(Végleg betelik elméleti poharam, elvesztem a lelkem feletti kontrollt és beleállok valami olyanba, amire nincsen magyarázat. Ugyanitt olcsó és jól képzett pszichiáter elérhetőségét várom. Eközben kiderül, hogy Susan sem éppen egy ártatlan bárányka…)
„Az írás: magatartás – írta volt egyszer Márai Sándor. Más szóval: egyenes gerinc. De ahhoz, hogy gerincünk be ne roppanjon, hátunk meg ne hajoljon, az kell, hogy a másik ne csak más legyen, hanem több.” (Örkény István)
Van, ami nem hiányzott. Ezzel a négy szóval rengeteg dolgot könnyedén le lehet írni, ha nem akarunk hosszas megmondásokba bocsátkozni, ám én soha, de soha nem állok meg ennyinél, kénytelen vagyok elmondani akár kérik, akár nem.
Megjegyzem, általában nem.
Tehát, esetemben ez a valami egy instant szívroham volt, amit a Világ Leggyönyörűbb Nőjének látványa okozott.
Hogy ki is volt Ő?
Akkor még csak annyit tudtam róla, hogy elég volt belépnie az előadóba és úgy rátapadt a tekintetem, hogy szinte lehetetlen volt levakarni. Olyan egzotikus szépség volt, amilyet még soha nem volt szerencsém látni, pedig fiatalságom ellenére már sok mindent átéltem. Márquez találkozhatott ilyen gyönyörű nőkkel Kolumbiában, s mégis megírta a Száz év magányt.
De most komolyan, én ilyen gyönyörűt, mint ez a csaj, még életemben nem láttam. Tudom, hogy ott van nekem az örök szerelmem – aki nem más mint Susan, ugyebár – meg minden, de atyaég, ez a lány tényleg maga volt a csoda!
Persze megint ott vigyorgott az a fránya Tabu, hiszen mégis csak egy tanárról volt szó. Igen, ismét. Susan és Miss Flower (valamint eddig még el nem mesélt kalandjaim) után újfent egy olyan nőre vetettem ki a hálómat, aki jóval felettem áll a társadalmi ranglétrán. Ennek ellenére azért szóba elegyedtem vele, amikor csak tudtam, bár nem indult zökkenőmentesen a dolog.
Először csak dumáltam, dumáltam neki mindenről és rendületlenül, szóhoz sem juthatott mellettem, aztán mikor végre nagy nehezen befejeztem, kibökte, hogy nem nagyon érti, amit mondok, lévén az anyanyelve a török. Sam vs. Élet 0:1, már megint.
Mondjuk így már megértettem, hogy miért annyira gyönyörű.
Annyi pozitívum akadt a dologban, hogy legalább egy kicsit beszélt angolul, így valamennyire meg tudtuk érteni egymást, azért ez is valami.
Azt a rohadt, mihez kezdjek, gondoltam magamban mert hát előttem állt egy káprázatos nőstény, a szívemben pedig valami megmagyarázhatatlan érzés. Nem tudtam mi az, de tudtam, hogy akárki is legyen ez a szépség, megfejtem a titkát, az egyszer biztos.
Nyomtam tehát tovább a dumát, megfűszerezve minden létező szerelmes utalással, mert én már csak ilyen vagyok. Könnyen lángra lobbanó és még könnyebben kialvó, de a szerelem, mint olyan számomra szent és sérthetetlen. Ami azt illeti, még verset is mondtam neki, amitől teljesen oda meg vissza volt. Igaz, hogy nem értette, de hamar levette, hogy udvarolni próbálok, még ha megveszekedett hülye módjára is teszem.
Olyan édesen mosolygott rám, hogy nem bírtam ki, hogy ne vegyek neki egy forró csokit az automatából.
– Hm, ez volt nagyon finom. Bár nyelvem égett első korty – mondta mosolyogva, miközben kihajította poharát a kukába. – Te vagy mindig ilyen gyors, ha van helyettes tanár?
– Csak ha szép – válaszoltam, ezek után pedig órákon át beszélgettünk.
Mindenről: sokat mesélt magáról, beszélt törökül is, amivel egyébként még jobban elbűvölt. Basszus, el kéne kezdenem megtanulni a nyelvet, ha tényleg rá akarok hajtani.
Na, jó, nem tudom, mi történt velem, de megbabonázott és kész!
