Chris „sikere” és az én évfordulós dilemmám. (Ha nem tudsz normális választ adni, inkább meg se szólalj!) Lehet, hogy egy gyűrű lesz a kiút? Továbbra is az egyetemen vagyunk, miközben lelki szemeim előtt végignézem, ahogy elúszik több tízliternyi sör a semmibe…

„Minden technológia elavul. Egy dolog marad csak állandó, az emberi kapcsolat. Mindenki csak arra vágyik, valódi kapcsolatokra.” (A célszemély című filmből)

február 5. kedd

Chris bedobta magát!

Isten bizony mondom, a múltkori – incidensnek nem, sokkal inkább közjátéknak nevezhető happening – után hajlandó volt újfent odamenni Lillianhez és kettőnél több szót váltani vele úgy, hogy a lány nem küldte el oda, ahová még a király is csak sietve jár.

Szokásomhoz híven arcomnál is szélesebb mosollyal üdvözöltem a helyünkre visszatérő barátomat.

– Na, mi volt? – kérdeztem közömbösen, mert, hogy tényleg nem igazán érdekelt, csupán egy jót akartam szórakozni. (Ez a lány sem tűnt jobbnak a Deákné vásznánál, amit – ha megérjük – egyszer még torinói lepelként is eladhatnak.)

Haverom szóhoz sem tudott jutni, teljesen elbűvölte Lillian lapossága és egyszerűsége, nekem pedig szótlansága, elvarázsoltsága és furcsa ízlésének együttes hatására egy balta kívánkozott kezembe – így tehát ekkor már kezemben egy balta, fejemben pedig Susan és a közelgő évfordulónk gondolata lebegett. Vajon mit vegyek a szerelmemnek?

– Szerinted? – fordultam Chris felé.

– Hát… egy menetre jól jönne, de semmi különös.

– Mi van?

– Te nem figyelsz rám? Éppen Lillianről beszélek, hogy elkapom, ha sikerül még egy kis bátorságot gyűjtenem. De te mire gondoltál? – kérdezte meglepetten, furcsa tekintet kíséretében.

– Arra, hogy mit vegyek Susannek az évfordulónkra.

– Ja, értem, de azt nem tudom, én sajnos nem értek az ilyenekhez. Te vagy a romantikus meg a lírai, hajrá!

– Lehet, hogy az vagyok, de most cserbenhagynak a megérzéseim – hajtottam le fejemet, sóhajtás kíséretében. – Mindegy, a lényeg az, hogy te bedobtad magad, gratula!

– Be, de ne gondolj semmi komolyra. Csak egy körre akarom elkapni, már ha egyáltalán belemegy. Egyébként meg végre van egy lány, aki hajlandó velem szóba állni, úgy mint egyik normális ember egy másik normális emberrel – ekkor barátom hangjában némi csalódottságot éreztem.

– Na, mindegy… van még pár hetem, csak kitalálok valamit – tértem vissza a kiindulási pontomhoz.

Chris felvillanyozva mondta ki azt, amire titkon sajnos számítottam, de reméltem, hogy végül nem hagyja el a száját. Balszerencsémre nem kerülhettem el azt a mondatot, amivel évek óta szekál.

– Vegyél neki egy vibrátort!

Basszus, komolyan beszerzek egy baltát! Ha nem lenne a legjobb haverom, már biztosan kapott volna pár nem egyszerűt. Legalább annyira fel tud hergelni az ilyenekkel, mint mikor más pasik legyeskednek Susan körül, hát még az, amikor ajánlatokkal bombázzák. Egyszer egy fószer még a Facebookon keresztül is zaklatta.

– Nagyon vicces vagy! De most komolyan!? Nem lephetem meg csak úgy valamivel… ez már a harmadik évfordulónk, úgyhogy igazán komoly ajándékra lesz szükségem.

Ebben a pillanatban lépett be az előadóba Miss Flower, jól megszokott bájával felruházva. Olyan hihetetlen kisugárzással rendelkezett, hogy hirtelen az összes srác szeme rátapadt. Bizony, még Chris látószerve, sőt az enyém is – úristen, mit kapnék ezért otthon!

Több mint két óra egy pillanatnak tűnt a tündéri tanárnő mellett, aztán utána többen is – természetesen a fiúk közül – ott maradtak egy laza konzultációra a beadandó feladattal kapcsolatban. Fura volt, de Roy velem együtt hagyta el a helyiséget.

„Mikor szeretek, nem vagyok szegény, és akit szeretek, az sem szegény.” (Mollináry Gizella)

Amint kiléptünk az előadóból, a folyosón azonnal az új tanárnő került szóba.

– Basszus, milyen jól néz már ki! Istenem… – kezdte rá Roy szokásos, ezt is jól megdugom, aztán már nem érdekel stílusában.

Természetesen nem hagyhattam ki egy ekkora ziccert.

– Biztos csak azért, mert fiatal és hamvas… Nem értem, miért vagytok annyira oda meg vissza tőle! – mondtam ezt úgy, hogy bizony bennem is ébresztett bizonyos gondolatokat a hamvasnak titulált leányzó jelenléte.

– Na, ne mondd, hogy neked nem jön be!

