

– Ez igen! Elég időben szóltak, mit ne mondjak – ironizált Szerelmem, engem pedig hirtelen kezdett hidegen hagyni a szerencsére csak papírra írott formában létező könyvhalmaz.

Ráborultam Susanre és olyan szenvedéllyel csókoltam, mint kapcsolatunk hajnalán.

Ekkor még nem sejtettem, hogy mi vár rám másnap.

(nyitókép)

folytatás hétfőn