„Az érzelmeket különösen nem lehet irányítani. A királykobrát jobban.” (Nógrádi Gábor)
Mindketten alaposan belefeledkeztünk a könyveinkbe. Susan valami tiniponyvába, én pedig James Joyce főművébe – érdekes párosítás, nem igaz? Fogalmam sincs, párom miért választott egy borzalmas, nyáltól és egyéb jellemző testnedvektől tocsogó förtelmet arra, hogy elüsse vele a délutánt. Mondjuk én sem jártam jobban a kötelezőként feladottal, de egy fokkal mégis szerencsésebbnek éreztem magamat, na.
Éppen azon törtem a fejemet, hogy vajon milyen beadandót fogok én összehozni ebből a regényből, s főleg milyen tesztet irat majd velünk Miss Flower – lévén ezentúl ugye ő viszi ezt a tárgyunkat –, amikor Susan megállt az olvasásban és felém fordult.
– Figyelj, ezt hallanod kell! – és rögtön neki is állt felolvasni azt a részt, ami annyira megragadta a figyelmét.
>> Másnap reggel egy hatalmas virágcsokrot talált asztalán egy kártya kíséretében: „Köszönöm a tegnap délutánt! Csodálatos volt…” – csupán ennyi állt a darab papíron. Tudta, hogy kitől jött az ajándék, és azt is tudta, milyen szándékkal küldte az illető. Persze egész nap színét sem látta, de attól még ugyanazt érezte Ő is. <<
– Hát nem hülyeség? Egyáltalán nem értem, miért olvasok ilyen borzalmas könyveket… – sóhajtott Susan, miközben éppen az Ulysses-szel küzdöttem.
– Én sem… – mondtam.
– Ne húzkodd a szádat, még mindig jobban jártál Joyce-szal, mint én ezzel a szemét akármivel.
Lecsapta a könyvet az asztalra.
– De drágám, hiszen ez a Büszkeség és balítélet! Egy ilyen klasszikus műre azt mondani, hogy szemét…
– Tévedsz, ez nem Jane Austen remekműve – mutatta felém a kötetet. – Ez a Büszkeség és balítélet gimis változata…
– Akkor most már mindent értek. Miről szól?
– Egy fiktív suli mindennapjairól. Ebben a fejezetben valamelyik srác belezúg az egyik tanárába. Komolyan, mintha csak a mi sztorinkat olvasnám… Hát nem ciki?
Végigperegtek előttem a délután eseményei, ám egy cseppet sem szégyelltem magam. Sőt, az előbbi részlet még egy kis plusz lökést is adott Emellel – mert hogy így hívják a török szépséget – kapcsolatban.
– De, baromira. Várj, van egy kis elintéznivalóm… – és azon nyomban kiviharzottam a szobából, hogy valahonnan egy pompás virágcsokrot szerváljak.
„Az élet egy jó nagy kukkoló. Kifigyeli, ha boldog valaki.” (Émile Ajar)
május 7. kedd
– Hallod, minden rendben veled meg a nőddel? – kérdezte Chris az egyik szünetben, mikor – szokás szerint – épp nagyban olvastam.
– Persze, de miért?
– Csak azért, mert tegnap délután láttam egy csávóval enyelegni és baromira nem hasonlított rád. De most komolyan, mi van veletek, ember?
– Komolyan ennyire érdekel?
– Dehogy, csak röhögni akartam egy jót! – mondta kaján vigyorral, de ez akkor és ott nem érdekelt.
Sokkal inkább az, hogy mit csinálhatott menyasszonyom előző nap délután egy idegen faszival.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezhet kapcsolatunkban, de mivel legbelül én sem voltam éppenséggel ártatlan, nem lehetett egy szavam sem. Csendben is meg lehet őrülni.
Nem lehettem mérges már csak azért sem, mert azzal csak a saját síromat ásnám meg, hiszen ha előkerül a téma, egy hirtelen jött fuvallat esetleg kifújja a számból, hogy én mit tettem és akkor aztán tényleg vége mindennek. Jobbnak láttam befogni és valóban megőrülni csendben, semmint elveszíteni mindent egy pillanat alatt.
Jelenlegi mérlegem szerint van egy menyasszonyom (továbbiakban: Említett), aki megcsal, valamint egy tündéri, teljes mértékben tökéletes lány, akivel viszont én csalom meg Említettet, de mivel egy jó rögtön kioltja a rosszat, semlegesnek veszem a dolgot, úgyhogy tulajdonképpen nincs is semmi baj. Viszont mint oly sok minden szép az életben, ez is csak látszólagos, hiszen mint tudjuk, a három legnegatívabb szó egymást követi, eképpen: nincs semmi baj. (by Fodor Ákos)
A kötelező vizsgák előtti hónapban a lézengés egyfajta életvitellé válik az egyetemen, ez pedig most sincs másképp, napok óta csak azért járunk be, hogy meglegyen a létszám.