– Nem azt mondom, hogy nem jön be, de már van egy fél menyasszonyom, szóval…

– És miért fél? – kérdezte Roy, én pedig lazán képen tudtam volna törölni, csak mert ilyen hülye.

– Nem tőlem fél, na, mindegy. Azért fél, mert elméletben már megkértem a kezét, de valamiért még nem vitt rá a lélek, hogy tényleg megtegyem. Na, így már világos?

– Persze. Szerintem keress valami igazán megfelelő alkalmat, öltözz ki meg ilyenek, és tedd fel a nagy kérdést.

– Minden rendben veled? – kérdeztem meglepetten Royt, aki még soha nem mondott nekem ilyet, de még hasonlót sem.

– Minden, csak tudod… – a furcsa hebegésből máris rosszat sejtettem.

– Ha azt mondod, hogy megint szerelmes vagy és ez a csaj a nagy Ő, én esküszöm, hazamegyek!

– Akkor máris beülhetsz az anyósülésre, elvigyelek? – kérdezte teljes komolysággal, valamint egy kis éllel a hangjában.

– Nem, kösz. Még ki kéne találnom valami frappáns évfordulós ajándékot. Tudod, ez lesz a harmadik… – sóhajtottam.

– Na, itt az alkalom! Kérd meg akkor a kezét, nem veszthetsz vele semmit. Most, vagy soha… – egyik legfurcsább barátom hangja kissé baljós volt.

– Végül is, igazad lehet. Az első évfordulónkon Metallica koncertre vittem, a másodikon Iron Maidenre… szóval eddig koncertekre jártunk, nagyon élvezte őket. Mostanában úgy sem lesz semmi igazán jó buli, ez a lánykérősdi talán még bejöhet.

Roy csak nézett rám, látszólag leragadt a koncerteknél, s hát ő soha nem hallgatja az említett bandákat. Inkább úgy mondom, hogy ő soha nem zenéket hallgat, ha-ha.

– Na, várjuk! Akkor még gyűrűt is kéne szereznem valahogyan… – vontam le a számomra kissé szomorú konklúziót.

Beszélgetőpartnerem barátságosan a vállamra tette a kezét, és együtt érzően csak annyit mondott:

– Ahogy ismerlek, simán meg fogod oldani!

Istenem, ha létezel egyáltalán, legyen is úgy!

„Engedd meg magadnak, hogy önmagadon keresztül tévedhess, ugyanis csak a saját hibáidból tudsz tanulni. Ha sokat hibázol, sok esélyed van a tanulásra, de figyelj arra, hogy egy hibát lehetőleg csak egyszer kövess el.” (Pilát Gábor)

február 7. csütörtök

Másnap, amint beértem, az volt az első, hogy Chrisszel beszéltem, ugyanis előző este egyszer csak eszembe jutott az a bizonyos fogadás, amit még hetekkel ezelőtt kötöttünk. Annak tárgya pedig ugye nem más volt, mint egy rekesz sör – neki, akkor, ha elmondja Anne-nek, hogy szerelmes belé, és nekem akkor, ha mindezt nem teszi meg. Amikor ez történt, ő még nem ismerte Lilliant és nem változott meg az élete egy csapásra. Na, Tesókám, ilyen a szerelem – tessék!

– Figyelj, most akkor mi van közted meg Lillian között? Csak azért mondom, mert egy rekesz sör forog kockán, ugye emlékszel? – tettem fel cinkos mosollyal a kérdést.

– Mi lenne? Semmi, és kész! – válaszolta idegesen. – Hova gondolsz? Én és ő? Ugyan már! – folytatta, én pedig hasonlóképpen éreztem, mint akkor, amikor „fogadtunk”.

– Öcsém, most felsoroltad az összes létező „nem járunk” közhelyet, amit csak lehet. Szóval, mi a helyzet? – váltottam komolyra. – Azt hittem, csak meg akarod húzni, de feltűnően sokat vagytok együtt, mondjuk, ezt nem tudom, hogy ő is észreveszi-e. Mindegy, tőled akarom hallani, ez a lényeg.

– Az van, hogy tetszik meg minden, csak még mindig nem merem elhívni. Eddig csak beszélgettünk, mint két átlagos huszonéves – barátom kissé szomorú volt, komolyan mondom, még együtt is éreztem vele. Egy kicsit mindenképpen. – Azt a sört meg engedd el, úgy, ahogy én Anne-t, és kész!

– Oké, én viszont mindenképpen iszom egyet, ha hazaértem! – csaptam bele a tenyerébe, ő pedig viszonozta ezt.

Egyszer csak Lilliant pillantottam meg a háta mögött, őszintén nem tudom, mi óta állhatott már ott, nem tűnt fel a jelenléte. Hangja kifejezetten idegesítő volt, a falra tudtam volna mászni tőle.

– Mi van veled meg Anne-nel? – kérdezte haveromat, akinek arca egy csapásra olyanná vált, mintha elolvasta volna a teljes Bibliát, Wingdings betűtípusban.

Persze nem bírtam ki, s adtam alájuk a lovat.

– És a sört se felejtsük el, oké?!

– Mi lenne, ha esetleg befognád? – ripakodott rám Lillian, de egyáltalán nem éreztem magam megsértve.

Ha nem lány lenne, valószínűleg felképeltem volna, minden gátlás nélkül.

(folytatás hétfőn)

(nyitókép)