Miss Flowert leszámítva senki nem akar tőlünk semmit, még a konzultáns tanárok is békén hagynak mindenkit, hogy legyen idő tanulni, erre jön ez a picsa és mindent felborít a francos kötelezőivel. Már azt is megszellőztette, hogy filozófiából legközelebb Marx művét, A filozófia nyomorúságát fogjuk boncolgatni. Ez még nekem is ördögszarvakat rajzolt a fejemre, merthogy mindenre számítottam Kanttól Nietzschéig, de erre pont nem. Mindezt leszámítva a mai egy teljesen átlagos nap volt, még a többiek is megkíméltek hülyeségeiktől, aminek elmondhatatlanul örültem.
Amikor hazaértem Susant természetesen nem találtam otthon, viszont szinte egyszerre azzal, hogy beléptem a lakásba, megcsörrent az otthoni telefonunk, én pedig ismét úgy éreztem, hogy fel kell vennem. Ki tudja miért, de van bennem egy ilyen fura ösztön…
– Samuel és Susan Maynard telefonja. Az üzenetrögzítő javítás alatt, itt egy ember beszél. A sípszó után kérem, kezdjen el beszélni – sípoló hangot adtam ki, és egy férfihang szólt bele a kagylóba.
– Ööö… helló, én Susant keresem.
– Jelenleg nem tartózkodik itthon. Átadhatok neki valami üzenetet?
– Kösz, nem. Viszhallás! – és lecsapta.
Öcsém, ez biztos a Megcsalásminátor volt, akit Chris említett!
Vajon Susan mit fog mondani? Ki lehet ez a pasas? Jobb lenne, mint én, akivel hosszú évek óta van együtt? – ilyen és ehhez hasonló kérdések motoszkáltak a fejemben, ahová rögtön beférkőzött egy kép is: ők ketten, ahogy… na, de jobb is nem részletezni.
Még szerencse, hogy csak elképzelni tudtam és mivel az emberi agy szerencsére határtalan képzelőerővel rendelkezik, így nem volt nehéz magam előtt látni Emelt sem, ahogy holnap majd a virágcsokornak örül.
Susanre visszatérve azt gondoltam, hogy ennyi, kisanyám, kvittek vagyunk! Ezt már nem teszed zsebre, azt garantálom! Ha te így, akkor én is így és különben is, külföldi csajom még nem volt.
„Aki felidegesíti magát, az saját hibájából éri el az ellenségei célját.” (Nógrádi Gábor)
– Te normális vagy? Otthon kerestél? És ő vette fel? Ezt nem hiszem el! – Susan nehezen találta a szavakat.
Szeretett volna magához térni, de abban a pillanatban volt fontosabb is kettejük számára. Hiába, a testiség mindent legyőz.
– Le merem fogadni, hogy ha hazaérek, majd hallgathatom, hogy „ki volt az a férfi, aki keresett?” Bocs, de nekem nincs kedvem ehhez.
– Susan, értsd meg, hogy szeretlek!
– És ezt ennyi évbe tellett kinyögnöd?
– Állandóan azt hallgattam, hogy te és a pasid így, meg úgy. Őszintén szólva, a gyomrom is kifordult, de attól még titkon odavoltam érted. Úgy, mint egy kamasz – mondta rajongással a férfi, majd újra egymásba borultak. Meg sem álltak a teljes extázis beteljesüléséig.
A menet végén mindketten örömittasan, derült arccal terültek el az ágyon.
– Ez egyszerűen csodálatos volt, Leslie! – sóhajtott elégedett arccal a nő.
Egyszerre mintha megfeledkezett volna arról, hogy nemrég megkérték a kezét és ő igent mondott, feljogosítva ezzel párját arra, hogy örökre a magáénak higgye. Susan csak azt az egyet nem tudta, hogy a megcsalás-versenyben egyelőre nem ő áll nyerésre, hanem Sam.
A férfi úgy, ahogy volt – egy szál semmiben – kivágtatott a konyhába és mindkettejüknek készített egy bögre méregerős kávét.
– Erre még szükségünk lesz, ha egész éjjel akarjuk nyomni, szívi! – adta oda a nőnek az ínycsiklandó illatú, még gőzölgő italt.
– Mondd, te fantasztikus csábító, meddig csinálhatjuk még ezt úgy, hogy ne derüljön ki? – kérdezte a szokatlan szerepben tündöklő, egyébként így is gyönyörű Susan.
– Ha ügyes vagy, tündérem, akkor sokáig. Remélhetőleg nagyon sokáig – duruzsolta a pasi és még csak meg sem próbált megálljt parancsolni kezének. Villámgyors mozdulattal végigsimította a nő hosszú, érzéki combjait. Azt, hogy hol állt meg, talán nem is kell részletezni.
– Ó, Istenem, te aztán tudod a dolgodat… á, ez egyszerűen észvesztő… hú, én miért nem éreztem eddig semmit ott? – ilyen és ehhez hasonló kéjjel teli mondatok hagyták el Susan száját, miközben újabb körbe kezdtek.
Aztán megint, míg végül azon kapták magukat, hogy a nap távozásával együtt előkerültek különféle szado-mazo eszközök egy eldugott fiók legmélyéről.
„Van, akit a talpfákon való járás megnyugtat, másokat bosszant, egyeseket gondolkodásra késztet.” (Bodor Ádám)
május 8. szerda
Ebédszünetben az épületből kifelé menet belebotlottam Emelbe. Kezében a virágcsokor, arcán pedig széles mosoly díszelgett. Ahogy meglátott, kislányos örömmel ölelt át és egy puszit nyomott az arcomra.
– Te aztán tényleg nagyon gyors! Ez a csokor csodálatos, te vagy igazi lovag.
– Ugyan, ez csak természetes. Virágot a virágnak! – tényleg nem jutott eszembe jobb, neki viszont nagyon tetszett.
Az meg főleg, hogy tegnap este a Duolingo segítségével megtanultam néhány kifejezést törökül, ami egyenesen lenyűgözte. Az élet már csak ilyen, teperni kell a szeretetért.
Akkor egyszerre éreztem valamit, mélyen, odabent. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyenben részem. Talán akkor, amikor Miss Flowerrel? Á, nem, az csak egy fellángolás volt. Azóta – történt, ami történt – rendesen leírta magát nálam, minekután egy pszichiátriai kezelésre lazán beutaltam volna!
Meg aztán ott volt az én Drága Menyasszonyom, de hogy mit csinált és kivel, azt nem tudtam. Ami viszont már baj volt, hogy igazából nem is tudott érdekelni, csupán csak egy dolog, illetve egy valaki: az Angyal, az Egzotikus Tündér – gyönyörű arcával, csokoládébarna szemeivel, formás fenekével és tündéri lábaival… azok a lábak, istenem!
Fel sem tűnt, hogy vagy fél órán keresztül beszélgettünk – elrabolva ezzel mindkettőnk ebédidejét –, egyszerűen elvarázsolt az, hogy ott van mellettem. A csokor mellé adtam neki ajándékba egy kulcstartót, persze gitárformájút, hogy mindig eszébe jussak róla.
Olyan gyönyörű volt minden, mintha egy elképesztően nyálas, klisékkel teli filmet néztünk volna. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy egyszer csak elcsattant köztünk egy érzéki csók.
– Hú, ez… volt nagyon váratlan nekem – mondta, miközben szerelemtől és az egyre növekvő napi középhőmérséklettől fűtve néztünk egymás szemébe. – De esett nagyon jól.
– Nekem is – mosolyogtam rá. – Ugye nem haragszol?
– Nem. Ilyen bárkivel megesik, hiszen vagyunk emberek… tudom, ez elég közhely.
– Nyugi, velem is ez szokott lenni.
– Mindig csak tempó és tempó… Nem akarsz kicsit lassabb? Vagy engem is akarni csábítani, mint Heather? – kérdezte, én pedig hirtelen nem tudtam, mit mondjak. A talpam alatt megnyílni éreztem a földet.
– Micsoda? Az nem én voltam, hanem Roy! – vágtam rá egyből.
– Az meg kicsoda?
– Az a műmájer srác, aki állandóan napszemüvegben meg kilónyi aranyláncokban járkál. Rémlik?
– Ó, igen, már megvan… Bocs, de nem szeretnék találkozni zaklató – mondta úgy, mintha én csak arra utaznék, hogy ledumáljam róla a bugyit, akármennyire is szerettem volna meztelenül látni…
– Elhiszem, de hidd el, én nem vagyok zaklató, bár, ha az eddigieket nézzük, akkor lehetnék a világ leglazább zaklatója is. Hidd el, hogy nagyon jól érzem magam veled, egyáltalán nem azért vagyok kedves, mert azon jár az agyam, hogy hogyan és miképp vigyelek ágyba. Én nem az a típus vagyok…
– Én is érzem magam veled jól. De csalódtam rengeteg férfi, lenne nagyon nehéz nekem. Csokor gyönyörű, kulcstartó aranyos. Te vagy egyetlen, akivel beszéltem tovább tíz másodperc, többiek mindig megijednek. Tudod, vagyok külföldi.
– Ez szörnyű… és én még évekkel ezelőtt hittem azt, hogy ez a világ nagyon el lett cseszve. Úgy tűnik, a megállapításom most is aktuális.
Hiába próbált az ellenkezőjével vigasztalni, eléggé lehangoltnak éreztem magamat. Szerencsére csak néhány pillanatig, ugyanis mikor ránéztem ragyogó arcára, rögtön elszállt minden bánatom. Nem érdekelt, hogy lassan vissza kell ballagnunk az egyetem épületébe, hogy kezdetét vegye az utolsó négy, délutáni óra. Csupán arra gondoltam, tovább gombolyítom beszélgetésünk fonalát rátérve végre két hatalmas szerelmemre: a zenére és az irodalomra.
„Születésünktől fogva humanisták vagyunk. Szeretjük és segítjük az embereket. De mivel mi is emberek vagyunk, a humanizmus gyakorlását magunkon kezdjük.” (Nógrádi Gábor)
Susan késő este ért haza. Hiába gondolta, hogy párja már rég ágyban lesz, Sam még nem aludt, sőt – a konyhaasztal fölé görnyedve olvasott. Azt a néhány oldalt, ami még hátra volt, igazán nem hagyhatta ott.
A nő még akkor sem tudta volna leplezni, mit csinált, ha nagyon akarta volna.
De mi van akkor, ha nem akarta? Ha direkt az volt a célja, hogy felhívja magára a figyelmet? Mindenesetre Sam egy cseppet sem törődött menyasszonyának zilált külsejével, inkább úgynevezett lelki kasztrálással akarta megtörni. Ördögi játék, annyi biztos…
– Hogy telt az én Szépséges Igazgatóhelyettesem napja? – kérdezte a srác.
– Átlagosan. De ma legalább nem hoztam haza egy kupac kijavítani való dolgozatot.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy ott felejtettem őket, ez van. És neked milyen napod volt?
– Szintén átlagos – feltelte Sam. – Délután fél öt óta ezt a könyvet gyűröm, lassan végzek vele.
– Gondolom, holnapra kell befejezni – élcelődött Susan.
– Tévedsz, ez is olyan, amit már rég be kellett volna fejezni, de az előző prof megfeledkezett róla. Sebaj, így is előrébb vagyok, mint a többiek.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy ők még el sem kezdték. Szerinted érdekli őket? – mutatta fel Marx A filozófia nyomorúsága című apró kötetét.
– Inkább nem mondok semmit – válaszolta a nő. – És komolyan ezek akarnak maguknak jövőt? Istenem, de meg nézném én azt a csoportot, hány olyan van ott, aki tényleg erre a pályára való!
– Egy kezemen meg tudnám számolni és nem kéne sokáig, na – zárta le a társalgást Sam. – És, az utolsó oldal. Mennyi az idő?
– Huszonkettő tizenhat. Kevesebbet kéne dolgoznom… – sóhajtott teátrálisan Susan, Sam pedig alig bírta visszatartani a nevetést.
– Adom – és folytatta az olvasást, közben pedig újdonsült szerelmére gondolt.
* * *
Huszonkettő óra huszonkét perc. Egy új üzenet. Küldője ismeretlen. Felkérése elfogadásra vár.
– Szia, vagy még ébren?
Felkérés elfogadva. Samuel L. Maynard megváltoztatta a beszélgetés színét. Az új szín: piros. Samuel L. Maynard megváltoztatta a becenevedet. Az új beceneved: Emel en güzel. (en güzel - török kifejezés: jelentése: a leggyönyörűbb)
– Igen. Mi a helyzet?
– Semmi különös. Nem bír aludni. Te hiányzol.
– Aranyos vagy. <3 Épp most fejeztem be egy könyvet, azt sem tudom, hol áll a fejem, úgyhogy ez jól esett.
– Nem értem teljesen, de lenni érdekes. :)
– Szeretlek.
– Én is téged. (eltelik egy perc) Hú, ez ment könnyen!
Az új beceneved: Sam <3
– Hosszú lesz ez a hétvége…
– Nem, ha te is akarod.
– Ez mit akar jelenteni?
– Majd látni meg! :) Jó éjszakát, legyen szép az álmod!
– Neked is Szépségem, millió puszi! <3
Akkor és ott semmi más nem érdekelt, csak valami új, amire már nagyon régóta vágytam…
(nyitókép)
